Kezdőlap>Pálházi Éva - Önéletrajz - Az a büdös kölök!

Pálházi Éva - Önéletrajz - Az a büdös kölök!

2014.01.13 10:35

Valóban nagyon apró lakásban éltünk.

Három ember egy harminc négyzetméteres garzonban.

Szűk, kicsi szobánk, apró előszobánk, egy lépésnyi konyhánk és a wc bizony kevés mozgási lehetőséget adott.

Emlékszem eleinte még naphosszat hajtottam a szobaajtó keretébe felcsavarozott hintát. Anyám időnként vakmerő bátorsággal, éppen fölfelé lendülő lábaim alatt vetődött keresztül lépésnyi előszobánkon. Tudniillik másképp nem lehetett megközelíteni a konyhát.
Akkor ért véget a mulatság, amikor a kilazult ajtókeret fölötti vakolat már nyakunkba potyogott.

Egy ideig szabadon száguldozhattam a szobai asztal körül kis triciklimmel. Nagyon élveztem a pedálozást. Egyik kört a másik után tettem, míg végül az összekaristolt szék és asztal lábak, a kihúzható ágy levert, felkarcolt fényezése kellőképpen felbosszantotta szüleimet.
Bezárt a versenypálya.

Szerencsére a ház körüli bekerített, biztonságos udvaron továbbra is kedvem szerint rohangálhattam.

Annyira kellett a mozgás!

Megállíthatatlanul lótottam-futottam a nagy bérházban lakó többi gyerekkel együtt.

Besavanyodott házmester nénink mindíg szorgalmasan üldözte a vidáman nyargalászó aprónépet. Házunk keskenyebb, északi oldalára az ő földszinti szolgálati lakásának ablakai nyiltak. Ki nem állhatta az arrafelé elfutó ifjúságot. Rajtakapott és fülön csípett áldozatait azonnal bemószerolta a szülőknek. Nem egy kiadós verést köszönhettem az ő buzgalmának ami annyira egybevágott anyám gyerekgyűlöletével.

Fiúnak lenni ebben a helyzetben is sokkal előnyösebb volt.

Egy féktelen fiú rohangászik, vadul és kész!
Elnézik neki.

De, hogy egy lány ennyit fusson...vice néninknek megvolt a véleménye rólam.

"Ezt biztosan futva csinálták!"- szólt a goromba megjegyzés.

Anyám halálosan felháborodott a közönséges beszólás hallatán.

Nagyon-nagyon megharagudott – rám!

Biztosan tudta, a büdös kölök őt akarta lejáratni a rosszindulatú házmester előtt.
Sértett büszkesége bosszúért kiáltott.

Ettől kezdve minden futkározós játék illegális lett. Ráadásul a fogócskázásra, bujócskára, sőt lövöldözős háborús játékra csábító nagy udvarnak csak földszinti ablakunk alatti részén játszhattam. Míg a fiúk a ház sarkánál bekanyarodva teljes gőzzel üldözték tovább egymást, addíg nekem egy rövid vágta után le kellett volna fékeznem, hogy visszaforduljak.
Nehogy kígyó nyelvü vice néninket feldühítsem.

Ennyi szabályt betartani egy született angyal sem tudott volna.
Hát még én....

Szabályszegéseim alkalmával általában azonnal le is buktam.
Szüleim biztosan épp a megfelelő pillanatban néztek ki ablakunkon. Saját szemükkel láthatták, amint a többiekkel együtt eltünök a ház sarka mögött.
Máskor elég volt egy árulkodó hazug játszótárs.

Bűnösségemet illetően kétség soha nem merült fel.

Bárki mószerolt is be, magabiztosan röhöghetett a markába.

Az ártatlanság vélelme rám nem vonatkozott.

Felbőszült anyám nagy hangon háborgott elvetemültségemen és máris jöhetett a büntetés.

Amikor éppen nem futkároztam, akkor felmásztam minden megmászható helyre.

A ház déli oldalán lévő füvesített homokozós, kerti pados játszótér akác fái tüskéik miatt okoztak gondot. Famászás után lerongyolódva, véresen összekarmolászva, lehorzsolt lábakkal, de nagyon elégedetten élveztem a sikert.

Egy alkalommal a beton oszlopokra keresztben felerősített, vastag vas csőből készült udvari szőnyegporoló állványt is meghódítottam. Éppen a legtetején ülve, két méternyi magasságból lóbáltam büszkén lábaimat, amikor leestem.
Irtózatosan összetörtem magamat.
Hátamon fekve egy ideig levegőt sem tudtam venni.
Végül rekeszizmom görcse engedett, de akkor az orrom vére eredt el. Nem tudom, hogyan csináltam, de egyszerre ütöttem össze hátamat, fejemet, lábaimat, miközben ügyesen beletérdeltem saját arcomba. Bömbölve botorkáltam be földszinti folyosónkra.

Szerencsém volt.

Apukámat is otthon találtam.

Anyám azonnal rázendített a szokásos "büdös kölök mit csináltál", "szégyelld magad, mit szól a ház" kezdetü kiborulós litániájára.
Hisztérikus monológja teljesen megsemmisítette a balesettől amúgy is megtépázott önbecsülésemet. Hirtelen nagyon-nagyon bűnösnek éreztem magamat. Megzavartam anyám nyugalmát – ez főbenjáró vétségnek számított. Attól tartok, ha ott, abban a pillanataban meghalok, ő akkor is csak a saját sérelmét reklamálta volna.

Szerencsémre apukám időközben csöndben munkához látott. Elsősegélyből is kitűnőre vizsgázhatott volna.

Szelíden, nyugodtan ellátta sérüléseimet.
Beborogatta feldagadt vérző orromat, legyalult karomból, lábamból csipesszel szedegette ki a számtalan apró, fehér kavicsot.
Még villám gyorsan növekedő fekete monoklim sem zökkentette ki lelki békéjéből. Újabb borogatás érkezett. Felszakadt szemhéjamra pedig Tetrán kenőcs került.
A kezelés végén mindketten annyira megkönnyebbültünk, hogy közösen jól kinevettük viharvert külsőmet.

Apukám nem vádolt, nem bűnösített, hiszen elkövetett marhaságomért éppen eléggé megfizettem már addig is.

Egyszerűen csak segített rajtam, amikor kellett.

Nagyjából tíz-tizenegy évig tartott ez az áldott állapot. Ez a boldog, szeretetteli kapcsolat.

Drága apukám kamaszkorom kezdetéig valóban fantasztikus szülőm volt.
Sajnos csak addig...

Zavaros félálomban, erős fejfájással telt a következő nap. Kényszerleszállásom alkalmával valószínüleg agyrázkódásra is szert tettem. Egy biztos, a gyerekekre jellemző gyorsasággal regenerálódtam. Repülésem után három nappal már megkötözni sem lehetett volna. Lassanként begyógyuló krumpli orral, fekete karíkás szemmel, de mégis bőszen róttam a köröket házunk udvarán.

Természetesen futólépésben.

Porolóra viszont SOHA többé nem másztam!

Ahogy idősebb lettem hivatalosan is birtokba vehettem a házunk előtti utca betonozott járdáját. Csöndes, autóforgalomtól távoli mellékutcánkban biztonságban játszhattunk.

Hamar megismerkedtem a szomszédságban lakó kortársakkal is. Közöttük többen saját biciklijükön tekertek járdahosszon, fel-alá. Megbabonázott a látvány.
Tudtam, ezt pont nekem találták ki.
Kölcsönbe kikönyörgött ócska, sok mérettel kisebb kerékpárokon rendületlenül gyakoroltam. Egy-egy esés után térdeimen hosszú sebhelyeket hagytak a járdát szegélyező beton lapok. Lehorzsolt, véraláfutásos sípcsont, megdagadt, véresre ütött-vert térdek nem jelentettek akadályt. Míg más gyerekek szülői segítséggel esve-kelve igyekeztek megtartani az egyensúly, addig én elszántan egyedül próbálkoztam.

Sikerrel!
Rövid idő kellett csak és már biztonsággal tekertem az éppen elkunyerálható drótszamáron.
Volt köztük olyan kisméretü is, amelyiknek kormányába minden mozdulatnál belevertem térdemet, de nem érdekelt. Annyira élveztem a mozgást, annyira szerettem volna saját biciklit, hogy végül tervembe szüleimet is beavattam. Iskolai takarékbélyeg gyűjteményem tanév végi beváltásakor szeretnék gyönyörű, saját kerékpárt vásárolni.

Csodák csodája, megkaptam a szülői beleegyezést.

Teljes gőzzel tanultam, hogy az ötösökért beigért egy-két forintot zsebre vághassam.

Karácsonyi, születésnapi ajándékomat készpénzre cseréltem.
Csak hízott, hízott a bélyeggyűjtő füzet. Már a másodikat is megkezdtem. Egyetlen fillért el nem költöttem, mindent takarékbélyegre váltottam. Mire befejeződött a tanév, csodálatos saját biciklim ára is összegyűlt. Bélyeggyűjteményemet készpénre váltani anyámmal együtt vonultunk a nem is tudom milyen nevezetü bankba. OTP-be?

Akkor, ott, az utolsó pillanatban anyám kijelentette, meggondolták magukat. Apukám és ő időközben rájöttek, mennyire veszélyes dolog a kerékpározás. Nem engedhetik meg, hogy állandó életveszélynek tegyem ki magamat azon a labilis szerkezeten és ezzel fölösleges gondot és izgalmakat okozzak nekik.

Hegyibeszédéhez már csak a "később még hálás leszel érte" frázis hiányzott.

Vígasztalhatatlan voltam.

Már nem emlékszem, mit is vettem összegyűjtött pénzemből.

Csak a becsapottság érzése maradt meg örökre.

Persze tudom, – anyám sokszor elmesélte – évtizedekkel korábban legfiatalabb bátyja hogyan ültette fel őt biciklije csomagtartójára, hogy az első döccenő alkalmával máris leessen onnan. Az a valamikori rémült kislány soha nem engedte elmúlni félelmét.

Sőt!
Negyven évvel később még saját gyerekét is félni tanította.

Ebben az akcióban apukám biztosan támogatta őt. Tudniillik anyámhoz hasonlóan ő sem tanult meg kerékpározni soha.

Kettejük közös félelmét kellett volna nekem is elsajátítani.

Szerencsés voltam, erővel rám ruházott rettegésük rajtam nem fogott.

Egész életemben, a mai napig mindíg, minden érdekelt, mindenre kívancsi voltam és - ha csak lehetett - mindent kipróbáltam. Félelmet több biciklis szaltó után sem érzek. A két keréken közlekedés eleve magában hordozza az esés lehetőségét.
Ezt el kell fogadni.

Bátran haladni, időnként törvényszerűen elesni, drámai jelenet nélkül, egyszerűen csak felállni majd optimista bizalommal újra elindulni – ez minden dolgok legfőbb titka.

A biciklizésé is...

A nagy házban élő sok korombeli gyerek csak alkalmi játszótárs lehetett. Egyetlen barátom sem volt köztük. Mindíg taszított a klikkek diktatórikus rendszere. Nem akartam valamelyik öntelt, hatalmaskodó kortársam alattvalója lenni.
Míg a többiek lógó nyelvvel kűzdöttek a harmadikon lakó nagyszájú, káromkodós Erzsi kegyeiért, én csöndben, távolról figyeltem őket.
Soha nem értettem, mások miért vonzódnak közönségesen uszító "uralkodójukhoz"?!
Hogyan lehetséges parancsára megalázni, kigúnyolni, bántani egymást.

Lehet, hogy rajtam kívül senki más nem vette észre az igazságot?

Hogy a büszke, rátarti alattvalók mind vezérük kiszolgáltatott áldozatai, akik ravaszul megbújó nagyfőnökük helyett piszkítják be kezeiket és viszik el a balhét?

Szerencsés ember vagyok!

Már egészen fiatal koromtól kezdve idegennek, helytelennek éreztem ezt a megosztó manipulálást.

Nem sok választásom maradt.
Jobb volt egyedül, függetlenül.

Szabadságomnak köszönhetően a klikkek célpontja lettem időnként, de egy-kettőre rám is untak. Úgy gondolom ilyenkor a nagyravágyás, büszkeség, rátartiság, irígység vagy éppen bosszúvágy nyomógombjait keresték rajtam. Amint kiderült a pusztító érzelmekkel szembeni immunitásom, máris békén hagytak. Számukra használhatatlan voltam. Nem beszéltem az ő anyanyelvüket.

Anyámmal ugyanígy jártam, de ő egy fokkal gonoszabbul bánt el velem.
Saját izgatott, viharos drámáinak felfokozott érzelmeit hiába kereste bennem ezért elmebetegnek nyilvánított.

Az elsőn lakó Beával egy osztályban kezdtük a suliba járást. Gyakran együtt lógtunk házunk udvarán is. Bea talpraesett, életrevaló gyerek volt. Szép, fiatal anyukájától örökölte dús, szőke, hullámos hajzatát.

Keserű, világfájdalmas anyám mellett kettőjüket – a vidám anyukát és felszabadult, bátor kislányát - sokáig testvéreknek hittem.

Emlékszem az otthoni besűrűsödött, súlyos csöndre, amikor Bea nagy testvéréről meséltem. Arról, hogy őt a nővére kíséri iskolába. Anyám becsületére legyen mondva, most az egyszer hiúsága sérelmét nem verte le rajtam.

Csak hallgatott mélységesen.

Felszabadult, csupa élet osztálytársammal fura, se vele se nélküle kapcsolatba keveredtünk. Nehéz lett volna nálunk jobban különböző embereket találni. Féltékeny, sértődött anyám mellett Bea természetesen nőies, szókimondó, közvetlen anyukáját igazi különlegességnek láttam.

Hihetelenül vonzott az a megértő együttműködés, az a természetes, tiszta szabadság, ami kettőjükből áradt.

Otthonunk hangulatát, kapcsolatomat anyámmal a néma elfojtás, elhallgatás régóta megmérgezte.

Beáék őszinte anya-lánya viszonyát fölösleges teher nem rombolta. Ők pontosan azt tették és mondták, amit az egymást szerető, egymásért élő emberek szívesen tesznek és mondanak. Mindeféle hazug körítés, pöffeszkedő büszkeség nélkül.

Csodálattal és - félelemmel figyeltem őket.

Tudniillik otthon anyám minden nap előadta nekem Beáék - őszerinte - könnyelmű, felelőtlen életéről szóló kemény ítéletét és szigorúan fel is sorolta a várható tragikus következményeket.

Éreztem, mennyire vonz az idegen család nyilt őszintesége, de közben összezavartak a velük kapcsolatban emlegetett ördögi bűnök.

Fejemben anyám sikeres ügyködése akkora zűrzavart teremtett, ami több alkalommal is agresszióban tört elő.

Beával az udvar zöld füvén sokszor összeverekedtünk.

Nagyon haragudtam rá, amiért neki kedves, közvetlen, megértő az anyukája.

Amiért ő büntetés nélkül bármit kérdezhet, bármit mondhat otthon.

Nagyon irigyeltem tőle szabadságát.

Keményen, dühödten rúgtuk, csépeltük egymást.

Végül Beát szőke loboncos anyukája nevetve kimenekítette határtalan dühöm útjából és vidáman hazakormányozta.

Engem pedig otthon anyám jól megruházott, amiért ilyen szégyenbe hoztam az egész ház előtt.

Érzéseimről, haragom okáról, sérült lelkem fájdalmáról nemhogy beszélni, de még hallani sem akart.

Bea apukája a hatvanas évek elején ügyesen kihasználta a diktatúra lazuló szorítását. Csoportos Ibusz utazással kedvenc foci csapata meccsére Bécsbe buszozott. Két évvel később, Kanadából értesítette családját. Hosszú, több éves huzavona után a Vöröskereszt családegyesítő programjának köszönhetően Beáék kivándorló útlevelet kaptak és véglegesen Kanadába költöztek.

Földszinti folyosónk végén, az utolsó lakásban két lány testvér élt szüleivel.

Éva már kinőtt az udvaron rohangálós korszakából, de húga Mari – hozzám hasonlóan - szélvészként száguldozott.

Emlékszem, sebessége miatt egy alkalommal bajba is keveredett.

Bérházunk folyosóit minden szinten lengő ajtók választották el a lépcsőháztól. Két üvegezett, mindkét irányban nyitható nehéz fa ajtó. Udvari játék közben naponta százszor megkűzdöttünk az erős rugókkal felszerelt, nehezen nyitható és keményen visszacsapódó ajtókkal. Ki-be, ki-be – külön speciális tornagyakorlatokat végeztünk a súlyosan ellenálló ajtó legyőzésért.

Ez volt az oka, amiért Mari és én annyira megörültünk, amikor folyosónk jobb oldali ajtajának alsó, nagy üvege kitörött.

Egy ügyetlenkedő, idős lakótárs okozta a kárt, de a haszonélvezői mi lettünk.
Attól kezdve a súlyos ajtó betaszigálása helyett, egyszerűen átléptünk és átbújtunk a kitört üveg üresen tátongó keretén.

Gyorsan begyakoroltuk a megfelelő mozdulatot.
Láb belép, fej behúz, törzs besiklik. Nagyon élveztük!

Sokáig megoldatlanul maradt a probléma, házmester nénink nagy bosszúságára. Idős mami lakótársunknak se biztosítása se üvegezésre költhető pénze nem volt.

Szüleim hatalmasat nőttek szememben, amikor kiderült, segíteni akarnak a kárt okozó öreg embernek. Előre megbeszélték, a rongálást én vállalom majd magamra és a mi háztartási biztosításunk fogja fedezni az üvegezés költségeit. Hetek teltek el, mire az Állami Biztosító kárfelmérője megérkezett. Töredelmesen elmotyogtam neki bűnösségemet – "igen, én törtem be véletlenül" – és máris helyreállt a rend. Másnap új üveget kapott hónapokkal korábban megrokkant ajtónk. Ezentúl ismét közelhearcot kellett vívnunk az erős rugókkal, de az időközben megérkezett ősz hűvös szelei már nem süvíthettek folyosónkon.

Egyetlen teljes napig!

Tudniillik Mari játszótársam valahogy kimaradt az események folyamából.

Teljesen tájékozatlanul, a megszokott őrült iramban érkezett felújított lengőajtónkhoz. Azzal a sebességgel át is lépett a frissiben helyreállított, beüvegezett ablakon. Szerencsére a mutatványt vastag, zárt cipőben, hosszú szárú és ujjú ruhában hajtotta végre. Minimális sérüléssel, maximálisan megrémülve, csörömpölve zúdult át az üvegen.

Lett nagy zűrzavar.

Az ijesztő zajra hirtelen minden lakótárs előugrott és azonnal el is mondta véleményét. Vice nénink szeme szikrát hányt, miközben segített Mari szüleinek a szilánkok eltakarításában.

Soha nem tudtam meg, vajon ezek a szülők megbosszúlták-e gyerekükön a nekik okozott ijedtséget?

Vagy egyszerűen csak örültek, amiért kislányuk ennyire szerencsésen megúszta az életveszélyes helyzetet? - remélem így történt.

Azt a hamarosan újra beüvegezett lengőajtót pedig ezentúl igen nagy tiszteletben tartottuk mindketten – Mari és én.

Családjából elsőnek a tizenéves Mari disszidált Nyugatnémetországba.

Modell karrierről, gazdag öreg férjről és még mi mindenről pletykáltak a házban...!

Bármiből is élt, sikerült neki gyorsan gyökeret ereszteni. Rövidesen nővére is utána szökött.

Szüleik pedig néhány éven belül hivatalos, kivándorló útlevéllel csatlakoztak gyerekeikhez.

A folyosó másik végén lakó háromtagú családnak szintén sikerült külföldre szökni.

Ötvenhat telén a katonatiszt apuka nem várt tovább.

Éppen elég tanulságos lecke volt a hentesüzlet tűhegyes húskampóira felbökött vagy épp a belváros fáira felakasztott egyenruhás sorstársak látványa.

Ötvenhat telén apukám is komolyan fontolóra vette a menekülést. Akkor megfordulhatott volna sorsunk. Nem tudom, csak gyanítom, hogy nagy visszahúzó anyám mennyire ellenezhette a tervet. Maradtunk.

Emlékszem, felébredtem, amikor éjszakai sötétben szüleim kiságyastól cipeltek az előszobába. Csak az ablaktól minél távolabb!
Az orosz ágyúk már lőttek a Nagykörútnál.
Budapest ostroma után röpke tizenegy évvel a ház lakói rutinosan lehurcolkodtak a légópincébe. Csöndes mellékutcánkat orosz tankok lánctalpa szaggatta fel miközben a belváros felől ágyú lövések hangja érkezett.

"Kidurrant az autó kereke." - válaszolta kérdezősködésemre anyám és hihetetlen bátorsággal kenyérért indult a közeli pékséghez.

Katonatiszt szomszédunk pedig hirtelen családostól felkerekedett és örökre eltünt a nagyvilágban.

Vitték magukkal legelső játszótársamat is, nálam alig idősebb Pali gyereküket.

Egyik legkorábbi emlékemben - alig kétévesen - Pali rollerét taszigálom folyosónkon.

Anyám jóval később elmesélte, hogy "ana isztene" felkiáltással igyekeztem megzabolázni a dülöngélő járművet.

Ő pedig a roller anyjára és Istenre vonatkozó megjegyzésem miatt majdnem elsüllyedt szégyenében...

Honnan vette ezt a gyerek?!

Anyám rózsaszín álmainak ideális leánygyermeke tőlünk két ajtónyira, Gabriella néven élt.

Gabit szülei idejekorán tökéletes engedelmességre idomították. Minden kilengését, a legapróbb bakit is veréssel jutalmazták. Sikerült is elérniük, hogy a kislány semmit ne merészeljen tenni, soha ne merjen hangoskodni és rohangálásra végképp ne is gondoljon.

Anyám fájdalmas sóvárgással irigyelte szomszédasszonyától drága ruhákba öltöztetett habos, masnis és fodros – életjeleket alig mutató - kirakati bábuját.

Szabadlevegős játék címén a tetől-talpig puccba vágott gyerek az udvaron kis barna, fából készült, fényezett székén üldögélhetett.
Kisimított szoknyáját gondosan eligazítva, csillogó fekete lakkcipős lábait illedelmesen egymás mellé szorítva, arcán kötelező bárgyú mosolyával nézte, amint mi, többiek bujócskázunk, labdázunk, rohangálunk.
Feje fölött, földszinti szobaablakukból anyja figyelte ádáz tekintettel az esetleges szabálysértéseket.

Időnként – csak szülői engedéllyel! - ablakuk alatt, a házat körülvevő beton járólapokon sétálhatott néhány percet a gyerek. Természetesen a homokozót nagy ívben elkerülte. Kavicsok vagy homok a cipőben, összepiszkolt kéz, maszatos arc – ez halálos bűnnek számított. Ugyanígy a hangos beszéd, az éneklés vagy a kedvelt körjátékok is.

Szerencsétlen kislánytól pokoli anyja elvárta, hogy észrevétlenül létezzen.

Hogy úgy éljen, mintha nem is élne!

Csak a szülőknek nehogy gondot okozzon.

Gabit állandóan, mindenért ütötték.

Hat éves korára látása nagyon megromlott. Szódásüveg vastagságú szemüvege felírásakor a szemész orvos megkérdezte szüleit, érhette-e a gyerek fejét rendszeres rázkódás? Arra gyanakodott, hogy az egyébként egészséges szemeket a folyamotosan ismétlődő trauma tette tönkre.

A felháborodott szülők dühösen tagadtak. Arcátlanul letagadták azt a milliónyi pofont és tarkón vágást ami kislányuk napi jussa volt megszületése óta.

Ezután is folytatódott a bevált rutin.

Emlékszem, házifeladat írásakor anyukája fakanállal állt gyereke háta mögött. Egy elvétett betü, egy rosszúl kiolvasott szó után fejére, tarkójára keményen lecsapott a fegyver.

Már első osztályban bukás lett a bántalmazás eredménye.

Később ugyanígy folytatódott.

Ez a lélekölő bánásmód gyorsan kialakította a kislány álnok, hazug személyiségét.

Árulkodásban élenjárt szerencsétlen.

Képes volt bárkiről akármi rosszat kitalálni, majd pedig a történetet igazként továbbadni.

Mindannyian megjártuk vele.

Senkit nem kímélt.

Hazug bemószerolásai után sokszor kihúztam a gyufát. Anyám mindent elhitt ennek a csöndes, álszent intrikusnak.

Egy évvel Gabi után én is elkezdtem a suliba járást. Egymás után, sorban megkapott kitűnő bizonyítványaim anyámat nem hatották meg.

Sárga irígységgel emlegette BEZZEG Gabit, aki soha nem rohangál, nem kérdez és nem beszél.

Aki mindíg tiszta, tehetetlen, mozdulatlan, csöndes.
Az ideális jó kislányt, aki csak az életben maradáshoz feltétlenül szükséges, minimális gondoskodást igényli.
Az engedelmes gyereket, akinek nincsenek ötletei, önálló gondolatai, aki nem kér, nem akar és nem vár szüleitől semmit.

Ma már látom, mennyire szerencsés vagyok.

Gyerekkorom mennyi örömét köszönhetem apukámnak.

Ő akadályozta meg anyámat brutális, gyerekidomító BEZZEG szomszédék tökéletes leutánozásában.

Köszönöm!