Pálházi Éva - Önéletrajz - Csend és Béke - Homo Ludens
2014.01.10 16:19
Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a tömegtájékoztatás egyedül az állam által engedélyezett és cenzúrázott néhány újság előjoga volt.
Ezekben a lapokban mindig szó esett valamelyik éppen esedékes szovjet vagy magyar pártkongresszusról, az ipari termelés hatalmas eredményeiről, a békeharc pillanatnyi állásáról valamint biztosan beszámolt Kádár János elvtárs valamely vidéki városban, esetleg a Vörös Csepelen vagy a Váci úton tett látogatásáról.
A csak hajszálnyira könnyedebb Esti Hírlapot, délutáni megjelenése után percek alatt elkapkodták az utcasarkokon álló rikkancsoktól.
Esténként sokszor villamosoztunk a Keleti Pályaudvar nagy újságos standjához, friss Esti Hírlap reményében.
A vezetékes rádiózásból éppen csak kinőve, az üzletekben csoda világvevő rádiókészülékeket árusítottak. A nyolc-tiz kilós, fényesre polírozott fa ládáju, csöves Orion rádiók vételi teljesítménye bizonyára kíváló lehetett. A két magyar, államilag engedélyezett és ellenőrzött rádióadó - Kossúth, Petőfi - remekül szólt.
Ezeken kívül tökéletesen hallható volt az összes többi, szomszédos országban sugárzott rádióadás - ZAVARÁSA.
Az államhatalom a kölcsönös bizalmatlanság jegyében, még a szocialista szomszédok rádióadását is kis híján élvezhetetlenné zavarta.
A kereső sávban végigvánszorgó kijelző sok-sok tisztán hallható zzzzzzzz, píííííípííííí, kkrrrrrr káoszára hangolta a készüléket.
A londoni rádió és a Szabad Európa magyar nyelvü adásai időnként - főleg éjszaka - élvezhetőek lettek volna, ha nem kell félni a szorgalmas feljelentő szomszédok éberségétől.
Pedig éjszakánként a Rádió Luxenburgon már remek könnyűzenei műsorokat hallgathattunk volna...ha merünk!
Sokszor amatör rádiósok morze pittyegései vagy érdekesebb esetben érthető, érthető, élő adásai szolgáltatták az izgalmas szórakozást.
Az 53-54-ben kezdődő kisérleti televízióműsor sugárzása sokáig nem ért el az emberek nagyobb tömegéhez. Később is heti két műsorszüneti napot iktattak a programba.
Estefelé bérházunk földszintjén, két "szerencsés" televíziókészülék tulajdonos apró lakásában gyülekeztek a kedves lakótársak, potya tévézésre.
A kis képernyős, fekete-fehér televíziókészülékek magas áruk ellenére hiánycikknek minősültek. Sok árucikkre kellett akkoriban előjegyzéssel, hosszabb ideig várakozni. A tv készülék is közéjük tartozott.
Igy az emberek még kaptak egy kis ajándék csendet, a külvilág csendjét, amely lehetőséget és időt adott mindenkinek egymással törődni, segítséget nyújtani, a lelkek belső békéjét, csendjét építgetni.
Ebben a sohasem unalmas csendben jó volt gyereknek lenni és esti programként egyszerüen csak a nyugalmas családi békét élvezni.
Tanácsi bérházunk udvarán fiatal, gyorsan növő akácok terebélyesedtek. Ablakunktól néhány méternyire, a szomszéd kertben dísznövény és virágkertészet működött.
Varázslatos nyári estéken szédítő erős alkonyati virágillat áradt a nyitott ablakon keresztül kis, félhomályos szobánkba.
Ilyenkor anyám - ritka ellágyult hangulatban - az ablakpárkányra könyökölve, az árnyékos kertre révedt tekintettel, elmélyülten álmodozott.
Idebent egyedül a lemezjátszóhoz erősítőként szolgáló Orion rádió zöld varázsszeme világított halvány, villódzó fénnyel.
Vastag, nehéz, törékeny, 78-as fordulatszámú bakelit lemezekről Beethowen, Mozart, Verdi, Vivaldi, Bach szolgáltatott az anyagi létezésen messze túlmutató, csodálatos altató zenét.
Elalvás előtt mégegyszer kilestem ágyamból.
Drága apukám lehunyt szemmel ült a kis félhomályos szobában áradó, hullámzó zene közepén és apró kézmozdulatokkal magában vezényelte a remekművet.
Tudtam, nyugodtan elaludhatok.
Nekem rendelt, saját őrző angyalom a helyén posztol.
Úgy tudom, - sokszor végighallgattam a történetet! - apukám zene szeretete anyámtól származik. Megismerkedésükkor ő volt az aki bevezette leendő férjét az operák és szimfóniák csodálatos világába.
Érdekes, sőt egészen hátborzongató a gondolat – honnan is hozhatta komolyzene ismeretét és rajongását egy proletár nyomorúságban élő Angyalföldi gyári munkás legkisebb, hatodik gyereke. Bár az óriási ajándékot életében anyám nem tudta megfelelően értékelni és hasznosítani, de bizony - nyilvánvalóan - nagyon jó helyre született.
Igazi, áldott művészi tehetség, valódi élő zene folyt a testvérek ereiben.
Anyám legidősebb bátyja belső indíttatásra önállóan, tanári segítség nélkül tanult meg hegedülni. Egyetlen oktatója a közeli, Lehel úti kocsmában alamizsnáért hegedülő cigány muzsikus volt. Két fiatalabb fiú testvére már követendő példát kapott. Egyikük a hegedűt, másikuk a tangoharmonikát választotta.
Sajnos a lányok a passzív zene élvezet mellett maradtak. Kellett volna egy hangszer, egy elmélyült, átszellemült tevékenység anyám számára is.
Egy eszköz, amivel ő maga hozhatta volna létre a csodát, ami által közvetlen kapcsolatba kerülhetett volna saját lelkével.
Ez a megváltó tevékenység kimaradt életéből.
Nővérei saját képességeik szerint mindent megadtak neki. Budapest zenés színházaiban a karzat olcsóbb, állóhelyein velük együtt élvezte az olasz opera varázslatos világát. Felnőtt korára már hatalmas tárgyi tudást szerzett. Zeneszerzők életrajzi regényeitől kezdve a zeneművek megírásának történetéig mindent elolvasott és megjegyzett.
Ez így nagyszerűen hangzik, de mégis, a nagy tudás mindennapi felhasználásakor hiba támadt.
Anyám, az ember akit én jóval később megismertem, tudását önmaga felmagasztalására valamint mások földbedöngölésére használta.
Elmélyült, csöndes zenehallgatást már ritkán engedett meg magának. Harsogó, visszataszító önreklámozása túlkiabálta bármely halhatatlan zeneszerő zseniális remekművét.
Csiricsáré öntömjénezés, irígy gyűlölködés.
Élete végére ide érkezett a kislány, aki áldottan tehetséges testvérei között mindent magkapott, ami lelkét fölemelhette volna – ha ő maga ezt elfogadja, megengedi.
Csiricsáré öntömjénezés, irígy gyűlölködés.
Élete végére ide érkezett a kislány, aki áldottan tehetséges testvérei között mindent magkapott, ami lelkét fölemelhette volna – ha ő maga ezt elfogadja, megengedi.
Apukám egészen másképp élt.
Őnála anyám rengeteg ismerete tökéletes befogadóra talált. Ő a lelke legmélyéből érzte a zenét. Egyszerúen csak hallgatta, átélte, eggyé vált vele. Nagyszerű szárnyaló dallamok, mint visszatérő vándormadarak, megnyugodva hazaérkeztek drága apukám lelkében.
Nem beszélt, olvasott vagy tanult a zeneművekről.
Ő maga vált zenévé!
Megtisztelő, hogy mellette én is megtanulhattam a muzsika befogadásához nélkülözhetetlen csöndes alázatot. Gyerekkorom békés estéin együtt áradtunk, lebegtünk a zene hullámaival.
Egyszerűen boldogok voltunk.
Ma már tudom a varázslat titkát – két összetartozó, egymáshoz rendelt lélek együtt meditált!
Köszönöm.
Ugyanezt a csodát éltem át a közös fényképezések alkalmával. Apukám már nagyon korán, hat-hét éves koromtól együttműködő társának tekintett és megtanított a fotózás rejtelmeire. Ahogyan bizalommal kezembe adta fényképező gépét, máris éreztem a feladat komolyságát. Nagyszerű érzés volt tudni, hogy képesnek tart mindenre.
Amit Ő már korábban megtanult, azt gondolkodás nélkül továbbadta nekem.
Egyszerűen hitt bennem!
A digitális fotózáson felnőtt mostani ifjúság nagyon elcsodálkozna, ha látná a régi felszerelést.
Ahogyan a formára igazított télikabátból rögtönzött sötétkamra lett. Alája rejtettük a gépet, majd a kabátujjakon benyúlva feltekertük és lezárható fém kazettába dugtuk az exponált filmet.
Utána berendeztük a fotólabort egy négyzetméternyi vécénkben. Emlékszem, ahogyan az előhívott, még nedves filmek a konyhai ruhaszárító zsinóron lógtak.
Majd a negatívról papírkép készült. Normál, vagy esetleg profi fényképészeknél használt gyönyörű, de sokkal drágább selyem raszter. Néhány másodpercnyi megvilágítás, előhívás majd fixír következett.
Manapság a számítógép pillanatok alatt elvégzi a digitális varázslatot, de akkoriban a fényerő, az expozíciós idő vagy épp a kinagyítandó részletek pontos beállítása kizárólag analóg módon – saját kezüleg készült.
Gyakorlat és jó megérzés kellett hozzá.
Gyakorlat és jó megérzés kellett hozzá.
Végül a kész, nedves fényképeket fa csipeszekkel "felteregettük". Valamikor évekkel később már elektromos fénykép szárítóra is szert tettem. Ezen minden ráterített, egyenletesen megszárított papírkép csillogó, fényes lett.
Sok délutánon sok-sok órát töltöttem Apukámmal rögtönzött fotólaborunkba zárkózva. Mindíg új varázslatot éltünk át, amint az előhívó vegyszerbe áztatott papíron lassan előtűntek a képek, ahogyan újra láthatóvá vált a rég elmúlt pillanat.
Tökéletes összhangban tudutnk együtt játszani.
Egyszer csak eluralkodott rajtunk a vasútmodell mánia.
Születésnapomra, karácsonyra kisvasútat kunyeráltam egész rokonságomtól. Hamarosan négykézláb kúsztunk-másztunk apró szobánk padlóján és a vékony, hajlékony síneket egyengettük. Saját forrasztó pákámmal vasúti átjárók fénysorompóit bütyköltem vagy épp miniatűr villanyoszlopokat szereltem mesebelien pirinyó állomásépületek mellé. Apukám mindíg végtelen türelemmel irányította a munkálatokat.
Születésnapomra, karácsonyra kisvasútat kunyeráltam egész rokonságomtól. Hamarosan négykézláb kúsztunk-másztunk apró szobánk padlóján és a vékony, hajlékony síneket egyengettük. Saját forrasztó pákámmal vasúti átjárók fénysorompóit bütyköltem vagy épp miniatűr villanyoszlopokat szereltem mesebelien pirinyó állomásépületek mellé. Apukám mindíg végtelen türelemmel irányította a munkálatokat.
Akkor is, amikor repülőgép modellek összeragasztásához kezdtünk. Remek szórakozás volt a gép összeállítása, befestése, a színes matricák felragasztása. Lehetett egy harci gép legapróbb antennája vagy egy böhöm utasszállító futóműve – ki nem foghatott rajtunk.
Csipesszel, ollóval, kézzel-lábbal, elmélyülten dolgoztunk.
Legtöbb türelem a bélyeggyűjteményhez kellett. Fekete karton került a legszebb darabok alá, majd celofán csomagolást kaptak. Egy nagyobb méretü blokk becsomagolása könnyebben ment, de a végeredmény biztosan csámpás lett, amikor két-három centis bélyegek kerültek a kezem közé.
Sokszor álltunk sorban az Oktogonon a Filatélia üzleténél egy újonnan kiadott blokkért vagy teljes sorért.
Ezek az értékesebb darabok Apukám albumaiba kerültek, de a régebbiekből nekem is jutott.
Nagyon élveztem a közös munkát.
Azt a békés együttműködést, amitől olyan könnyű lett minden.
Azokat a boldog órákat, amikor sikerült összhangba kerülnöm az apukám lelkében élő okos, játékos gyermekkel.
Köszönöm!
Ilyenkor szerencsétlen anyám irígy féltékenységgel, sértődötten figyelt minket.
Megvetette, lenézte komolytalan tevékenységünket. Együtt játszani velünk – ezt rangon alulinak érezte. Mint egy irígy gyerek, aki nem hajlandó osztozni játszótársán. Inkább kizárja saját magát a játékból. Önmagának okozott vesztesége pedig keserűséggel és gyűlölettel tölti el.
Mint egy olyan anya, aki vetélytársnak érezte saját gyerekét...
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)