Pálházi Éva - Önéletrajz - Az út elején - és - Valahol útközben

2014.01.07 19:18
 
 
Meghalós-újraélesztős megszületésem hajmeresztő kaladját éppen csak átvészeltem, máris újabb életveszélybe kerültem. 
 
Ezerkilencszázötvenöt márciusára apukám tébécés tüdőbetegsége kritikus stádiumba ért. Mostanra világossá vált, hogy néhány hónapon belül elpusztítja a fél tüdejére kiterjedő, elhatalmasodó fertőzés.
Utolsó lehetőséget a még csak kísérletképpen alkalmazott tüdőműtét jelentett.
Budapesten, a Korányi Tüdőszanatóriumban sok utolsó napjait élő, mindenre elszánt tébécés vállalta a kísérlet kockázatát. Ötven százalékos túlélési arányával az operáció a haldoklók felét megmentette az egyébként már sehogyan sem késleltethető végtől.
Apukám döntését talán valamennyire megkönnyítette az eléje állított két választási lehetőség - ezzel a betegséggel nagyjából három hónapot élhet még vagy megoprálják és ötven százalék esélyt kap az életre.
Színtiszta matematika!
Így nagybátyjának Rákospalotai kis szobájából beköltözött a Korányi Szanatóriumba.
Betonozott, vaskályhás, könyörületből kapott apró szobájukban, a még javában tomboló télben anyám egyedül maradt egy hat hetes csecsemővel. 
 
Az elkövetkező hetekben napi rendszerességgel utazott Rákospalotáról Budakeszire a Korányi Szanatóriumba.
Hévvel, villamossal órákon keresztül bumlizott a városon át, hogy odaérve mindössze tíz-tizenöt együtt töltött perc után már vissza is kelljen fordulnia. Látogatásának idő beosztását néhány hetes csecsemője etetéseihez kellett igazítania. 
A közbeeső, többórás időben gyermektelen, idős házigazdái vigyáztak a kisbabára. 
Az időközben kihült vaskályha körül jégveremmé váló kicsi szobába hazasiető anyám az etetési időket több-kevesebb sikerrel betartotta. Amikor mégsem? - na akkor a rokon házinéni igyekezett kitalálni valamit az éhségtől ordító gyerek elhallgattatására.
Egy ilyen, ügyes akciója után hosszú, kimerítő, életveszélyes hasmenést kaptam.
Alig két hónap élet után újra kinyilt előttem a már jól ismert Kijárati ajtó.
Exit! - jósolta a gyerekorvos, aki naponta szúrta nemlétező comb izmaimba a penicillin injekciókat.
Végül mégsem – most sem – haltam meg.
Meggyógyultam.
Ezután anyám összecsomagolt és gyerekestől hazaköltözött fiatalabbik nővére és - akkor már élete utolsó évében járó - anyukájuk közös otthonába. Nemcsak férje kórházi látogatása vált így sokkal egyszerűbbé, de még régi, angyalföldi munkahelyére is vissza tudott menni dolgozni. 
Bár előbb említett - vénlány - nagynéném gyermektelen - sőt gyerekgyűlölő! - volt, szerencsére mégsem tett el láb alól.
 
Hogy mennyi szeretetet kapott ez a mindenfelé lökdösött, idegenkedő rokonok nyakába varrt, senkinek sem kellő gyerek...?
Hát.... nekem ennyi jutott.
 
Minden jó, ha a vége jó! Hosszú kezelés után, megfelelően alacsonyra letornázott vércukor szinttel, sikeresen megtörtént a tüdőműtét.
Apukám újra született! Megkapta a szerencsés túlélő ötven százalék második esélyét - és vele együtt a megfelelő felhasználás felelősségét.
 
 
 
Most pedig hagyjuk itt ezt a síró-rívó csecsemőt és ugorjunk egy nagyot az időben! 
 
Ötven év telt el életemből, amikor képessé váltam gyerekkorom emlékeinek újragondolására. 
Ennyi idő kellett a bátorság összegyűjtéséhez. 
Nem egyszerű feladat megválni jól működő, régóta megszokott önámító hazugságainktól és helyettük az igazság tiszta fényébe tekineni. 
Szüleim közül anyám annyira egyértelműen negatív szerepet játszott, hogy ővele viszonylag könnyen, nagyjából öt év és kétszáz oldalnyi fájdalmas visszaemlékezés leírása során leszámoltam.
Saját lelki vakságom apukám esetében viszont nagyon megnehezítette dolgomat. Az elfojtott, öntudatlanul mélyre temetett, elérhetetlen emlékek létéről egyedül csak az általuk okozott fizikai tünetek árulkodtak. Ráadásul pedig e jelek feltűnésekor fogalmam sem volt, mire is akarnak figyelmeztetni.
Igazi ugrás a sötétbe!
Csak egy dolog volt biztos – valami nem stimmel.
 
Lelki nagytakarításom megkezdésekor a jógázást és rendszeres meditálást választottam segítségül. Ezek az ősi módszerek valóban segítettek. Önmagam keresése során rájöttem, hogy a jóga gyakorlatok által kilazított, feloldott izomgörcsök mindíg egy kapcsolódó lelki "görcs" felszabadulásához vezetnek. 
Abban biztos lehettem, hogy egy sokat gyakorolt, végre kényelmesen végezhető, megnyugtató mozdulat elsajátítása után hamarosan felmerül az emlék is, amely eddig a görcsösen zárkózott izmok feszülését okozta.
Közel hét éve végzem ezt a tisztító munkát.
A torokcsakra szintjén megszüntetett váll és nyak görcsök elősegítették a kimondást. Fájdalmas gyerekkorom emlékeinek elmondását. Minden kimondott bántó emlék további megkönnyebbülést hozott feszülő hátizmaim számára. Türelmesen, nagy bizalommal végzem önmagam újraépítésének munkáját.
Mégis, sok siker után valahogyan csődbe jutottam. Hónapok óta úgy éreztem, helybenjárok. Nemcsak újabb sikert nem értem el, de a hangulatom is katasztrófálisan ingadozott. 
Korábban nagy örömmel készített rajzaim sora megszakadt.
Eddig annyira szeretett fényképezős csavargásaim sem okoztak örömet. Ráadásul régóta képtelen voltam akár egy sor prózát is leírni.
Néhány szívból jött versem pedig elárvulva szomorkodott. 
Nincs folytatás?! 
Biztosan éreztem, e helyzet szorosan összefügg egyik nagyon hatásos, a gyökércsakra működését serkentő jóga gyakorlat végzésével. Derekam, csípőm, lábaim sokáig tiltakoztak a nyújtó-lazító mozdulatok ellen, míg végül egyszerre csak helyreállt a rend.
Magam is csodálkoztam, mennyire könnyen megy és hihetetlenül jól esik az eddig kínlódva végzett mozdulatsor. 
Nagy áttörést értem el.
Testem engedett a szorításból. 
Eljött az ideje az eddig elfojtott emlék felmerülésének. Biztosan tudtam, gyerekkorom üzen ismét. A gyökércsakra a család, a gyerekkor, az anyagi létezés biztonságának legfőbb energia központja.
 
Mégsem történt semmi!
 
Talán csak a kilátástalanság érzése erősödött lelkemben. 
Mintha önmagam ellen dolgoztam volna.
Naponta, rendszeresen lazítottam testem izmait, majd pedig naponta rendszeresen elfojtottam a kifelé készülődő emlékeimet.
Az elfojtást természetesen pontosan olyan mértékben kellett növelnem, amennyire testem egyre könnyebb, feszabadultabb lett. Arról pedig, hogy mit is teszek, én magam egyáltalán nem is tudtam. Csak az erősödő fáradtságot, céltalanságot éreztem. Hiszen az elfojtás fenntartása rengeteg energiánkat rabolja el! 
Néhány hét után bekövetkezett a robbanás. 
Felszabadító igyekezetemért keményen megbüntettem magamat. 
Mivel valóban meggondolt, biztonságra törekvő ember vagyok, így a bennem működő ellenállás egyetlen lehetőséget talált – biciklimet használta fel büntetésem eszközéül.
 
Hatalmasan óriásit estem! 
Kormányon keresztül repülve bal térdemen landoltam. 
Hát, mit is mondhatnék... Mint az életemben minden mást, saját magam megbüntetését is nagyon alaposan elvégeztem. 
Szerencsére még akkor sem mondtam le az irányításról. Áldozati szerepet játszani mindíg, mindenkinek nagyon veszélyes. Életemet saját dontéseim alapján én magam irányítom. Amikor döntésem balesethez vezet, akkor is kötelességem kézben tartani az eseményeket.
Bajba kevertem magamat, de úgy döntöttem, most saját erőből ki is keveredek belőle! 
Ezzel tartozom önmagamnak!
Egy-két perc után sikerült feltápászkodnom. 
Első próbálkozásra összecsukló lábam is megemberelte magát. Még viszonylag mozgékony állapotban ledolgoztam rövid, csak öt órás munkanapomat, majd előrelátóan tele vásároltam kosaramat zölséggel, gyümölccsel. Határozottan éreztem, ha egyszer valahogyan hazajutok, utána sokáig nem mozdulok majd ki otthonomból. 
Ahogyan telt az idő, lábam egyre inkább megmerevedett. Délutánra biciklizésről már szó sem lehetett. Be kellett látnom, egyáltalán nem hajlik a térdem. Végül tuskóra dagadt merev lábbal, cipónyi térddel, fájdalomtól kigúvadt szemekkel, biciklimre támaszkodva három és fél órás sétával gyalog döcögtem haza a közeli kisvárosból.
Erős voltam.
Még a lábam felől hullámokban érkező szédítő, gyomorforgató fájdalom sem kényszeríthetett látványos sántikálásra. Egyáltalán nem szándékoztam nyomorúlt állapotomat falubeli ismerőseimmel megosztani.
Éreztem, épp elég nagy a bajom mindenféle sopánkodás, szörnyűlködés nélkül is.

 
/ - Akkor, ott, útközben nem hittem volna, de csak huszonhárom nap kellett, hogy újra biciklire üljek és két keréken tegyem meg ugyanezt az utat. Hála Istennek! - /
 
Kényszer pihenőm napjait írással töltöttem. 
Sikerült megfejtenem balesetem titkait. 
Azt az óriási elfojtást, ami lelkemben dolgozott.
Apukám negyvenegy évvel ezelőtti temetésének eddig elfelejtett emlékei jelentkeztek először.
Akkor már tudtam, most őróla kell gondolkodnom. 
Ő volt a "szent tehén". 
Az ő szerepe életem legerősebb önámító hazugsága. 
Őrülten, halálosan nagy szükségem volt hiedelmemre, ami szerint legalább egyik szülőm áldozatosan, elkötelezetten szeretett engem. 
Hiszen az lehetetlen, hogy egyiküknek sem kellettem! 
Képtelenség, hogy végül még apukám is lemondott rólam!
Előásni és elfogadni az igazságot – a legnehezebb munka, de nagyon megéri.
Hogy ki is volt apukám valójában?
Egy felnőtt ember testében rejtőzködő síró, megfélemlített kisfiú. 

 
Tudom, hogy így volt – láttam azt a kisfiút!
 
 
 
Valamikor a hatvanas évek elején apai nagymamám kórházba került. 
Meglátogatására csúcsforgalomban, zsúfolt trolibuszon utaztunk. Hét-nyolc éves kisiskolás voltam, még nagyon is gyerek. Nagymama látogatni velem utazott kedvenc kaucsuk nyuszim is. A tömegben aztán súlyos baleset érte kedves játékomat. Mire sikerült kimenekíteni a lábak erdejéből, nyuszim egyik szép hosszú, gumival rögzített, mozgatható füle odaveszett. Vígasztalan voltam, míg nagypapám végül megigérte, kitalál valamit és megjavítja a sérülést. 
Telt az idő, már napok óta vártunk – a nyuszi és én – a megigért segítségre. 
Addíg, míg végül katasztrófába torkolltak az események.
 
Felesége betegeskedése idején sok időt töltött nálunk a papa. Talán éppen ezért – vagy talán egy kis szíverősítő hatására? - lett hangulata egyre oldottabb. 
Egyik délután, amint szobai asztalunk mellett ülve éppen leckét írtam, a papa egy váratlan, erőteljes mozdulattal hátrarántotta székemet. Viccnek szánt támadása megrémisztett.
Ijedten kalimpáltam egyensúlyából kibillent székemen a hanyatt esés másodperceiben. Éreztem, kimegy alólam a talaj és már csak a nagy zuhanás és puffanás kétségbeejtő, megalázó pillanata következik. Remekül szórakozó nagypapám pont akkor kapott el, amikor égnek álló lábakkal kapálóztam széjjel repülő ceruzáim, füzeteim után. 
Asztal élébe keményen belevert térdeimet simogatva hirtelen kicsúszott számon az ítélet.
- "Hülye!"- mondtam a sírás határán. 
Na, ami ezután következett, azt még az ellenségemnek sem kívánom! 
Nagypapám felháborodva reklamálta unokája neveletlenségét. 
Egy pillanat alatt váltam áldozatból bűnössé. 
Milyen gyerek az, aki lehülyézi a saját nagyapját?! - szólt a lesújtó vélemény.
Azt pedig ne is képzeljem, hogy vérig sértett nagypapám megjavítja majd sebesült, félfülű nyuszimat. Megigérte, pesze hogy megigérte, de most megkönnyebbülten hárította el magától a feladatot. 
Csak erre várt. 
Végre megtalálta az indokot, amiért nyiltan kifejezheti ellenem érzett haragját.
 
Hiszen ő gyereket szeretett volna unokának, nem lányt!
 
 
Lesújtottan, megszégyenülten vártam, mi lesz a sorsom. 
Most is veréssel végződnek az események?!
Soha nem felejtem el, ami ezután következett.
 
Apukám apja sajnos olyan szülő volt, amilyent egyikünk sem kívánna önmagának. Fiatal kora óta rendszeresen részegeskedett és minden berúgása alkalmával családjára támadt. Könnyen elképzelhető, hogy apukám milyen gyerekkori sérüléseket hordozott lelkében, hogy mennyire félt iszákos apjától! Most aztán nagyon megharagudott rám, amiért felbosszantottam a rettegett alkoholistát. 
Rémülten, halálosan sápadt arccal támadt ellenem. 
-"Azonnal kérj bocsánatot!" - parancsolta emelt hangon. A mellékelt kemény fenékre verések nyomatékosították akaratát. Apja haragja akkora félelemmel töltötte el, hogy még engem is szívesen feláldozott, csak ezt a régóta ismerős, fenyegető erőt megállíthassa. Lelkében a megfélemlített, síró kisfiú nagyon is jól emlékezett apja indulatainak következményeire. Az a rettegő kisfiú azonnal ujjal mutogatott rám.
Nem kaptam segítséget.
Nem volt kihez fordulnom.
Féltékeny, sértődött anyám boldogan figyelte, amint most az egyszer az ő közreműködése nélkül is kemény büntetést kapok. 
Esze ágában sem volt megvédeni. 
Másokkal együtt gyűlölhetett engem, ez még a lelkiismeretén is könnyített. 
Csak a büntetés számított. 
 
Az édes bosszú!
 
Mindannyian remekül szórakoztak. 
Mind eljátszották a saját kis drámájuk ősidők óta rájuk kényszerített szerepét.
Súlyos leckét kaptam, ami szerint bárki bármit megtehet ellenem, ha pedig tiltakozni merészelek, a büntetés még nagyobb lesz.
A dolog igazi veszélye pedig abban állt, hogy annyira, de annyira együttéreztem rémült apukámmal, hogy legszívesebben őt védelmeztem volna. Mintha ő lett volna az én felelősségem és nem én az övé. 
Gondoskodó, védelmező szülői magatartást pedig ettől a megfélemlített, szenvedő kisfiútól hogyan is követelhettem volna! 
Pedig éppen erre volt szükségem, éppen ez járt volna nekem.
Családomban én voltam a gyerek és felnőtt férfi apukám a szülő.
Sajnos a normális szereposztás nem mindig működött.
 
Alig tíz évvel később ez az apukának álcázott éretlen kisfiú meghozta élete legfelelőtlenebb döntését. 
Amikor kiderült, hogy egyre romló fizikai állapotát a cukorbetegségéből következő vese érszűkület okozza, orvosai figyelmeztették, mennyire ártalmas számára a dohányzás.
Időben szóltak neki, cigarettázás nélkül még nagyjából öt évig élhet, de ha továbbra is szívja-fújja a temérdek bűzös bagót, akkor sokkal kevesebbre számíthat. Apukám lelkében azonnal megszólalt a csakazértis dacoló, akaratos gyermek.
-"Inkább meghalok, de a cigarettázást nem hagyom abba!" - így szólt a kinyilatkoztatás anyám emlékei szerint.
Apukám nehéz választás elé kényszerült, de ő tudta, hogyan kell döntenie! 
Az ember, akinek hivatása és kötelessége lett volna gondoskodni saját gyermekéről, az én apukám néhány szál koszos bagó kedvéért lemondott azokról az értékes évekről, amiket még együtt tölthettünk volna. 
Számára a gyermeke kevesebbet ért, mint nikotin függése. 
Hősiesen kiállt "szenvedélynek" becézett erkölcsi nyomora mellet és a dignózist követő második év végére meg is halt.
 
Úgy tűnik, mostanra sikerült megszabadulnom életem legkáprázatosabban csillogó hazugságától.
Helyén egyszerű, megbízható, könnyes igazság terem.
Igazság, amely tudatom mélyén mindíg is létezett, de annyi fájdalmat hordozott, hogy csak egy tetszetős, rózsaszín hazugság spanyolfala mögé rejtve lehetett elviselni.
Képzeletbeli nagyszerű szülőm képmása díszítette azt a dekorációt, ami mögött apuka álruhában egy éretlen fiú bújkált, aki végképp nem tudott mit kezdeni ellenkező nemü kamaszodó gyermekével.
 
Végül az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy legszebb gyerekkori emlékemet szintén apukámnak köszönhetem.
Eszmélésem kezdetén az Ő lelkében uralkodó kisfiú még boldog és elégedett volt nyolc évvel idősebb pótmama-feleségével és ajándékba kapott tesó-gyermekével, akit néhány évig valóban rajongásig szeretett. 
Szinte látom a képet - két-három éves lehetek - kis szobánk nyitott ablakán át virágillatú tavaszi napsugarak érkeznek, apukám ragyogó mosollyal kiságyam fölé hajol.
-"Jó reggelt kis angyalka." - mondja és szeméből a szeretet millió csillaga szikrázik felém. 
Álom és ébrenlét határán örökre lelkembe zártam a pillanat boldogságát.
Később, az évek múlásával elmúlt ez a szeretet. 
Kamaszkoromra átalakult zárkózott, csendes elutasítássá.
 
Most pedig térjünk vissza az emlékekhez.
Nézzük tovább ezt a régi filmet annak a kislánynak a szemével, aki annyira imádta apukáját, hogy képzeletében nagyszerű, szerető szívű, dicsőséges hőssé avatta őt.
Végül pedig délibábos elmeszüleményének ledönthetetlen, örökös emlékművet állított érzékeny, sérült gyermeki lelkében.
 

 

 

© 2014 Minden jog fenntartva.

Készíts ingyenes honlapotWebnode