Pálházi Éva - Személyes démon?
2016.02.06 22:30
Ahogyan ezeket a forradalmi olvasmányokat tanulmányoztam egy egészséges lázadás kelt életre a lelkemben. Egy ébredési folyamat zajlott bennem. Napról napra erősebb lettem és nagyjából két év után készen álltam, hogy szembenézzek a legsötétebb fájdalmammal. Hogy mélyre ássak, felfedezzem, elemezzem és megértsem az okokat, amik a saját, katasztrofális bukásaimhoz vezetettek.
***
"Megmondtam apádnak, hogy én nagyon jól megvagyok gyerek nélkül!
Az utolsó mondata kitörölhetetlenül visszhangzik a fülemben.
Nincs szükséged rá.
Személyes démon?
Igen kedves, ez egy negatív élősködő, egy külső erő, amely benned dolgozik, a józan eszednek ellentmondó döntéseket hoz, fájdalmas helyzeteket teremt neked, mialatt te - akár egy alvajáró - bénultan engedelmeskedsz.
Az életed rémálommá változik, de te hűségesen képviseled ezt a külső akaratot.
Ha hívő vagy, a szó "démon" ismerős lesz, ha nem, akkor csak képzelj el egy számítógép-program vírust. Egy rosszindulatú Trójait, amely felülírja az akaratodat.
Közülünk sokan élünk együtt egy gyöngébb vagy éppen erősebb démonnal.
Nem könnyű felfedezni, harcba szállni vele - és nehéz legyőzni.
Elmondhatom a saját történetemet?
A saját, családi démonom uralkodott fölöttem, és én segítettem neki romba dönteni az egész életemet.
Ötvenöt év!
Ötvenöt évbe telt, mire rájöttem, hogy egy belső élősködő manipulálja az életemet.
Meditáció - ez a kulcsszó!
A meditálás kezdte kinyitni a szemeimet.
Szerencsés vagyok. Egy megérzés vezetett és a megfelelő segítség is megérkezett.
C. G. Jung volt az első sokkoló olvasmányom.
Ezután megtaláltam egy másik pszichiáter, Eric Berne könyvét a tranzakció analízisről - "Emberi Játszmák" címmel,
www.reorganizacio.com/pdf/eric-berne-emberi-jatszmak.pdf
majd a "Sorskönyv Analízis"-t,
később pedig Susan Forward "Mérgező Szülők" című könyvét.
hu.scribd.com/doc/118215709/Susan-Forward-Mergez%C5%91-szul%C5%91k#scribd
valamint Bagdy Emőke, F. Várkonyi Zsuzsa, Müller Péter, Popper Péter, Csernus Imre Mesterkurzus-beli előadásait az örökletes családi egó játszmákról, melyek generációk életét uralják.
Ahogyan ezeket a forradalmi olvasmányokat tanulmányoztam egy egészséges lázadás kelt életre a lelkemben. Egy ébredési folyamat zajlott bennem. Napról napra erősebb lettem és nagyjából két év után készen álltam, hogy szembenézzek a legsötétebb fájdalmammal. Hogy mélyre ássak, felfedezzem, elemezzem és megértsem az okokat, amik a saját, katasztrofális bukásaimhoz vezetettek.
***
"Megmondtam apádnak, hogy én nagyon jól megvagyok gyerek nélkül!
Én nem akartalak, csak ő ragaszkodott a dologhoz, de a végén még ő is azt mondta 'Bárcsak visszacsinálhatnám az egészet!' "
Még mindig hallom az anyám hangját.
Nem felejtette el, hogy emlékeztessen, időről időre, végig a 45 évnyi közös életünk során.
Hogy emlékeztessen, mennyire fölösleges vagyok, hogy ő milyen óriási áldozatot hozott, amikor megszült egy nem kívánt gyereket. Mint egy mártír, úgy hordozta az anyasága keresztjét és szenvedéséért engem büntetett, folyamatosan.
A titokzatos, halálos születésem után furcsa gyerek lett belőlem. Mintha egyidőben, egyszerre több valóságban éltem volna. A határok eltűntek, furcsa képek keltek életre a fejemben. Az élet és halál kérdései a gondolkodásom mindennapos témájává váltak. Valósággal éheztem a megértésre, megpróbáltam anyámmal megosztani a gondolataimat.
"Elmebeteg" szólt az ítélete.
"Én sem szoktam gondolkodni, és neked sem kellene!"
Igen kedves, ma már nem hibáztatom őt.
Egyszerűen csak gyönge volt. Egy tehetetlen, mosolygó, rózsaszín babát szeretett volna és kapott helyette egy apró, komoly gondolkodót. Igen, még nekem, magamnak is nehéz volt megérteni a saját, furcsa élményeimet. Hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy gyakran kívülálló emberek érzéseit élem át - leginkább apukám Holokauszt tapasztalását! - valamint a saját, előző életemből érkező - előző halálokról szóló! - emlékeimet élem újra. (Ez azóta sem változott.)
Nagy szükségem lett volna a megértésre, de csak "Szégyelld magad! Szégyelld magad!" lett a "dicséret".
"Büdös kölök!" - ez lett a becenevem.
Nem volt simogatás, nem volt ölelés, nem volt dajkálás.
Hogy elkerülje az érintést, anyám gumikesztyűt viselt, amikor a hajamat kellett megmosnia. Húzta, én visítottam, utána pedig újabb büntetést kaptam a tiltakozásomért.
Hamar megtanultam, hogy ne kérjek segítséget.
Megtanultam, hogy az újabb büntetés megelőzésének egyetlen lehetősége, ha csöndben maradok és minden bajomat egyedül oldom meg.
Úgy nyolc-kilenc éves lehettem, amikor az otthoni öreg varrógép jelentette a legnagyobb kihívást nekem. Nagy örömmel varrtam ruhát a babámnak.
Egy délután, ahogyan a varrógép pedálját tapostam, a kezem veszélyes helyre került, hirtelen a vastag acéltű elérte és átfúrta az ujjamat, végül pedig beletörött a körmömbe.
Előszőr csak bámultam a kezemet, azután, mint a villám hasított belém a felismerés. Elrontani a varrógépet, eltörni egy drága acéltűt - ez a főbűnök egyike volt.
Anyám ezt nem tudhatja meg!
Ott aludt két méternyire a hátam mögött, csöndben kellett cselekednem. Kerestem egy alkalmas fogót és kihúztam a törött tűt az ujjamból.
Ó, hogy megkönnyebbültem.
Szerencsére addigra már megtanultam, hogyan kell tűt cserélni. Megjavítottam a gépet és imádkoztam, hogy a kezem ne vérezzen feltűnően.
Bármi is történt, titokban kellett tartanom. Tudtam, ha kiderül, újra én húzom a rövidebbet.
Igen, nem volt könnyű megtanulni, hogy egyedül vagyok, végleg egyedül, és nincsen segítség.
Gyerekkoromban a félelem volt az első, amit meg kellett tanulnom. Kiszolgáltatva egy szeszélyes külvilágnak, soha nem tudhattam, mikor érkezik a következő csapás. Nem volt garancia, nem volt biztonság - az életem véletlenszerűen történt.
Csak a bűnösségem volt biztos és a folyamatos büntetés. Az okok gyakran rejtve maradtak, de a végeredmény egyértelmű volt - a verés!
Elegendő volt egy pletyka, egy gonosz beszólás, hogy elindítsa a lavinát. Anyám haragja kiáradt, sírva átkozta a "büdös kölköt" és az én gyönge, halálos beteg apukám engedelmeskedett.
Ő lett az ítélet végrehajtó - és elvert engem, alaposan.
Anyám biztos volt abban, hogy az egész világ az ő ellensége, de mégis, a legveszélyesebb én voltam.
A megszámlálhatatlan gyerekkori betegségeim olyanok voltak, mint bikának a vörös posztó. A "büdös kölök" csak azért lett beteg, hogy idegesítse az ő szenvedő anyját.
Soha nem felejtem el a jelenetet ... hat éves koromban a sokadik gennyes mandulagyulladás szívburok, szívbelhártya gyulladásban végződött. Mozognom egyáltalán nem volt szabad, így a szüleim egy kölcsönkért babakocsiban toltak a közeli rendelőbe, minden nap, hogy megkapjam a penicillin injekciókat. A magas orvosi vizsgáló asztalon fekve úgy üvöltöttem, ahogyan csak bírtam. Végül apukám segített a nővérnek, ketten tudták lefogni a megkínzott testemet.
Soha nem felejtem el a jelenetet ... ahogyan anyám megbotránkozott arccal, messzire elhúzódik tőlem. Ahogyan lélekben távol volt, ugyanúgy fizikailag is messzire akart kerülni. A kiszolgáltatottságom nem hatotta meg. Mélyen szégyenkezve állt, rémülten - hogy mások mit szólnak majd az én sikoltozásomhoz.
Három lépés távolság.
Mindig megtartotta a három lépés távolságot.
Gyűlölt engem, mert megzavartam a korábbi felelőtlen életét, ráadásul gyakran beteg is lettem.
Nem volt könnyű megtanulni, hogy az a személy, akinek gondoskodnia kellett volna rólam, pont az a személy okozza a legmélyebb sebeimet.
Igen, soha nem lehettem eléggé jó.
Egy első unokatestvérem lett a kedvenc. Anyám imádta, dicsérte őt. Az összehasonlításban én mindig alul maradtam. A "büdös kölök" státusz bekúszott a bőröm alá, véglegesen.
Az iskolai sikereim, a kitűnő bizonyítványaim soha nem érhettek fel az unokatestvérem magas sarkú cipőihez, ékszereihez, divatos ruháihoz, frizuráihoz.
Elmondhatatlanul összezavarodtam.
A szüleimnek homlokegyenest ellenkező elképzelése volt az alapvető értékrenddel kapcsolatban, és az én álmodozó, lebegő apukám szelíd meggyőződése sokkal közelebb állt hozzám, mint anyám anyagiassága és erőszakos akarata.
Apukám halála után tragikusan egyedül maradtam.
Kicsi gyerekkoromtól fogva mindent megtettem, hogy megfeleljek anyám elvárásainak. Feltétel nélkül hittem benne. Ő volt a személyes univerzumom középpontja. Az ő véleménye lett az önbecsülésem alapja. Kicsi lányként az ő szemével néztem saját magamat. A gyűlölete mélységes szomorúságot okozott. A tőle érkező, szeretet nélküli elutasítás meggyőzött engem a saját rondaságomról, értéktelenségemről, haszontalanságomról.
Ahogyan teltek az évek megtanultam anyám ítéletein keresztül tekinteni a saját személyemre.
Megtanultam gyűlölni önmagamat!
Ó, mennyire szerettem volna csak egyetlen jó szót kapni tőle.
Titokban azt reméltem, hogy az öngyűlöletemet látva majd értékelni fogja a lojalitásomat.
Az ő kedvéért kezdtem utálni önmagamat, és felajánlottam neki a szörnyű áldozatomat, de cserébe ő nem szeretett engem, sőt, a gyöngeségem csak újabb bántalmazásra ösztönözte.
Belerúgni abba is, aki már a földön fekszik! - a kegyelem nem volt része az ő meggyőződésének.
Igen, ma már látom a mi beteg kapcsolatunk őrületét, de gyerekkoromban teljesen összezavarodtam.
Igen, kedves, jól látod!
Én magam, önként telepítettem a pusztító démont a saját lelkembe.
Anyám gonosz ítéletei úgy kezdtek dolgozni bennem, mintha a saját gondolataim lennének, mintha az elítélő megvetés az én saját véleményem lenne.
És ez a parazita átvette a felnőtt életem fölötti hatalmat.
Tudtam, biztosan tudtam a saját értéktelenségemet, tehát olyan partnereket kerestem, akik a saját démonom elvárásai szerint gyűlöltek engem. Az első esküvőm napján anyám még utoljára megátkozott a búcsúzás kedvéért.
"Ez a házasság nem lesz hosszú életű. Remélem az idő engem igazol majd!"
Igen így is lett.
Miután az első alkoholista férjem erőszakoskodott velem, megvert és megcsalt - elváltunk és egyedül maradtam a két kicsi fiammal.
Ó nem, ne gondold, kedves, hogy ennyi tanulságos lecke elég volt nekem.
Nem!
A démonom folytatást követelt.
A második alkoholista férjem egyszerűen gyűlölt engem. Aggressziv volt a két nagyobb fiammal és a saját két gyerekével is. Az ölés ott volt a pusztító szerepeink közt. A kedvenc játékszerei a hosszú, borotvaéles kések voltak. A házasságunk első évei után pokoli időszak jött, ami végül az öngyilkosságához vezetett.
Özveggyé válni 38 évesen, magam maradni négy fiú gyerekkel, felnevelni őket egyedül, magamra venni a világ ítélkezését, egyre nehezebb és nehezebb terheket cipelni, valósággal vadászni a szenvedést - igen, a démonom elégedett volt.
És nem - a válasz a ki sem mondott kérdésedre - Nem!
Anyám nem értékelte az áldozatomat, soha nem tisztelte a személyiségemet egyetlen elismerő szó sem tudott kijönni a száján.
Az utolsó mondata kitörölhetetlenül visszhangzik a fülemben.
Elveszve, valahol a demecia legmélyén, egy zavarodott, darabokra tört lélek megátkozott engem, még utoljára.
"A gyereked vagyok! Kötelességed gondoskodni rólam! Szégyelld magad! Nagyot csalódtam benned, azt hittem te jobb vagy, mint mások!"
Lesújtva, döbbenten sírtam.
Anyám teste még élt, de belül már csak üresség volt.
Több, mint ötven év kellett, hogy megértsem.
És most, kedves, elértünk a legfontosabb részhez.
Most felrázlak.
A lázadás biztosítja a túlélésedet.
Csak figyelj, most ledöntjük az ősi, hazug előítéleteket.
A Szent Biblia így beszél:
"Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked." (Exodus 20:12)
De hol van a parancsolat, miszerint: Tiszteld a gyermekedet!
Hol van a szülői felelősségről szóló tanítás?!
Hol van az üzenet az anyai szeretetről?!
Nem, kedves!
Ne tiszteld a tekintélyt automatikusan. A presztizst ki kell érdemelni.
Nem kell tisztelned egy rossz, gonosz szülőt.
Nem kell tisztelned egy szeretetlen, gyűlölködő anyát.
A szüleid felelősek érted - és nem te vagy felelős a szüleidért!
A szüleid már felnőtt emberek voltak, amikor te, a gyönge kis teremtmény megérkeztél hozzájuk.
Semmi sem jogosítja fel a szülőket, hogy gyűlöljék a saját pici gyereküket.
Semmi sem törvényesíti a megkülönböztetést, az elhanyagolást, a fizikai és lelki erőszakot.
Te nem vagy bűnös.
Nem, kedves, te az áldozat vagy, aki megérdemli az igazságot.
Az igazságot, ami meggyógyít és felszabadít téged.
Hosszú, fájdalmas út vezetett a mostani énemhez.
Hónapok könnyes visszaemlékezése felmentést, megkönnyebbülést hozott.
Súlyos elfojtások szabadultak fel.
A nap, amikor először pillantottam be anyám belső birodalmába - az a nap volt a fordulópont. Tíz évvel a halála után végre kapcsolatba kerültem az ő szenvedő, fájdalmakkal teli valódi lelkével.
Szerencsés vagyok.
Addigra már ismertem a legfontosabb családi történeteket, és egy idősebb rokonom segített az emlékezésben.
Rájöttem, hogy anyám soha nem nőtt fel!
Lélekben egy megbántott, sebesült tíz éves gyerek volt.
A kényszerű anyaság azt jelentette neki, hogy életet kellett adnia egy másik gyereknek, egy rivális ellenfélnek.
Igen, ma már együtt érzek vele, látom a fájdalmát ... az ő anyja - az én nagymamám - gyűlölte őt ... és az ő anyja - az én dédanyám - gyűlölte a nagyanyámat ... és így tovább, tovább ... tovább ...
Anyám egyszerűen csak nem volt képes átlépni a saját árnyékát.
Generációk szenvedtek ettől az anya-lánya ego játszmától, nemzedékek mérgezték meg egymás életét.
Gonosz anyák nemzedékei nevelték fel több generáció gonosz anyáit ... és előttem senki sem tudta megtörni az ördögi kört.
Az emberi gondolkodásunk kevés ahhoz, hogy nagylelkűen önzetlenek tudjunk lenni. Felemelkedni, egy magasabb spirituális szinten gondolkodni - ez az ajándék az én életleckémben lett megírva.
Köszönöm Istenem!
Hálás vagyok a fiaimnak. Az anyai szeretet volt a mentőövem.
Egyszerűen csak szeretem őket és ők szeretnek engem. Ez az anyaság titka.
Ez a csöndes szeretet beszivárgott a lelkembe és lassan elkezdtem szeretni önmagamat.
Biztos lehetsz benne, kedves, bár a démon védekezik, de amikor az önszeretet megjelenik a szívedben - az élősködő azonnal elmenekül, abban a pillanatban.
Megérdemled, hogy szeresd önmagadat.
Nem az vagy, akinek a szenvedő, fájdalmakkal terhelt szüleid ítéletei mondanak.
Isten - az Univerzum - csodálatos gyermeke vagy.
Söpörd ki azt a démont bátran.
Nincs szükséged rá.
Csak te egyedül, a te békés, felszabadult lényed élheti át azt a csodálatos, boldog életet, ami neked van szánva!
Angol változat
en-vagyok09.webnode.hu/news/personal-daemon/
Keresés
Elég egy elcseszett minta, és máris magunk keressük a szenvedést
Negyven múlt, három gyerekkel. Illetve akkor még csak kettővel, a harmadik nemrég fogant meg, az anya néhány hónapja volt a szeretője. A nő bejelentette ugyan, hogy gyereket vár, de azt is gyorsan hozzátette, hogy nem vele kívánja felnevelni. Az apaságra ugyanis nem tartja alkalmasnak, arra a férje a tökéletes jelölt, amúgy is őt szereti, szóval a soha viszont nem látásra. Ő pedig kicsit dühösen, kicsit elgyötörten, de szó nélkül eloldalgott. Éppen úgy, ahogy korábban is, mindkét alkalommal. Negyven múlt, három gyerekkel, de egyiket sem ismerte.
Az ismerősöm történetében az élet látványosan ismétli önmagát, pontosabban látványosan ismétli azt, amit főszereplője gyerekként megélt: hogy az apja felelősséget nem vállalva kisétált az életéből. Ez a sztori persze extrém, de az élethelyzetek ismétlődése általános jelenség sokunk életében. Gondoljon csak a nőre, aki mindig számára elérhetetlen férfiakba szeret bele, legyen az túl fiatal, túl idős, túl meleg, és a a beteljesületlen szerelem végén, minden egyes alakalommal önbecsülését elvesztve, az értéktelenség érzésével küzd meg, átkozza és ostorozza magát. De akadnak közöttünk olyanok is, akik mindig nehéz sorsú, esetleg szerfüggő, kötődésre képtelen partnerekkel állnak össze, és minden egyes alkalommal hiszik: képesek megmenteni, kimozdítani, megváltoztatni az illetőt. Aztán rendre kudarcot vallanak, és ott állnak megtépázva, kifosztva, mártírként.
A példákat bármeddig lehetne sorolni, rengetegféle forgatókönyv alapján alakíthatjuk a párkapcsolatainkat, és ha egy jellemző minta, egy markáns momentum ismétlődik bennük, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az nem a véletlen műve. Azt mi csináljuk, még ha nem is tudatosan. Eric Berne pszichológus megfigyelte, hogy a legtöbb ember életében sorozatosan ismétlődő események olyan szabályszerűen zajlanak, mintha csak egy társasjáték előírásait követnék. Ezeket nevezte ő játszmáknak. Ilyen tipikus játszma az áldozat szerep, és ahogy a fenti példákból látszik ez számos különböző formában jelenhet meg.
De mitől lesz valakiből mindig áldozat?
„Egy kevéssé – de rapszodikusan – elfogadott gyerek írhat magának olyan forgatókönyvet, mely szerint nem lehetetlen szeretetet kapni, de ehhez neki kell engedékenynek lennie, és mindent megtennie, hogy 'ne rajta múljon' az elfogadás. Hogyan talál felnőtt korában olyan partnereket, akik újra ilyen próba elé állítják? Úgy, hogy az életében szembejövőknek azonnal megmutatja engedékenységét, gyenge határvédelmét és szinte végtelen igyekezetét az alkalmazkodásra" – idézik a párkapcsolati játszmákról szóló sajtóközleményben a SOUL Academy szakemberét, Vizi Beátát, business és life coachot.
Aztán Vízi így folytatja: „Kik lesznek leginkább vevők erre a személyiségre? Akiknek nagy szükségük van rá, hogy elnézzék nekik a határok megsértését, és akik nem teszik bele a közös kosárba a maguk részét alkalmazkodásból, toleranciából, megbízhatóságból. Így aztán könnyen előáll ugyanaz az érzelmi viszony és kudarc, ami egyes számú hősünk gyerekkorát is végigkísérte. És amin ő lelke mélyén soha nem csodálkozik! A tudatból szóló 'De hát hogyhogy?!' alatt ott bujkál a 'Hát persze!' ismerős érzése. Megbecsülésük hiánya, méltóságuk eltiprása és a kihasználtság uralja életüket. Úgy mutatkoznak be, úgy nyelik le – tehát engedélyezik – első perctől partnereik méltatlan viselkedését, úgy kérnek engedélyt (és fogadják el annak megtagadását) emberi jogaik érvényesítéséhez, amiből bármilyen partnerük hamar megérti az üzenetet: 'Itt az történik, amit te akarsz, mert nekem nincs bátorságom részt venni a szabályok kialakításában.'”
Semsey Zsuzsanna, integratív hipnoterapeuta, pszichológus és coach szerint a nők áldozat szerepe abból a hiedelemrendszerből táplálkozik, hogy nőnek lenni egy kiszolgáltatott, sérülékeny állapot, a nő veleszületett, predesztinált sorsa, hogy kizsákmányolják, elnyomják, bántsák. Ez a hiedelemrendszer nagyon gyakran tekint vissza többgenerációs múltra, és sokszor nemcsak az anyai ág, de még az apa oldal női felmenői is ezt a mintát közvetítik. Egy ilyen örökség, program alapjaiban kérdőjelezheti meg a nőiség elfogadását. Azonosulásra alkalmas pozitív minta nélkül – egy elesett, önmagát megvédeni, önmagáról gondoskodni képtelen személy nem feltétlenül ilyen – a nők elbizonytalanodnak szerepeikben, így abban is, hogy milyen egy jó párkapcsolat, mit várnak egy férfitól, és ők maguk nőként mit tudnak nyújtani.
A játszmák a mélyben gyökereznek, de megváltoztathatóak
Az önismereti munka segít abban, hogy megtaláljuk a játszmáink forrását, hogy megértsük szüleink viselkedését, hogy megéljünk olyan érzéseket, amiket gyerekként nem tettünk meg. Ez pedig lehetőséget ad arra is, hogy változtassunk saját, rögzült mintáinkon, tipikus játszmáinkon.
Dr. Malatinszky Judit Gestalt terapeuta, coach és diplomás szupervízor szerint a klienssel először azt érdemes kideríteni, hogy mi az áldozati lét haszna, milyen előnyökkel jár ez az ő életében. Az ember ugyanis alapvetően egy önfenntartó, önszabályozó rendszer a túlélés érdekében, tehát ha valamit nagyon sokat és jól csinál, annak bizonyosan meg van az értelme és a haszna a rendszer egésze szempontjából. Különben nem kötelezte volna el magát emellett.
Nem könnyű ez az első lépés, sőt kifejezetten nehéz azt belátni, hogy valami, ami ellen folyamatosan harcolunk vagy ami miatt folyamatosan szenvedünk és panaszkodunk, az valamiképpen haszonnal (is) jár a számunkra, elég nehéz. Ha azonban ez az első lépés megvan és az ügyfél számára kiderül, hogy az áldozat szerep haszonnal is jár számára (hiszen ebbe kapaszkodva nem kell felelősséget vállalnia dolgokért, nem kell kreatívan és cselekvően részt venni az életében, nyugodtan lehet gyenge és elesett vagy akár passzív), akkor elindulhat az önmegismerés útján.
Felismerheti, hogy önmagában hordozza a gyenge és kiszolgáltatott, panaszkodó, gyáva, esetleg lusta, ugyanakkor megfelelni akaró énjét, aki titokban tiszteli irányítóját és vágyik, arra, hogy teljesítse követeléseit. Ha ezen a lépésen is túljut, akkor megnyílik a kapu a polaritásokkal való munka irányába. Annak belátása, hogy minden tulajdonságunk polaritás párja is megtalálható bennünk, óriási előrelépést hozhat a kliens életében. Hogy ez mit jelent? Hát azt, hogy a felelősséget nem vállaló, hárító, passzív szerepet gyakorlóknál épp a tulajdonságok ellentettje (tehát a független, cselekvő, kreatív tevőleges és irányító én) is rendelékezésre áll és csak az kliens döntésén múlik, hogy akar-e élni ezzel a lehetőséggel.
Sákovics Diana
divany.hu/ego/2014/12/13/van_aki_maga_keresi_a_szenvedest/