Kezdőlap>Pálházi Éva - Vakáció!

Pálházi Éva - Vakáció!

2014.01.14 18:49

Úgy emlékszem hatvanegy nyarán láttam először a Balatont.

Hatalmas élmény volt a nagy víz, a felületéről visszaverődő vakító napsütés, az aranyhíd látványa. Megragadott a végtelen szabadság érzése az óriási, nyílt vízfelületen. Elvarázsoltak a távoli túlsó part zöld dombjai, a messzi síneken futó vonatot eláruló, hosszan elnyúló szürke füst.

Állandó ötletgazda, lelkes apukám szervezte első balatoni kirándulásunkat.

Ezekben az években még sugárzott belőle a lendület, a sziporkázó szellemi gazdagság.

Anyámat, aki az állandó sértettség, csalódottság minden visszahúzó, negatív erejétől szenvedett, koloncként vonszolta magával.

Életük közös volt, mégis annyira külömbözően élték meg.

Apukám magvalósította magában a boldogságra való képességet.
Súlyos leckéket kapott.

Fél év koncentrációs tábor után, huszonhárom évesen, harminc kilóra fogyott eleven csontvázként menekült meg Mauthausenből.
Halálos TBC fertőzést túlélve, cukorbetegsége terheit hordozta.

Ő megtanulta mennyire fontos megbecsülni az életben adódó minden szépet és jót.

Vele ellentétben anyám kiábrándult sértettségével mindenben megtalálta a rosszat, ami csak tovább erősítette pesszimista csalódottságát, miközben saját boldogságát elégedetlenül, háborogva követelte valamely külső körülménytől.

Hatvanegy nyarán Siófok lett az egynapos kiruccanás úticélja.

Nyugalom és viszonylagos jólét jellemezte Magyarország életét a hatvanas években.

Új Gazdasági Mechanizmus jelszóval a szocialista gazdaságot kicsit a kapitalizmus felé irányították. Maszek üzletek nyíltak. Vállalatokon belüli kisebb gazdasági vállalkozások - GMK - dolgoztak plusz pénzért. Balaton parti és Velencei tavi üdülőtelkek kerültek magántulajdonba.

Magyarországon nyugati túristák még nem nagyon járhattak.
Vízparti ingatlant külföldiek nem vásárolhattak. Hazai Balaton hazai polgárok szórakozását szolgálta, nagy sikerrel.

A modern Déli Pályaudvarról indultunk.
Akkorra már több vasútvonalon felváltotta egymást a két füstokádó mozdony - dízel foglalta el a gőzös helyét. Úgy éreztem - ha vonatozás van, már csak jó lehet minden.
Ragyogó kánikulai nyári nap délelőttjén megérkeztünk Siófokra.

Ekkor még ingyenes szabad strandokon teregette földre törölközőit, pokrócait a napimádó közönség. Sok magánház és állami üdülő saját, bekerített stranddal rendelkezett, de a szabadon maradó partszakaszt bárki ingyen használhatta.

Eljött a legendás lángossütők ideje.
A hétvégén tömegesen balatonozó közönség hatalmas étvágya kajáért kiáltott. Kis fa bódékban sült kolbász, hurka, főtt virsli és az itt divatbajövő frissen sült lángos illatozott. A sorbanállás elengedhetetlen tartozéka lett az ebédelésnek. Nem siettünk, nem türelmetlenkedtünk.

A leghosszabb sor is elfogyott egyszer.

Kánikulai, égető napsütésben végeérhetetlen fürdőzésbe kezdtem. Órákon keresztül ugráltam, pancsoltam a meleg vízben.

Apukám társaságában messzire beúsztunk. Nemcsak szerette a vízet, de jól is úszott. Három-négy évvel korábban engem is ő tanított a Szécheny fürdő vagy a Dagály strand medencéiben.

Őutána anyám következett a gyerekfegyületben. Derékig érő vízben halálra váltan topogott néhány percig, majd kimenekült.

Igy maradtam egyedül a partközeli sekélyesben és boldogan pancsoltam késő délutánig.

Csodás, gondtalan napunk végén kimerülten, fáradtan - és lázasan vonatuztunk haza Pestre.

A gyönyörű, de igencsak harapós napsütés megtette a magáét.
Estére anyámmal ketten harmincnyolc fokon felüli lázzal küszködtünk. Máskor szinte betegesen fehér bőrünk vörösre sült. Még az ágyban forgolódás is fájdalmas lett a következő napokban. Apukámat kicsit barnább bőrszíne mentette meg a leégéstől.

Ezzel a tapasztalattal gazdagodva vágtunk bele következő év nyarán kéthetes balatoni nyaralásunkba.

***

A hatvanas évek gazdasági fellendülésében szakszerveti - SZOT - üdülők sorakoztak a Balaton partján. A vállalatok által vásárolt vagy bérelt kisebb nyaralókban pedig a céges beutalót elnyerő dolgozók élvezték a hazai tengert.

Az "igazságos elosztás" jegyében apukám nyolc éven keresztül, minden nyáron hozzájutott a vállalati beutalóhoz.

Eleinte Balatonföldváron majd utoljára Balatonbogláron nyaraltunk a munkahelyi üdülőben.

A tanév vége felé már csak a nyaralás gondolata éltetett. Napra pontosan kiszámolva hajtottam a hátralévő időt. Az indulás előtti éjszaka rendszerint alvás nélkül telt, igy leggyűröttebb pont a nagy napon lettem. A hajnali kelés, a taxira várakozás a nyári reggel hűvösében - ez mind a csoda része volt. Szinte álombéli vonatozás következett.

Végül megérkezés Balatonföldvárra.

Az egész éves várakozás izgalmai minden évben megtették a magukét.

Nyaralásunk első éjszakája nekem hányást és kakálást hozott.

Olyan mértékben érzékeny lélekkel bírtam, - vagyis épp nem bírtam vele! - hogy az átélt izgalmaknak hamarosan testi tünetei lettek. Balatonföldvári első reggelünket a körzeti orvosi rendelőben kezdtük. Második évben már ismerősként fogadtak.

"Ja, a kis sovány, érzékeny gyomrú pesti gyerek!"

Valószínüleg segítséget jelent, ha megoszthatom valakivel rajtam túlnövő lelkem belső megnyilvánulásait.

Sajnos, ahogyan visszafordíthatatlanul nőttem kifele a gyerekkorból, úgy távolodott el tőlem apukám megértő rokonlelke. Azt még csak megemésztette, hogy lány lett a gyerek, de idővel nehezen kezelhető kamasszá változott - ez már túl sok volt.

Emlékszem néhány elfuserált próbálkozásomra anyám irányában - és a ledorongolásra.

Boldogtalan irígységgel személyemben konkurenciát látott szerencsétlen.

Megtanultam, hogy magányosan rejtőzködve, egyedül csak magamra számíthatok.

Az első éjszaka sikeres gyomorrontása után már minden símán működött.

Forró napsütéses időben irány a strand, mig felhős lehülésesben a hajóállomás.

Sok szeles, hűvösebb napot töltöttünk badacsonyi vagy tihanyi kirándulással. A rövidebb-hosszabb hajóutak sokszor felkavaró gyomorélményt nyújtottak, de a badacsonyi hegy látványa és megmászása mindent feledtetett. A Kisfaludy háztól tovább kapaszkodtunk, fel a meredek hegyi úton. Egészen a gyönyörű kilátást nyújtó hegytetőre.

Visszaútunkhoz hozzátartozott a kikötőhöz közeli bazár-piac megbámulása. Emlékszem az itt kikunyerált kicsi, barna, müanyag mackók heroikus történetére.

Hazafelé a hajópadra térdelve sorbaállítottam öttagú mackócsaládomat a korláton belül, egy biztonságosnak tűnő helyre. Csak egy kis szél, egy döccenés kellett...egyik mackóm máris a boglári kikötő vízében úszott. Szerencsére üreges testének köszönhetően nem süllyedt el.

Világra szóló bömbölésbe kezdtem.

A matrózok egyike meghallotta és ott termett előttünk "Talán erős paprikát evett ez a kislány?" - kérdezte nevető szemekkel.

Apukám mosolyogva felvilágosította - "Öngyilkos lett az egyik mackó".

Csak ennyi kellett...közös erővel leengedett mentőcsónakban az előbbi kedves ember vízreszállt, mackómenteni.

Ekkorra a hajó közönsége már egy emberként drukkolt az akcióhoz. Végül néhány evezőcsapás után az életmentő utolérte mackómat, lendületes mozdulattal kiemelte a vízből és diadalmasan felmutatta a hajón ünneplő, tapsoló utasközönség felé.

Hatalmas sikert aratott.

Nevetve hozta vissza megúsztatott játékomat.

Utastársaink hangos öröme kísérte.

Sok-sok vadidegen embert hirtelen együttműködő közösséggé változtatott a jóság.

Máskor átsétáltunk Földvárról Szántódra. Rövid hajózás után a tihanyi félsziget partmenti hosszú útján gyalogoltunk. Elhagytuk a belső tavat majd felmásztunk az Apátsági templomhoz. Az Apátság hűvös, dohos pincéjében áhitatos borzongással bámultam a régi, faragott köveket.

Majd visszatértünk a napsütéses jelenbe - a tihanyi dombtetőről gyönyörű, balatoni kilátás nyílt.

Hazaúton a reggelinél jóval hosszabbnak tünt a Szántód - Földvár sétaút.

Verőfényes nyári reggeleken nem volt kérdéses a program - gyors reggelizés és strandolás.

A kedvezményes szakszervezeti étkezési jegyek - reggeli, ebéd, vacsora - egy közeli étteremben kerültek beváltásra. Rajtunk kívül még sok százan igyekeztek kajára cserélni az utalványokat. Reggeli és vacsora időben hideg élelmiszer dukált - zsömle, vaj, lekvár, méz, satnya felvágott, tea.

Bezzeg az ebédek....

Az étterem bálteremnyi, szocialista hodályát hosszú sorokban felállított, négyszemélyes asztalok foglalták el.
Egy turnusban, egyidőben rengeteg éhes ember tülekedett itt, az asztalok közt nyomakodva, zsúfolódva. Agyonhajszolt felszolgálók a szűk helyeken egyensúlyozva, mázsaszám cipelték a választható egyetlen menü alkotórészeit. Tepsinyi fém tálcákon zsíros, megbízhatatlan küllemü alumínium bögrékben lötyögtek a közétkeztetés mosogatóléhez hasonló levesei.

Egy turnus egyszerre kezdte szürcsölni a Zilahi - "Valamit visz a víz." - levest.

Második fogásnak általában főzelékes, kifőtt tésztás, krumplis olcsó megoldást tálaltak sok potya kenyérrel feltunningolva.

A lepusztult, agyonhajszolt, kimerült pincér valamikor fehér munkaruháján vastagon folyt a karjára felpúpozott rengeteg tányérból meginduló tökfőzelék. Ideges rohanásában hangosan szídta a kenyér helyett zsömlét kérő szotosokat.

A szotosok pedig boldogan habzsolták a majdnem ingyen menüt és a felszolgálók agyára mentek mire végetért az ebédidő.

Reggeli és ebéd után a földvári kilátó felé vettük az irányt.

A hosszan emelkedő országút legmagasabb pontján csendes, bokros-erdős fennsík fogadott. Túloldalán, a meredek löszfal tetején kezdődött a Balatonhoz vezető szerpentin út.

Ez a kis erdős térség szemtanúja volt anyám székelykáposztázás utáni szenvedésének.

Tudniillik ebéd után fél órányi séta elegendő volt az elfogyasztott székelykáposztának, hogy szerencsésen megérkezzen a távozási kijárathoz. Anyám megzavart emésztése megkövetelte a maga igazát, igy az elhagyatott fák között a székelykáposzta örök nyughelyet talált.

Apukám ezután kellő áhitattal elnevezte "káposztafának" és le is fényképezte a megtisztelt növényt.

Igy megkönnyebbülve már vidáman baktattunk a meredek löszfal oldalában lefelé vezető árnyékos, csalinkázó szerpentin úton.

Apukám fürdőgatyában, bokazoknis lábán zárt cipővel, nyakában az elmaradhatatlan fényképezőgép. Hátának jobb oldalán tüdőműtétére emlékeztető harminc centis, ferdén keresztben futó mély, göcsörtös sebhely. Így vezette kis csapatunkat a vasúti síneken, a kempingen át egyenesen a Balaton partjáig.

A strandolás örömeiből anyám nem vette ki részét.

Szerencsétlenségére gyerekkorában idősebb fiú testvérei úszásoktatási céllal csónakjukból a Dunába dobták. Sejthető módon a kishíján megfulladó gyerek nemcsak úszni nem tanult meg, de örökre víziszonya támadt.

Sajnos az a rémült kislány élete végéig ragaszkodott félelméhez.

Anyámnak a Balaton part menti, térdig érő vize jelentette az egyedüli biztonságos strandolást.

És még így is érte meglepetés.

Éppen nyaralásunk tervezett ideje előtt cserbenhagyta leköszörült fogára felragasztott koronája és az utazás előtt már nem lett visszaragasztva helyére a problémás fogpótlás. Anyám éberen őrizte az időnként lecsúszó, lötyögő koronát - egészen addig a napig amikor a térdig érő, kellemesen meleg vízben pacskolva írtó nagyot nevetett. A következő percben mindhárman a Balaton iszapos alján - hiába - kutattunk az elrepült fogpótlás után.

A tragikomikus helyzeten apukám visszafojtott, kipukkasztó hahotája sem javított.

Anyám egy ideig vígasztalhatatlan volt.

Becsületére legyen mondva, néhány nap múlva már együtt nevettünk a repülő műfog töténetén.

A sokszobás, nagy házban egyszerre több család is nyaralt. Igy adódott, hogy nekem is lett játszótársam. Természetesen fiú és természetesen horgászatot játszottunk. Már akkor tudtam, hogy az élet összes érdekes tevékenysége a fiúk számára van fenntartva.

Tehát néhány forintért müanyag peca felszerelést vásároltunk és botra erősítettük. Nyaralótársammal azonnal kipróbáltuk horgász tudományunkat.

A bekerítetlen szabadstrand és a vízinövényes, nádasos partszakasz bizonytalan, képzeletbeli határvonala magasságában igyekeztünk horgainkat vízbe dobni.

Néhány kísérlet után nagy lendülettel magam mögé csaptam a felcsalizott, úszós damilt és megpróbáltam ugyanezzel a lendülettel a víz irányába visszarántani. Meglepetésemre hátam mögött elakadt a horog.

Sőt, ráncigálásom hatására még visítani is kezdett – éles, női hangon.

Tény és való, kifogtam a balatonpart legnagyobb, nyaraló, budapesti titkárnőjét. Ráadásul nem is akárhol akadt bele a horgom - egyenesen a kis ügyes, gépíró kezének egyik ujjába.

Volt nagy riadalom!

Elsősegély nyújtó helyen fogóval kivették kezéből a horgomat, de nem akarták visszaadni. Ilyen érdekes eset még nem történt, a tárgyi bizonyíték kellett emléknek.

Horgom elvesztésének lehetősége legalább úgy megrázott, mint a nagy pesti titkárnő kifogása. Éktelen bömbölésem hatására végül visszakaptam jogos tulajdonú felszerelésemet. Ezután szigorúan csak a sásos, elhagyatott parton próbálgathattam horgász tehetségemet.

Szerencsés kézzel, megszállottan pecáztam.

Kis müanyag vödrömben estére legalább hat darab sneci nevezetü, mini halacska vergődött. Hazaérve meggyőztem a háziakat, hogy a hátsó udvarra kitett ócska fürdőkád lesz a halak legjobb helye éjszakára. Láncra erősített dugójával rögtönzött akváriumomat bedugaszoltam, vizzel feltöltöttem és kis halacskáimtól érzékeny búcsút vettem.

Másnap reggel iszonyú tragédia nyomait találtam.

Nagy fogásomra csak néhány, a sáros macskalábnyomokkal piszkított, üres fürdőkád oldalára felragadt, véres pikkely emlékeztetett. A ház tapasztalt, öreg macskája kipiszkálta a káddugót és felfalta halaimat.

Rövid életü pecás karrierem itt nagy sírás-rívással be is fejeződött.

Hatvannégy - hatvanöt? - nyarán néhány napot anyám kedvenc – most hirtelen szalmaözveggyé vált - unokahúga is velünk töltött Földváron. Rövid időre, a honvédségtől pár napos eltávozást kapott férje is csatlakozott hozzánk.

Unokatestvérem itt is a tőle megszokott módon viselkedett.
Szeszélyes, öntelt, rátarti világsztárként.

Anyám ájultan hódolt be pipiske tűsakú körömcipői, legújabb divatot követő ruhái, arany ékszerei láttán. Ketten, közös erővel üldöztek engem minél messzebb ezektől a - számukra - csodálatos értékektől.

Unokatesóm cipőjének óvatlan letaposása főbenjáró bűnnek számított. Lecsöppent fagyi, csoki maszat - mind az én égbekiáltó galádságomat bizonyította.

Ilyen előzmények után fantasztikus igazságszolgáltatás következett.

Puccos unokatestvérem a strand felé vezető erdős földúton óriási kupac kakába lépett!

Hófehér vászon balerina cipőjén vastagon lógott a szerencsét hozó áldás.

Unokatesóm felváltva kapott sírógörcsöt és dührohamot.

Anyám kétségbeesetten kotkodácsolt körülötte.

Lesújtó, felzaklató pokoli drámájukat apukám csendes mosollyal szemlélte.

Nagyjából megtisztított, bűzlő lábbelijét unokatesóm újra fölvette. Mezitláb járni talán rangon aluli lett volna?!

Pedig én jó példát mutattam - cipőt csak az étkezések és hosszabb kirándulásaink alkalmával viseltem. Két hét alatt talpamon lesúrolhatatlan, fekete bőrkeményedések nőttek.
Apró kavicsok, forró beton meg sem kottyant.

Később, szállásunkon, az egyértelműen bűzölgő cipőt napokon keresztül, mindketten, felváltva súrolták.

Végül sorscsapásukba beletörődve - kidobták a szemétbe.

Talán, lehetséges, hogy magamban kajánul kinevettem őket, de ezt hangosan, nyilvánosan soha be nem ismerném...?!

A sorkatona férj megérkezésekor hangulatunk gyökeresen megváltozott.

Szerencsére.

Unokatestvérem kedves, jóindulatú és jó humorú férje könnyű vidámságot hozott magával.

Végre felszabadultan nevettünk.
Ráadásnak személyében vadulós, rohangálós játszótársat is kaptam.

Soha nem felejtem el ijedt, menekülő futásunkat, amikor ránk támadtak a földvári piac környékén szabadon legelésző libák. A mostani, divatos Balatonföldváron nyaraló túristák valóban meglepődnének attól az évtizedekkel előtti látványtól. Előkelő szállodák, méreg drága üzletek helyett zöld rét, rajta megtermett libák falkája fogadott minket. A félelmetesen, kiterjesztett szárnyakkal felénk rohanó, kinyújtott nyakú, sziszegő gúnár elől megfutamodtunk.

Kifulladva, hangosan vihogva ügettünk - csak minél messzebb!

Egyszerre ijesztő és röhejes kalandunkon még sokáig nevettünk.

Anyám és unokahúga is!

Kettejük jól összeszokott felháborodott, szörnyülködős játszmája megtört a férj nyílt, őszinte viselkedésén.

Úgy emlékszem, földvári nyaralásaink alkalmával egyetlen egy hűvös, éjszakai vihar utáni napunk maradt csak kihasználatlanul. Gyors lehülés és viharos szél jött - így nem terveztünk kirándulást.

A délelőtti lustaság enyhülése után az erős, hűvös szél ellenére sikerült anyámat elcsalni pihenő apukám mellől a szerpentin útra.

Szokatlanul ritka bizalmas, de nagyon szomorú hangulatban sétáltunk a meredeken lefelé vezető ösvényen.
Mintha hirtelen a jövőm nyilt volna meg előttem egy pillanatra.
Felettünk az égen szakadozott, sötétszürke felhők rohantak. Mélyen alattunk a haragos zölden háborgó, viharos Balaton morajlott. Félelmetes, tarajos hullámaival vadul csapkodta a part bazalt köveit. Körülöttünk hajladozó, nyikorgó fák suhogtak. Éles, tiszta, jószagú szél – a jövendő üzenete! - vágott arcunkba a néptelen sétaúton.

Legbelül éreztem, ahogyan az ember pontosan megérzi a tragédia közeledtét - anyám mondani akart valamit, amihez mégsem gyűjtött elegendő bátorságot.

Szenvedő apukám kórházi kivizsgálása után ők már ismerték az ítéletet - vese érszűkület, esetleg öt éve lehet hátra.

Tudnom kellett volna, jogom volt megtudni, de a beszélgetésre nem szánta rá magát sem anyám, sem a haldokló nagybeteg.
Sem akkor, sem később.

Másnapra megjavult az idő és minden rossz előérzet eltünt a ragyogó napsütésben.

Felhőtlen gondtalansággal igyekeztem kétéltüvé válni a strandon.

Kiélvezni azt a rövid időt, ami az egyre fogyó gyerekkorból még maradt.