Kezdőlap>Pálházi Éva - Önéletrajz - Jobaháza

Pálházi Éva - Önéletrajz - Jobaháza

2014.01.09 17:14

Három és fél évesen nyaraltam először igazi falusi házban, igazi vidéki környezetben, Jobaházán.

Ez az élmény egész életemet meghatározta.
Ekkor tudatosodott bennem, hogy ez az otthonom, falusinak születtem!
Már az utazás is mesebelire sikerült.

Pestről fél napig gőzössel döcögtünk Győrön keresztül Csornáig, ahonnan nem volt tovább!
Hogy autóbuszra ne kelljen várakoznunk, lovaskocsival jött értünk a minket fogadó rokon.

Vendéglátóink, a hatvan év körüli, gyermektelen házaspár türelmesen viselte el a városi vendégseregletet. A népes csapatban keresztpapám valamint lánya – Kis Unokahúg - anyám és apukám társaságában élvezhettem náluk a falu békességét.
Apró pesti lakásunkból kiszabadulva el sem mertem hinni a rengeteg mozgás és szabadtéri játék lehetőségét. A hatalmas kert, a terebélyes gyümölcsfák mind-mind rohangálásra, ugrálásra, fáramászásra csábítottak.

Reggelenként a tehéncsorda kolompolása ébresztett.

A legelőre hajtott állatok már jó ismerősként üdvözölték egymást. Csak a nagykaput kellett kinyitni és házigazdáék okos tehene baráságosan csatlakozott társaihoz. Mint a beszélgetésbe elegyedő asszonyságok - úgy sétáltak mind, nyugodt tempóban végig a sáros utcán.
Esti hazatértükkor a jóllakott és rengeteg tejet fuvarozó tehenek tévedhetetlen bizonyossággal ismerték fel otthonuk nyitott kapuját. Mindíg a megfelelő háznál, otthona bejáratánál vált ki a csordából a hazaérkező állat.

A nap végén házigazdáék tehene is hazaérkezett. Lábain, hasa alján a legelő sarát hozta magával. Ilyenkor mosakodás következett nagy vödör vízzel és súrolókefével. Végül a farka végéig tisztára suvickolt állat a gazdasszony gondjaira lett bízva, aki vitte a három lábú kis fejőszéket, leült a tehén hátsó felénél és a tiszta vödörbe habos, friss tejet fejt. Ez hamarosan cserép edényekbe került, hogy tetejéről a gazdasszony lemerhesse a tejszínt, majd a tejfölt is. Földes szobáik hűvösében, az ágyak alatt letakarva pihenő maradék néhány nap múlva – melegítés közben - nagy, sárga túró darabokká változott.

Időközben megérkezett Ausztriából egy újabb rokon. A túrókészítés nagymestere, aki magasra tupírozott, kékes lilára színezett ősz hajával első pillantásra megbabonázott engem.

Azt hiszem, az egész vendéglátó család az osztrák határ közeli, német anyanyelvü nemzetiségből származott, de erről tizenhárom évvel a háború és a kitelepítések után senki sem beszélt. Lila hajú rokon nénink talán a kishatár forgalomnak köszönhette, hogy néhány kilométerre a határ túl oldalán lévő otthonából rendszeresen hazalátogathatott testvéreihez.

Alacsony, gerendás mennyezetü, földes padlóju konyhában állt a pokolian forró sparhelt. Tüzes tetején lassan felmelegedett a sok liternyi aludt tej. A konyha kékhajú varázslója ügyes, gyakorlott mozdulatokkal szűrte a kicsapódó savót. Fél kézzel egy ízletes túró darabot dugott a számba, miközben épp a lába alatt kíváncsiskodtam.

Ez a mozdulat, ez a gondoskodás örök életemre megmaradó, szívszorító emlékké vált.

Bár mondhatnám, hogy otthon a szeretetnek sok ilyen megnyilvánulását tapasztaltam, de ez sajnos nem igaz!

Ebben a mozdulatban minden benne volt, aminek hiányát egész gyerekkoromban éreztem.

Egyszerüen csak pont úgy viselkedett egy csetlő-botló kisgyerekkel, ahogyan az anyai ösztön a nők kilencvenkilenc százalékának ezt diktálja.

Sajnos az én anyám a fennmaradó egy százalékhoz tartozott!

Népes társaságunk számára végül anyám sütött temérdek palacsintát, hogy a friss túró elfoglalhassa méltó helyét - először a tésztában majd pedig hasunkban.

Már nyaralásunk első reggelén meg kellett volna kóstolnom a frissen fejt sárga, sűrü házi tejet. Azt hiszem a tehén testének még érezhető melege akadályozott leginkább elfogyasztásában. Még mielőtt anyám szükségét érezte volna szülői hatalma bizonyításának, drága házi bácsink igazi békepárti bölcsességgel oldotta meg a helyzetet.
Kezében literes aluminium kannával készségesen felpattant biciklijére és eltekert a bolt irányába.

Igazi, városi tejért!

Azt csak évekkel később tudtam meg, hogy már induláskor tele volt a kanna a még meleg házi tejjel. Házibácsink negyed órás kiruccanása során kihült a tej és már megütötte a városi mércét, így szó nélkül megittam.

Akármennyire rossz evő sovány gyerek voltam is, itt az egész napos rohangálás, a tiszta falusi levegő meghozta étvágyamat. A ház alatti pincében mesés füstölt kolbászok, sonkák, szalonnák lógtak. Gazdasszonyunk minden főzéshez friss zöldségeket és gyümölcsöt hozott a kertből. Az udvaron kapirgáló, rikácsoló baromfi fészkeiből kosárszám került elő a friss tojás, amit unokatesómmal ketten kutathattunk fel a tyúkól félhomályában.

A Bosnyák Téri piacon egyesével vásárolt és kétszerre felhasznált tojás városi rémálomnak tünt ilyen gazdagság láttán.

A tizesével fürtbe kötött és Pesten megfizethetetlen áron vesztegetett cseresznye itt számlálatlanul lógott a fán.

Az első udvar disznóólaiban külön lakott a koca degeszre hízott, hurkányi kismalacaival és a süldő korú reménybeli füstölt sonkák-szalonnák.

Az istállóban goromba kecske szelíd tehénnel osztozott lakóhelyükön.

A házőrző kutya éjszaka szabadon futhatott, napközben talán éppen miattunk lett láncra kötve.

Legalább négy-öt macska egerészett a ház körül.
Szegény harcedzett vadászok mindenhez hozzászoktak csak a szabadjára engedett városi gyerekhez nem!
Egyiküket annyira megkergettem, hogy menekülőben a csukott pince ablakot célozta meg és át is rohant rajta. Vitte magával az ablaküveget is! Ez volt a pillanat, amikor én magam is megijedtem a várható következményektől.
Szerencsémre a megelőző néhány napban már kitelt a macskák becsülete, így az én vadászatomat elintézték egy nevetéssel.

Leginkább keresztpapámnak köszönhettem, hogy megúsztam szárazon. Megérkezésünk első pillanatától üldözte, hajkurászta a szobákba beszemtelenkedő egér vadászokat. Mígnem azok teljes bizonyossággal megérezték kinek érdemes borsot törni az orra alá. Ezután az ő fekhelyén heverésztek, majd végül közülük a legpimaszabb belepisilt az ellenséges ágyba.

Volt nagy hajcihő!

Keresztpapám ékes sváb nyelven ordibálta válogatott káromkodásait és menet közben nyikorgó, csattogó fél műlábán bicegve hajtotta a szeme elé merészkedő macskákat. Ebben az alaphangulatban az én akcióm egyszerüen csak az ellenfél jól megérdemelt büntetésének tünt.

Tény és való, alaposan igénybevettem házigazdáék jó szívét.

Sok szeretettel és frissen hófehérre meszelt előszobával, konyhával, szobákkal vártak minket.

Meszeléses fertőtlenítésre szükség is volt itt, ahol az istállók, ólak felől nagy rajokban érkeztek a legyek.

Esténként, ablakcsukás után petróleum lámpa fényénél kellett hadjáratot folytatni a szobákba beszoruló légysereglet ellen. Ilyenkor megfelelő méretüre hajtott napilapokkal felszerelve, feltűrt ingujjal nekigyürkőzve apukám terelte kifelé a szemtelen élősködőket.

Sikeres leütései bizonyítékaként véres tetemek fityegtek az újság szélére ragadva.

Háborúnk leghatékonyabb eszközének a bicikli belsőből készült, hosszú nyelü légycsapó bizonyult. Levegőbe fújható rovarirtó mérgek még nem léteztek, bár ez volt a DDT nagyüzemi használatának virágkora. Szerencsére a lakosság kezébe egyelőre csak légycsapót adtak az emberi génállományt is leamortizáló idegméreg helyett.

Úgy emlékszem, több napig is csodáltam a felnőttek vadász technikáit mire végül egy óvatlan pillanatban megszereztem a "fegyvert" és kiválóan alkalmaztam is. Rövid ideig tartó, de annál hatékonyabb munka során véres légy pacákkal dekoráltam az előszoba vakító fehér, frissen meszelt falát.

Házigazdánk hahotázva ölelgetett és másnap ismét kimeszelte a sárral tapasztott, alacsony falakat.

Történetünk folytatása szempontjából nagyon fontos emlékeznünk, most éppen 1958 nyarán, egy kicsi Dunántúli faluban vagyunk. Ebben az időben a vidéki Magyarországon még ritka volt az elektromos áram szolgáltatás, a vezetékes víz vagy a csatornázás. Házigazdáink évek alatt megszámlálhatatlan tonnányi friss, tiszta, hideg vizet húztak fel a kútból az állatok és emberek ellátására.

Ebben a csodálatos nyári időben az udvarra kiállított, napenergiával melegre fűtött vizü, horganyzott ülő kádban fürödtünk.

Lehet, hogy a víz tisztasága nem felelt meg a KÖJÁL szabályainak, de a lemenő nap alkonyati sugarai a lehető legtökéletesebb hangulatvilágítást szolgáltatták udvarnyi fürdőszobánkban.

A kádnyi meleg vízben ülve hirtelen és teljes mértékben letaglózott az egész napos rohangálás fáradtsága. Lebegő félálomban próbáltam még nyitva tartott szemmel megvacsorázni.

Az esték áramszolgáltatás nélküli áldott, csendes békességben teltek.

A konyhában bőven jutott hely az étkező asztalnak és a mellé állított hosszú padoknak.

Esténként köré telepedett a család.
Petróleum lámpa fényénél otthonos, varázslatosan nyugodt hangulatban folyt a vacsorázás.

A nagy hőségben mindig nyitva álló konyhaajtó ellenállhatatlan erővel vonzotta az éjszakai őrjáratán szabadon cirkáló házörző kutyát. Csendesen, sötét árnyékként somfordált befelé, egyre közelebb az emberek társaságához, míg végül lebukott és hazigazdánk ráripakodott "Szudi, nim misz ki?!".

Az ajtón túl az éjszaka hangjai, a kánikulai forróság után most fellélegző kert párás fuvallatai áradtak.

Sötétedéskor elülő madarak, a már felébredő és frissen cikázó denevérek, az ólakban, istállókban elpihenő állatok neszezése töltötte be a súlyos virágillatot hordozó levegőt.

Ebben a leírhatatlan nyugalomban mi is csak a Hatalmas Természet egységébe békésen illeszkedő egyszerű, hálás kis lények voltunk.

A védelmező felnőttek biztonságos közelségéből - kellemesen borzongva - lestem a külvilágot betakaró éjszaka sötétségét.

Jóllakottságunkkal egyenes arányban élénkült a beszélgetés. Házi bácsink, keresztpapám és drága, jólelkü apukám fantasztikusan megértették egymást. A gazdaság, a politika és a család minden kérdésében világmegváltó megegyezésre jutottak. Apukám jelenléte mindíg biztosította az egyetértést. Együttérzés, türelem sugárzott belőle, így nem csoda, hogy keresztpapám után most vendéglátónk is a szívébe zárta.

"Idevigyázz Janikám!" - szólt a figyelmeztetés és apukám "odavigyázott", mint ahogy mindíg, mindenkire odafigyelt a környezetében.

Élénk, együttműködő beszélgetésükből valódi barátság hallatszott.

Ezek a hangok altattak el.

Teljes biztonságban, mélyen, álom nélkül aludtam kuzinommal közös nagy, régimódi ágydeszkás, szalmazsákos ágyunkban. Testalkatunkat tekintve a - szintén piszkafa vastagságú - tizennégy éves gyereklánnyal ketten sem tudtunk volna kitenni egy egész, felnőtt méretü személyt. Igy kényelmesen elfértünk.

Falusi éjszaka zavartalan csendjében a mennyezet gerendáiban lakó sok nemzedéknyi szú játszott nekünk percegő altatódalt hajnalig.

Ebben a nagyszerü, kellemes nyugalomban a felnőttek hamar megtalálták nekik leginkább megfelelő játékukat.
A ház téglalap alakú első udvarának két rövidebb oldalán kapuk nyiltak. Egyikük az utca felé, míg a vele szemközti a kert irányába vezetett.
Az első udvar kert felöli végében düledező régi wc ideje lejárt. Az oldalfal korhadt deszkái között besütött a nap, keresztülfújt a szél. A szúette lécekből eszkábált, félig leszakadt bejárati ajtót néhány rozsdás drót tartotta össze.

A három elszánt férfi új pottyantós budi építéséhez kezdett, míg az asszonyok főtt ételben gazdag hátországot biztosítottak a mestereknek.

Az elkövetkező néhány nap kőműves munkálatai felélesztették az eredeti burleszk filmek legjobb hagyományait.
Az alkotói buzgalom láttán Stan és Pan vagy akár Chaplin hasát fogta volna nevettében.

Ócska, széttaposott bakancsban, felhajtott gatyaszárral, nyakba kötős, térdig érő, valaha sötétkék kőműves kötényben ásták az alapot, keverték a habarcsot, rakták a tégla falat. Kamra poros enyészetéből visszaszerzett régi, egér rágta, csálé kalappal fejükön, szívükben előrelendítő vidámsággal dolgoztak. Felismerhetetlenségig piszkosan, derékig sárosan locsolták az alap betonozását. Később a rájuk száradt, egymásra fröcskölt maltertól szürkén, téglaporral tüskésre "formázott" hajzattal riogatták szörnyülködő anyámat.

A két idősebb, vidéki élethez szokott sógornőt ez a látvány nem rendítette meg nyugalmában.

Ebből az akcióból tar kopasz kersztpapám jött ki legjobban. Esténként sírósra vett hangon, fénylő feje búbját simogatva panaszkodott az esedékes, újabb hajmosás fáradalmai miatt és túlzó, paródiába illő lendülettel kereste a - fésüjét!

Önzetlen igyekezete, hogy megnevettesse a családot, nálam mindíg sikerre lelt.

Ő, aki fél lábát már rég, balesetben elvesztette, sohasem követelt, szenvedett vagy panaszkodott. Súlyos, csuklós térd pótlékkal felszerelt műlábával egész nap megállás nélkül dolgozott. Helyzetét belátó bölcsességgel elfogadta. Veszteségében is tudott nagylelküen adni és ettől erősnek érezte magát.

Gyerekkorom sok vidám cukrászdás, csokizós Városligeti sétáját köszönhettem neki. Csoki maszatos kezemmel kezét szorosan fogva, ugrándozva próbáltam minél jobban alkalmazkodni nehéz, bicegő járásához. Imádtam ezt a jószívü, kicsit régimódian nehézkes gondolkodású, de igazságos szeretettel teli embert.

Három lelkes szakemberünk jelenléte biztosította, hogy az épitkezés tökéletesen haladjon. Rövidesen helyére került a ferde, kátrány papíros - talán hullám palás? - tető.

Ebben a meghatározó lélektani pillanatban külső segítségre lett szükség a végső befejezés érdekében. Kőműveseink vigyorogva hívták látogatóba a saját kíváncsiságától már amúgy is nagyon szenvedő szomszéd asszonyt. Mindent alaposan szemügyre vevő és megkritizáló, több ráncolt, fekete bő szoknyát viselő vendégük kicsinek éppen nem nevezhető hátsó fertállyal rendelkezett.
Szemlézése befejeztével az építők meg is kérték, lenne szíves sok szoknyás hátsó felével helyet foglalni a majdani wc deszkán, a megfelelő méretü pottyntó lyuk kijelölése céljából.

Méretes hátsója körberajzolása után végre célegyenesbe ért a munka.

Már csak egy kis fűrészelés, egy kis kalapálás, egy-két szeg beütése és a befejező szépészeti meszelés következett.

Nem emlékszem, hogy a nagyszerü, egyelőré még mész illatú, vadi új budit melyik családtag avatta fel, de egy biztos -- a felavatás pillanatában megérkeztek a legyek is, akik a vidék összes kakáját saját jogos tulajdonuknak tekintették.

Az építkezés melléktermékeként hatalmas rendetlenség és nagy sáros pocsolyák keletkeztek.

A sározás világraszóló élményét ki nem hagytam volna. Unokatestvérem sok számmal nagyobb cipőjében csónakázva szerettem kézzel-lábbal sarat dagasztani. Egész testemet - valamint a kölcsön cipőt is - sikerült tökéletesen összemaszatolni az ujjaim között kifolyó fekete trutyival. Rettentően élveztem a városi szabályok rendszeres megszegését. Végre kedvem szerint játszhattam mezitláb, fülig sárosan, mocskosan.

Csalódott anyám már sokadszor látta, hogy a habos-babos kislányról szőtt rózsaszín álmainak végleg befellegzett.

Örökre felejthetetlen, csodálatos nyaralásom emlékei közt kotorászva rájöttem, hogy szinte egyikük sem szól unokatesómról.

Úgy tűnik, az alvás idején kívül egyáltalán nem kerszteztük egymás útvonalát ezekben a napokban.
Állandóan apukám közelségét keresve, én mindig a férfiak világában lábatlankodtam. A klotyó építés összes szakaszában közöttük tevékenykedtem. Nagyon élveztem a céltudatos, határozott közös munkát, a mindenféle lelki zűrzavartól mentes, egyenes beszédü, nagyokat hahotázó, megbízhatóan összedolgozó férfi közösséget.

Ezidő alatt Kis Unokahúg valószínüleg anyámmal súgdolózott, pusmogott - ahogyan ezt előtte és később is rendszeresen tette.

Alig tizennégy éves, szinte még gyerek kora ellenére a játékot, a fizikai aktívitást, a szabad levegőt kerülte, de ezen a nyáron senki nem tett szemrehányást neki.

Ennek az évnek tavaszán anyukája - ötvenkilenc éves Margit nagynéném - az Uzsoki utcai Kórház onkológiai osztályán áttételes vastagbél daganat következtében meghalt.

Csak egy epeműtétre számított és az operáció után megnyugtatásul le is tettek éjjeli szekrényére néhány epekövet emlékbe, de a közvetlen rokonságot már felvilágosították az elkövetkező jövőről.
Nagynéném életének legvégső napjaiban anyám tíz forint kenőpénzzel vesztegette meg az éber kórházi portást, hogy nővéréhez engem is bevihessen utoljára. Emlékszem, ahogy sápadt arccal feküdt, állig betakarva. A büdös kórházi levegőben, a kopott, sok szenvedést látott ágynemü tetején önálló életet élve terült szét sűrű, fekete haja.

Hálás vagyok neki, amiért fontosnak és méltónak talált, hogy élete végén elbúcsúzzon tőlem.

Ötvennyolc nyarán keresztpapám testvérei önzetlen együttérzéssel igyekeztek enyhíteni a még nagyon friss veszteség fájdalmát.

A család megmentő, összetartó erejéről zengő nagy szavak semmitmondóak ennek a közös nyaralásnak jelentőségéhez képest. Keresztpapám, unokatestvérem és születése óta hozzá tartozó pótmamája - anyám - valamint a testvérek és házastársak együttes erővel a lelkek gyógyításán munkálkodtak. Ez a nagyszerű családi terápia a rászorulókat és segítőiket egyformán gazdagította.

Ezek a napok jószándékkal, együttérzéssel, szeretettel teltek meg - mára már tudom, éppen ezért annyira emlékezetesek fél évszázad után is.

***

Számomra gyönyörű, felejthetetlen jobaházi nyaralásunk szörnyű következményei hazaérkezésünk után két nappal jelentkeztek.

Szerencsétlen apukámat égig érő lázzal és véres hasmenéssel vitte kórházba a mentő.

Teljesen logikátlan és érthetetlen módon mindannyiunk közül Ő betegedett meg egyedül. Nem a gyerek, aki elméletileg leggyengébb. Nem a nála húsz-huszonöt évvel idősebb férfi rokonok. Egyedül csak őrajta tudott kifogni a dizentéria.

Úgy gondolom, számára ez az újabb, sokadik betegség már nem okozott meglepetést.
Egész élete a legkülönfélébb kórok fenyegetésében telt.

Kicsi korától fogva rendre megkapta az összes gyerek és felnőtt nyavalyát. Hétköznapi gyomorrontás helyett Ő besárgult és májgyulladást kapott, ha rosszúl esett az étel. Nála náthából tüdőgyulladás, influenzából agyhártya gyulladás lett. Rémisztően gennyes manduláitól reménybeli anyám unszolására, huszonnyolc évesen szabadult meg. Harminc éves korára egyszerre támadt rá a cukorbetegség és a TBC.

A náci haláltábor hat hónapjának túlélése vagy a fele-fele arányban üdvözítő tüdőműtét egyformán emberfeletti harcot jelentett.

A tizenéves kora óta elszívott, kezében-szájában állandóan ott lógó sok-sok cigarettával csak tovább rontotta önmaga túlélésének esélyeit.

Rövid élete óriási kihívásokat hozott. Mint valami vakmerő túlélő kaland. Minden percben, minden sarok mögött újabb lehetséges halál ok várakozott ugrásra készen.

Apukám halálmegvető bátorsággal - túlélt.

Mintha egész élete pusztán az életbenmaradásért folytatott kűzdelemről szólt volna.

Míg mások hosszútávra terveznek, öregségre, nyugdíjas évekre készülnek - addig Ő a következő órák, a következő napok megszerzéséért harcolt.

Kűzdelme ötvennyolc nyarán a László kórház fertőző osztályán folytatódott.

Anyám, nála megszokott rutinnal szídta a falut, a legyeket, keresztpapámat és az egész világ elleni bosszút esküdött.

Földszinti lakótársaink nagy riadalmára bejárati ajtónkra házmesterünk kiragasztotta a ferőző betegségre figyelmeztető kötelező, piros színű nyomtatványt.

Lendületbe jött az apparátus.

Pellengérre állításunk folyamatba tétetett!

Ugyanezt az eljárást alkalmazták fertőző gyerekbetegségek esetében is.

Emberi, személyiségi vagy akár betegjogokról beszélni, de még gondolkodni sem volt tanácsos.

Másnapra kötelező fertőtlenítést rendelt el a KÖJÁL. Manapság csak biológiai katasztrófát megjelenítő, fantasztikus filmekből ismert készültséggel léptek fel - a beteg és családja ellen!

Csikorogva bicegő keresztpapám értem jött zuglói lakásunkba és - teljesen szabálytalanul - kimenekített a hadszíntérről.

Végül a jó magyar szokás szerint kiszámítható, előre betervezett korrupció oldotta meg a helyzetet.

Az egész lakásra, a több száz könyvre, személyes tárgyainkra, ruházatunkra, de még hajunkra is kiterjedő fertőtlenítő permetezés elvégzésére kiérkező, elhívatott közegészségügy védő szakember, ötven - száz? - forint ellenében eltekintett egész addigi életünk megpocsékolásától.

Talán nem is gondolták komolyan?

Talán éppen ezért voltak ennyire ijesztően embertelenek az intézkedések?

Hogy biztosan előkerüljenek azok az akkoriban még sokat érő ötvenesek-százasok?!!

Arra nem emlékszem, hogy kanyarós, rubeolás, mumpszos - skarlátos? - állapotomban szüleim hogyan bújtak ki a kötelező "ebzárlat" szorításából. Gondolom a fenti univerzális megoldás segített akkor is.

A krízis mélypontjáról felmerülő anyám megkönnyebbülten érkezett keresztpapám pici otthonába. Unokatesóm pótmamai felügyelete alatt töltött kiruccanásom véget ért.

Egy-két hét kellett csak és mindennapjaink megszokott rendje helyreállt.

Ezután - érthető okokból - vidéki nyaralásról hat éven keresztül szó sem esett otthon.

Legközelebb ezerkilencszázhatvannégy nyarán mehettem vissza az ismerős, otthonos falusi környezetbe.

Anyám kedvenc Unokahúgával kettesben utaztunk.

Tudniillik esküvőjük után egy évvel unokatesóm férjének be kellett vonulni. Ezen még mindenáron kikényszerített orr műtétje sem tudott változtatni. Miután az ifjú férj elferdült, törött orrát szép egyenesre varázsolták az Uzsoki utcai kórházban, az orr viselőjét kettő hosszú évre elnyelte a Honvédség.

Apukám segíthetett volna, de ekkor - életében talán csak most az egyszer - hibázott.

Engem is a friss házasok nyakába akart varrni, amikor ők külföldre utaztak rokonlátogatóba. Amint a fiatalok teljesen megérthető ellenállásába ütközött, Ő bosszút forralt. Hiába jól ismerte a Honvédség illetékeseit, munkahelyi üzleti tárgyalásaik alkalmával megtehette volna, de mégsem mondta ki a szükséges szavakat a megfelelő embereknek.

Az újdonsült férj két évnyi katonai szolgálattal fizetett az én utazásom elmaradásáért.

Akkoriban nem tudtam a történtekről.

Évekkel később anyám mesélt erről a dicstelen akcióról.

Mélyen együttérzett "szegény Kis Unokahúggal", akinek hosszú időre egyedül kellett maradnia.

Aki talán a mai napig sem tudja, bevonulásakor férje miért nem kapta meg az annyira remélt felmentést.

Ekkor került sor a búfelejtő jobaházi nyaralásra.

Valamilyen kifürkészhetetlen okból a szalmaözvegy eltitkolta, hogy férje épp sorkatona. Ezért hozzá küldött leveleit a szomszédos Rábatamási postáján kellett feladni. Jó kis kirándulásokat, nagy kitérővel megtoldott kóborlásokat kerekítettünk a kényszerű posta látogatás köré.

Unokatesóm titkát megtartottam.
Bízhatott bennem.
Nemcsak tiszteltem, de valósággal rajongtam érte. Tőle elkunyerált, kölcsönben megkapott magassarkú papucsával lábamon, büszkén kacsáztam végig a falu főutcáján. Kilenc és fél éves koromra már majdnem utolértem hihetetlenül apró, alig harmincötös láb méretét.

Egy alkalommal még a legelőre is kimerészkedtünk. Bár a közelben kérődző tehenek nem kifogásolták megjelenésünket, mégis úgy döntöttünk, ezután soha többé nem akarunk a sok eső után felázott réten térdig érő, tehén lepényes, büdös sárban bukdácsolni.

Amikor famászásra támadt kedvem, a háziak erdőnyi gyümölcsösében kuzinom készséggel felsegített a fára. Baj a lefelé mászásnál támadt. Vagyis hogy nem lett semmi baj, tudniillik meg sem tudtam mozdulni. Addig kuksoltam odafenn ijedten, amíg megérkezett a létrás felmentő sereg és házigazdánk nevetve leakasztott a legfelső ágról.

Az igazi kalandok keresztpapám és ausztriai nővére megérkezésekor kezdődtek.

A még mindíg lila hajzatú néni magával hozta tíz-tizenkét éves fiú unokáját.

Ahogy én csak köszönni tudtam németül, úgy ő is csak egy-két szót - káromkodást! - ismert magyarul. Jó munkakapcsolatunkat talán éppen a verbális kommunikáció hiánya biztosította.
Kézzel-lábbal mutogatva remekül összedolgoztunk.

Első körben ritkaságnak számító - bizonyára Ausztriából hozott - műanyag palackból spricceltük a kifutójában dagonyázó, röfögő, zabáló anya disznót. Tudtuk, - többször figyelmeztettek is rá - az ól hűvösében nyivákoló kismalackákat vadul védelmező kocát tiszteletben kell tartani, de mégis...
Aztán egy rossz mozdulat után, osztrák játszótársam kezéből a műanyag flakon épp a disznó mellé pottyant a kifutó sarába. Ha ottmarad, az maga a biztos lebukás. Kívülről, hosszú bottal én piszkáltam, böködtem arrébb a kocát, míg bűntársam villám gyorsan kimentette elvetemültségünk tárgyi bizonyítékát.

Most már megokosodva, sokkal kisebb termetü állatokkal kezdtünk ki.
Osztrák bűntársam biciklijét tekerve, felváltva hajtottunk a baromfi udvar lakói közé. Rikácsolva szétrebbenő, porfelhőt kavarva menekülő apró jószága védelmében gazdasszonyunk vetett véget akciónknak.

Keresztpapám segített rendet teremteni - szétválasztott minket.

Ékes sváb nyelven folytatott megbeszélés után elindult a rokon gyerekkel horgászni.

Kis "kacsaúsztató" méretü, sásos, vizinövényes tó feküdt a falu közepén. Talán még halak is éltek benne, de a lehetőséget, hogy horogra akadhassanak, nem kapták meg.

Az a frissen tekergő gilisztával felcsalizott, gondatlanul fűben hagyott horog még vizes sem lett, máris fogott valamit. Egy óvatlanul arra kapirgáló tyúkot.

Nagyhangú, felháborodott tulajdonosa éktelen ribilliót csapott.

Keresztpapám csak hosszadalmas béketárgyalás és a kényszervágott baromfi árának kifizetése után nyugodhatott meg.

Osztrák halász-vadász-madarász társam zsákmányát pedig utolsó falatig mind megettük.

Nyaralásunk napjaiban unokatesóm elszántan nevelt engem.

Emlékszem, szinte rögeszmém lett az odafelé úton, egy győri trafik kirakatában megpillantott lendkerekes, rugó farkú, szürke műanyag egér.

Zsebpénzem nem volt.

Akkoriban a magam korabeli gyerekek nem vásároltak!

Mindent megkaptam, ami az élethez szükséges.

Tv reklámokat tv híján, csábító kirakatokat árúhiány miatt nem láttam.

Német vagy osztrák színes, fényes reklámújságokat csak anyám frizurászkodásakor, a fodrásznál nézegettem. Unokatesóm kinőtt, levetett ruhái ingyen érkeztek. Kényszerű cipő vagy őszi tanszer vásárlásainkat szüleim intézték. Egy-egy jó felelet, vagy kiemelkedően sikerült dolgozat jutalmaképpen kapott néhány forintomat azonnal iskolai takarék bélyegbe kellett fektetnem.

Így engem pesztráló rokonomtól kunyeráltam a lendkerekes egérke néhány forintos vételárát.

Ő aztán alaposan visszaélt helyzetével.

A feltételnek - "Ha jó leszel, hazafelé megveszem!" - szinte lehetetlen volt megfelelni. Alkalmi nevelőm saját szabályait önmaga szája íze szerint csűrte-csavarta.

Nekem már nem is akadt más dolgom, mint beteljesíteni rosszaságomba vetett hitét.

Mindenbe bele tudott kötni.

Vérre menő ütközetben akart rákényszeríteni a bögrém alján lötyögő, összesűrűsödött kakaó maradék vagy éppen a kihült forralt tej vastag, zsíros fölének elfogyasztására. Számára csak makacs rosszaságomat bizonyította háborgó gyomrom, egész katasztrófális emésztésem. Pedig emlékezhetett, évekkel korábban egyszer már belebetegedtem kényszer etetésébe. Akkor a "Muszáj megenni!" tökfőzelék napokig tartó kiadós hányást okozott. Ő mégis úgy határozott, bűnös emésztési zavaraimat kemény, határozott szigorral kezeli.

Okádós tiltakozásaim csak egyre távolabb sodortak bűbájos, rúgófarkú rágcsálómtól.

Szerencsére az étkezések átvészelése után mindketten megnyugodhattunk.

Nagy, szürke lópokrócot terítettünk a fűbe és a gyümölcsfák árnyékában babaruhákat varrtunk. Minden kis darab rongy jól jött. Összeböködött ujjakkal, szorgalmasan készítettem velem együtt utazó babám ruhatárát. Unokatestrvérem olvasott, de közben szívesen adott babaruha tervezési tanácsokat.

Az idillt csak a kamrából előkerített ócska pokróc szétnyitásakor széjjelguruló fényes, fekete hátú, nagy bogarak zavarták meg. Éppen megfelelő ideig tartó, összehangolt, egetverő sivalkodás és a takaró kirázása után békés tevékenységünket tovább folytattuk.

Mindent egybevetve, végül azért csak pozitív lett a mérleg. Magamba szívtam a falu erős, friss levegőjét, rengeteget mozogtam a szabadban, élveztem a csendes, békés természetet, a háziak tiszta jóságát.

Ja, és hazafelé megkaptam a szürke, rugófarkú, lendkerekes műanyag egérkét!

Ez volt az utolsó nyaralásom Jobaházán.

Az idős rokonaikat alkalmanként meglátogató pestiektől néha még hallottam hírét a falunak, az öregeknek.

Valamikor a nyolcvanas évek közepén, házuk előtt a bácsi leesett biciklijéről és szívhalált halt mire földet ért.

Feleségét gyomorrák vitte el néhány évvel később.

Gyerekük nem lévén, az öreg parasztházat testvéreik és azok gyerekei örökölték.

... és itt ér véget a történet.