Pálházi Éva - További felismerések - magamnak

Tíz éves lehettem, amikor hídon kapaszkodós, vízbezuhanós, élet-halál rémálmom már egyre ritkábban tért vissza és végül teljesen elhagyott. 

Nem szűnt meg - idővel átalakult, tudatosabbá vált. 

Hamarosan éber állapotomban is megjelent az iszonyat a hidak, a víz alatti vas szerkezetek, felszín alá vezető lépcsők láttán. A leggyönyörűbb déltengeri élővilágot bemutató természetfilmek búvárainak munkája gyomorszorító félelmet vált ki belőlem. A tenger alatti hajóroncsok, tengeralattjárók és más vízszint alatti hajótestek megpillantásától iszonyat lesz urrá rajtam. 

A rémület csúcsa a hídpillér vízalatti részének látványa. 

Most pedig vakmerően ugorjunk fejest létezésünk egy soha be nem bizonyított, de soha meg sem cáfolt lehetőségébe!

Lehet, hogy egyszer ott feküdtem tágra nyilt szemmel a folyó kavicsos medrének alján?!
Lehet, hogy annak a fizikai létezésemnek utolsó éber pillanatában a felettem tornyosuló piszkos szürke vizet, az éppen elhaladó hajó sötét körvonalait, a vízben terpeszkedő súlyos beton hídpillért érzékeltem?!

Néhány évtized alatt kiegészült a befejezetlen álom. 

Mára már sejtem a történet befejezését is. 

Egyszerre világos és érthető lett minden, amikor hozzáfogtam az anyámtól hallott régi családi történetek leírásához. 
 

Anyám bátyja 1923-24 körül öngyilkos lett - DUNÁBA UGROTT a Déli Vasúti összekötő Hídról. 
 

Ez még nem igazán meggyőző, de itt a folytatás - nagybátyám igazi művészként csodálatosan hegedült, bár sohasem tanulta a hangszeres zenélést. Egyszerüen csak TUDOTT és imádott hegedülni és hangszert készíteni. 

A megszületésem utáni időszakban anyámnak elmondása szerint - erős belső sugallata támadt, miszerint a gyerek - én - fantasztikus, sikeres hegedűművész lesz. Lelki szemeivel már látott is hegedűművészként a szinpadon állni. Sugallatának fontos tényezőjeként gyereke megváltoztatja a családi nevét és Pál Éva művésznéven válik sikeressé. 

Tehát egyszerre férfi és női nevet viselve fogja elkápráztatni a világot zenélésével. 

Na! Tessék! 

Itt és ekkor lett világosság! 

Lehet, hogy - anyám bátyja majd gyermekeként - a folytonosság felismerése érdekében üzenetet küldtem egykori húgom - későbbi anyám felé - a gyerek az a férfi, aki hegedűművész és aki egyszer ott feküdt a folyó kavicsos medrének alján és létezésének utolsó emlékeként látta a magasan fölé tornyosuló piszkos vizet és a híd beton tartópillérének lábazatát?!

És hogy életemben miért kapott meghatározó főszerepet az öngyilkosság, mint megoldandó probléma? - na ezt már kérdeznem sem kell! 

Önmagam által saját magamnak küldött üzenetem célba ért.    

Több mint három hét agyalás után tegnap kiderült, hogy a történet még mindíg tartogat megoldandó rejtvényt. 

Városi munkahelyemre érkezve, szörnyű lelki állapotban találtam az agg korú, kilencven év körüli házaspárt.
Magukból kifordulva zokogtak. Rettenetes szomorúságot, fájdalmat éltek át. Szinte megfeledkeztek saját létezésükről.
Máskor megszokott, életükbe rendszert vivő, összetartó tevékenységeiket is félredobták.
Egész sírással, szenvedéssel telt napjuk kárba veszett. 

Vérnyomás mérő készülékük kibontva, elől hevert. Borzasztó szomorúságuk mindkettejüknél égig érő, plusz gyógyszereket követelő magas vérnyomást okozott.

Nagyon meglepődtem. 

Úgy gondoltam, amíg ők ketten, egymást kiegészítve élhetnek, addíg nincs baj. 

A népszámlálást egy  pillanat töredéke alatt megtartottam. 

Mint a mesebeli számoló gida – kicsi, idős mama – egy! Tőle elválaszthatatlan, öreg papa - kettő! 

De akkor mi a baj?! 

Az is kiderült....

Utcabeli szomszédjuk, a városi hírességnek számító XY doktor harmincas fia meghalt. 

Már biztosan tudtam is! 

Ne is tessék kimondani! 

Öngyilkos lett?!

Öreg munkaadóim a doktor família történetét kilencven évre visszamenőleg ismerték. A szemük láttára, saját fiúkkal együtt  felnövő fiatalabb nemzedéket gyereküknek érezték. A sikeres, közkedvelt orvos mindig, mindent megtett családjáért. Évtizedekkel ezelőtt Afrikában végzett önfeláldozó segítő munkát. Gyerekei akkor, vele együtt világot láttak és nem mellékesen magas szintü angol nyelvtudást szereztek. Anyagi gond nélkül éltek. 

Az egészséges, jóképű, sikeres diplomás fiú népszerű társasági ember lett - a város horgász közösségének sztárja. 

Ennyi jó hallatán elgondolkodtam - vajon ennek az embernek mekkora fejtörést okozott megtalálni az öngyilkossághoz vezető okot?! 

Gondolkodásának minden negatív erejére szüksége lehetett, hogy képes legyen észrevenni a sok siker közt a rosszat. 

Azt a problémát, ami végre megerősítette saját maga szerencsétlenségébe, mellőzöttségébe, becsapottságába vetett hitét. 

Ez az a fajta ember, aki mindíg, minden jóban megtalálja a hőn vágyott hibát, bajt. 

Aki biztosan tudja, neki mindenből a kisebb, rosszabb, gyengébb jut. 

Ezt a meggyőződését pedig alapos, kitartó munkával önigazolja. 

Amikor a bennünk élő negatív hajlam - az egó, gonosz, sátán, démon... vagy akárhogyan is nevezhetjük - átveszi az irányítást - na akkor biztosan gondoskodni fog számtalan félelem, aggodalom, szenvedés, bűntudat, fájdalom fenntartásáról. Akkor már hiába minden siker vagy anyagi jólét. 

Valahol, valamilyen rossz dolognak márpedig lennie kell! 

És így is lesz. 

Az önigazolásnak ebben a meggyőző állapotában már csak a környezet, a külvilág megbüntetése van hátra. 

Ti mindíg becsaptatok - tudom ám!
Nehéz, fájdalmas munka árán idebenn bebizonyítottam! 

Ti sohasem szerettetek - ezt is tudom, sok szenvedés árán saját magam bizonyítottam be önmagamnak! 

Ti mindíg mellőztetek - na igen - ennek bizonyítását családom állandó, gondoskodó buzgalma eléggé megnehezítette.
Halálos tervemet majdnem megsemmisítette a tőlük kapott sok, erősítő támogatás... de végül átláttam a szitán! 

Úgy kellett a csalódás, mint egy falat kenyér! 

Bár a ti jóindulatú törődésetek akadályozott, végül mégis megszereztem magamnak! 

Egyedül csak rokonaim hazug álszentségét kellett önmagammal elhitetnem - sikerült!

Lelkemben belül az őrült egó már meghozta halálos ítéletét. Nekem csak a megfelelő mennyiségű szenvedést, elviselhetetlen fájdalmat kellett előteremtenem. Ezután már megváltás teljesítenem egóm hangos, erőszakos követelését. 

Ti pedig itt maradtok nélkülem! 

Szenvedhettek a bűntudattól! 

Csak kínlódjatok a sok elszalasztott lehetőség elemzése közben!

Csakis ti tehettek mindenről! 

Na, akkor viszlát! 

Magunk közt szólva - mint egó az egónak -  mindannyiotoknak SOK-SOK jó kis fájdalmat, pusztító szenvedéses bulizást kívánok! 

Szemmel láthatóan a külvilágnak semmi, de semmi beleszólása nincs az előre eltervezett, gondosan előkészített, vas akarattal véghezvitt események alakulásába. Az egós öngyilkos játszma végrehajtó áldozata önmagában környezetének minden megnyilvánulását átalakítja a nagy cél, a végső drámai befejezés elérése érdekében. 

Ezért történhetett például, hogy az új ablakainkat beépítő férjem vérig sértődött a szomszéd kőművestől kapott dícséret hallatán. Keserű szitkozódással tetünek nevezte a gyanútlanul jóindulatú szomszédot. Kedves dícsérő szavait pedig egyértelmű gúnyolódásnak könyvelte el. 

Kifacsart, gondolati hátraszaltóval még a legártatlanabb jóságot is képes volt saját önmegsemmisítő programjának szolgálatába állítani. Szerencsétlen férjem nem engedte, hogy bárki megbecsülje, elismerje, szépen szóljon hozzá, jót tegyen vele. 

Hiszen akkor előfordulhatott volna, hogy az előre eldöntött halálos ítélet érvényét veszti! 

Öntudatlanságában saját maga ellenében is hűségesen védelmezte életére törő egója érdekeit. Gondolkodás nélkül, szorgalmasan gyártotta a bizonyítékokat elviselhetetlen életének pokoli szenvedéseiről. 

Lebukástól nem kellett tartania. 

Önámítása ki nem derülhetett. 

Hiszen egója utasítására már réges-régen meggyőzte önmagát az összes ember aljas hülyeségéről. 

Az ellenségnek tartott külvilág elől önmagába zárkózó férjem biztosan tudni vélte, minden kívülről jövő üzenet hazug, rosszindulatú. 

Csak megfelelően kell értelmezni azt!

Ilyen alapon még az Atya Úristen jósága sem győzhette volna meg...   

Mi, a családja ugyanígy tehetetlenek voltunk. 

Ő és a hozzá hasonlóan egós öngyilkos játszmát játszók, a családot csak díszletnek, statisztának tekintik. Mellékszereplőknek, akik soha nem befolyásolhatják az események menetét! 

Egyetlen fontos feladat hárul rájuk - nekik kell elvinni a balhét! 

Felelősséget vállalni a nyomorultul, gyáván megfutamodó öngyilkos tettéért!

Ez teszi leginkább aljassá, megvetendővé a manipuláló, játszmázó öngyilkost. Azt az embert, aki saját maga önkéntes, előre megtervezett elpusztításáért másokat okol! Aki folyton hazudik mert gyenge szembenézni önmagával. 

Képmutató, álszent módon kicsikart együttérzéssel magához köti áldozatul ejtett hozzátartozóit. Mire a megvezetett nyomorultak feleszmélnének, már a rájuk lőcsölt felelősség terhe - valamint saját hamis bűntudatuk - alatt roskadoznak. 

A világ izgatottan csámcsog történetükön. 

Odabenn a józan ész hiába érvel, senkinek sem tűnik fel az igazság - egy ember csak saját tetteiért vállalhat felelősséget. 

De azokért mindíg felelősséget kell vállalnia. 

Legyen szó akár öngyilkosságról! 

Tisztán csak akkor láthatunk, ha tudomásul vesszük, hogy a hozzátartozók, akiken az öngyilkos tettét számon kérik - szintén játszmában élnek! Negatív énük hatására az önvád, a bűntudat, az önmarcangolás nagy mesterei ők. Kíválóan alkalmasak bűnhődni mások bűnéért. 

Mintha az egók sorsdöntő alkuja már a kezdet kezdetén megszületett volna. 

--- Megpróbállak megmenteni, ha megigéred, hogy nem engeded és a végén elegendő szenvedéshez juttatsz --- ő lesz később a bűntudattól megnyomorodott, üldözött, felelősségre vont túlélő. 

--- Megfelelő szenvedéshez juttatlak, ha megigéred, hogy csak statisztálsz és semmiképpen sem sikerül megmentened ---  mondja  a leendő, reménybeli hulla. 

Miután az egók megkötötték az üzletet, az őket éltető nyomorúlt, öntudatlan emberek belevetik magukat a megvalósításba. 

Két kis öreg házigazdámat az önként, boldogan szenvedő túlélők rémisztő helyzetében találtam. Láthatóan mindenáron ragaszkodtak egészségüket is fenyegető lelki állapotuk fenntartásához.
Szerencsére az elmúlt hetek előtanulmányai segítettek tárgyilagosan, kívülről látni őket. A tragédia sokadik átismétlése előtt végre sikerült elterelni a figyelmüket. Tudom róluk, mennyire okos, lelkiismeretes, jóérzésű emberek, így biztosra mentem - beszélgetni kezdtünk a felelősségről, az életben ránk háruló kötelességekről. 

Nyerő voltam! 

Két kis zaklatott öregem megnyugodott.
Társalgásunkban elgondolkodó, hosszú csöndek következtek.
Elmélyült arcukon látszott ahogy odabenn megszólal a lelkek igaz hangja. Amikor egy óra múlva a konyhából friss kávé illata érkezett, már tudtam, minden rendben. Hallottam, már nevetgélni is tudnak. Pont úgy, mint azelőtt. 

Sikerült! 

Nekem, akit porig sújtott férjem öngyilkossága.

Én, aki Münchausen báróként magamat saját hajamnál fogva húztam a trutyiból kifelé - mostanra már segíteni is tudtam. 

Óriási tapasztalatot szerezhettem - hálás köszönet érte XY doktor magzakkant fiának! 

/Valóban, nagyon köszönöm!/

Ahogyan az angolok bölcsen mondják - "A puding próbája az evés" 

Arról, hogy több hetes elméleti agyalásom mennyire valószerű, igazi élethelyzetben hogyan működik - arról csak élesben, mély vízbe dobva győződhettem meg. 

Megkönnyebbülten, a leleplezett játszma terhétől megszabadulva indultam a vasútállomásra. Úgy látszik, szokatlanul könnyű, felszabadult hangulatom nemcsak saját magamnak tünt fel, de belőlem messze sugárzott. Kis fiatal, viszonylag rendezett kinézetű leányzó jó megérzéssel vette jeleimet és aprót kunyerált tőlem. Zsebemből előkotorásztam négy darab öt forintost - óvatosan, a százas velük ne jöjjön! - és neki adtam. 

Most az egyszer - talán - még kihasználható, hülyének nézett áldozatnak sem éreztem magam!

Világosabb lett...