Pálházi Éva - Önéletrajz - Egyedül

2014.01.14 17:14
 
Irén nagynéném régi, öntöttvas, lábbal hajtós Csepel varrógépe évekig a mi kis szobánkban állt.
Időnként tulajdonosa is megjelent nálunk, hóna alatt az éppen esedékes varrnivalóval.
Nagy batár szerkentyűje mellett ülve órákig tudott eredménytelenül szöszmötölni. 
Tudniillik munka közben rendszeresen elaludt. 
Anyám nővére talán narkolepsziában szenvedett, vagy egyszerűen csak éjszakai bagoly természete okozta kialvatlanságát, de a legsebesebb pedáltaposás közben is képes volt elbóbiskolni. Feje előrecsuklott, vállai leereszkedtek, kezei az éppen félbehagyott mozdulat lendületével, koppanva hullottak alá.
Cérna szakadt, tű ropogva törött, varrás félrecsúszott.
Pár másodpercnyi alvásából hirtelen feleszmélő Irén nagynéném pedig azonnal átkozni kezdte öreg cérnaszaggató, géptű tördelő varrógépét. Mindenről az tehetett.
Anyám haja ilyenkor égnek állt!
"Elmebeteg!" - ragasztotta nővérére rutinosan a jól bevált diagnózist.
Nagynéném soha nem sértődött meg a húgától kapott elmeszakértői vélemény hallatán.
Talán ő is éppen ezt gondolta testvéréről?!
 
Arcán kislányos, huncut mosolyával rendületlenül varrt tovább.
 
 
Családunk saját szabó mestere apukám volt. Emlékszem, sokszor ült meggörnyedve az éppen készülőben lévő ruhadarab fölött és taposta a gép nehéz, hangosan csattogó pedálját.
Egy vastag, erős szövetből készült felnőtt méretü nagykabátból átszabás után még sokféle holmi készülhetett. 
 
       Így változott gyerek méretűvé 
            anyám csíkos, szövet télikabátja.
 
Azokban az években a kereskedelemben még fontos szempont volt a tartósság.
Az üzletekben megvásárolható ruhák, ruhaanyagok, kabátok, cipők hosszú évekig kitartottak. Amikor a sok használattól itt-ott megkopott a kabát anyaga, akkor széjjelbontva a belső fele újra felhasználható lett.
Gyerek tavaszi-télikabát, hosszú nadrág, átalakítás-javítás – mind megkészült apukám keze nyomán.
Egyedi tervezésü remekeit leginkább nekem varrta.
Anyagi helyzetünk akárhogyan alakult is, az én ruhatáram hiánytalan volt.
 
Hamar kedvet kaptam én is a varráshoz. Talán tíz éves lehettem, lábam még alig érte el a varrógép pedálját, de semmi sem tarthatott vissza. Amit addig ellestem, azt most a gyakorlatban is kipróbáltam. Egészen könnyen haladtam.
Egyedül a nehéz öntöttvas pedál elindítása okozott gondolt. Nem lehetett csak úgy – akárhogyan! - beletaposni. Meg kellett találni a megfelelő ritmust.
Sokszor eltépte befűzött cérnámat a lendületét vesztett, visszafelé lóduló szerkezet.
Kitartóan újra kezdtem – egyszer, kétszer, háromszor, nagyon sokszor.
Legszívesebben babaruhákat varrtam.
Minden fecni maradék anyagot felhasználtam, sőt még Irén nagynénémtől is elkunyeráltam a varrőnői multjából megmaradt hulladék darabokat. Törzsvásárló lettem a sarki rövidárú boltban. Babáim csipke galléros, csillogó üveg gombos, farkasfogas ruhákban parádéztak. Valódi alkotás volt kitalálni, megtervezni, kiszabni, összevarrni a pici ruhadarabokat. 
Óriási örömet szerzett nekem.
Anyám boldogtalanul figyelte tevékenységemet.
Biztosan tudta, csak az ő bosszantására találtam ki legújabb mániámat. Neki kell szégyenkeznie majd, amikor Irén nagynéném gépét tönkreteszem. Határozottan ki is jelentette, varrónői karrierem az első probléma után azonnal véget ér majd. Abban a pillanatban, ahogy valami gondot okozok, máris elfelejthetem a varrógépet.
Ő előre figyelmeztet, - mondta - semmi jó nem sül ki ebből. 
Őneki utólag panaszkodni pedig ne is merjek!
 
Ilyen előrejelzés után - természetesen – beteljesítettem a jóslatot.
 
Egy csöndes délutánon teljes gőzzel tapostam a nehéz pedált. Hátam mögött anyám éppen legkedvesebb elfoglaltságának hódolt – aludt. Annyira, de annyira igyekeztem, hogy minden rendben menjen, hogy végül sikerült ujjamat a sebesen fel-alá mozgó tű közelébe dugnom.
Túl közel...
A vastag acél tű nagy reccsenéssel éppen bal mutató ujjam körmébe törött bele.
Először csak bámultam hitetlenkedve a körmömből kifelé meredező tű csonkot.
Aztán ménkűként vágott belém a felismerés – bajt okoztam a varrógéppel!!
Jaj, csak anyám meg ne tudja.
Csak ezt most észre ne vegye.
Csöndben – csak fel ne ébredjen! - előkotortam a géptű cseréléséhez használatos kombinált fogót és egy erőteljes rántással kihúztam a körmömből előmeredő acél darabot.
Sikerült.
Valószínüleg nagyon fájdalmas beavatkozást végeztem önmagamon – nemhiába kedvenc kínzási mód a körmök tépkedése - de akkor a fájdalom luxusát nem engedhettem meg magamnak. Összeszorított fogakkal figyeltem a tű helyén megjelenő apró véraláfutást. Reméltem, anyám figyelmét elkerüli ez a kis sérülés.
Valóban így lett.
Szerencsére a fiókban tartalék géptűt is találtam.
Kicserélését már korábban megtanultam apukámtól.
Megvarrott, azon mód meg is operált ujjammal tovább folytathattam a munkát.
 
Felnőtt fejjel már másképp látom a történteket, már van bátorságom észrevenni az igazságot. 
Anyám mellett bizony hamar meg kellett tanulnom önállóan boldogulni. 
Tíz évesen már be kellett látnom, segítséget hiába kérek tőle, csak dühödt reklamálás jut. 
Már megtanultam, ha el akarom kerülni a ráadás büntetést, akkor legjobb mindent eltitkolnom, egyedül megoldanom. 
Legyen akármekkora a baj, csak magamra számíthatok. 
 
Néhány évvel ujjam megvarrása után, egy alkalommal rémisztő hasmenést kaptam. 
Nálam ez nem volt újdonság. Katasztrófális emésztésem állandóan különböző nyavalyákat produkált. Hányás, hasmenés - rendszeres programom volt. 
Most a szokásosnál is gyötrőbben és sürgetőbben támadó hasmars hatására sikerült éjszakai félálmomban összerondítanom ágyneműmet. 
Kábultan, háborgó belekkel és kevergő gyomorral ébredve vánszorogtam a konyhai vízcsaphoz.
"Büncselekményemet" anyám ekkor fedezte fel.
Szörnyülködve, hisztérikusan reklamálta szégyenletes betojásomat. 
 
Óriási cirkusz következett. 
 
Kiderült, aljas rosszaságból, kizárólag az ő bosszantására tettem tönkre egyetlen létező ágyneműmet. Azért, hogy a mártír édesanyának ágynemü húzással kelljen foglalatoskodnia az éjszaka közepén, ráadásul pedig másnap ágynemü mosásos külön munkája legyen!  
Kiborulós hisztériájára felébredő Apukám sem állt a helyzet magaslatán. A sztereóban érkező "csönd legyen, szégyelld magad" hatása máig tartó, életre szóló maradt.
Anyám önmaga felnagyított sérelmeit annyira ügyesen, olyan drámai erővel adta elő, hogy színdarabjában még mellékszereplő sem lehettem. 
Azon a gyomorforgató, keserves éjszakán együttérző, engem támogató szavak még véletlenül sem hangzottak el. 
 
A lezajlott éjszakai nagycirkusz után másnap reggel bűntudattal telve, megszégyenülten - és betegen támolyogtam iskolába. 
Egészségem helyreállításáért tett erőfeszítéseket nem tartalmazott a szülői program. 
Bűnös voltam hasmenéssel elkövetett felbosszantásban, ágynemü összepiszkításban, éjszakai rendzavarásban. 
 
Ezek után igazán nem várhattam, hogy orvtámadásom vétlen áldozata - saját anyám - hajlandó legyen egészségemért aggódni! 
Nem igaz?!
 
Beteg voltam fizikailag, az éjszakai műsortól beteg lettem lelkileg, de ez senkit nem érdekelt. 
 
Igyekezhettem ügyesen kaparni, hogy valamiképpen megbocsájtást nyerjen elvetemültségem.

 

© 2014 Minden jog fenntartva.

Készíts ingyenes honlapotWebnode