Pálházi Éva - Önéletrajz - Átküldött üzenet
2014.01.07 19:04
Nálam sokkal okosabb emberek kitalálták már a nagy igazságot - mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsájtani. Ennek a bölcsességnek jegyében akarok most anyámmal közös életünkről gondolkodni.
.jpg)
.jpg)
Nálam sokkal okosabb emberek kitalálták már a nagy igazságot - mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsájtani. Ennek a bölcsességnek jegyében akarok most anyámmal közös életünkről gondolkodni.
Valamikor a kezdet kezdetén, jóval megszületésem előtt, dícséretes önismerettel rendelkező leendő anyám határozottan elutasította az anyaságnak még a gondolatát is.
Később így szólt a gyakran elismételt visszaemlékezés - "Megmondtam apádnak, nagyon jól megvagyok gyerek nélkül!"
Később így szólt a gyakran elismételt visszaemlékezés - "Megmondtam apádnak, nagyon jól megvagyok gyerek nélkül!"
Gyerekszerető és családra vágyó apukám a "cél szentesíti az eszközt" világraszólóan hazug, mégis nagyon közkedvelt alaptételére hivatkozva, a legelitélendőbb érzelmi zsarolást alkalmazta feleségével szemben.
Végül leendő anyám rádöbbent, a válástól és férje elvesztésétől jobban tart, mint a gyerek vállalásától.
Végül leendő anyám rádöbbent, a válástól és férje elvesztésétől jobban tart, mint a gyerek vállalásától.
Erőszakkal kikényszerített anyasága nem változtatott saját, belső igazságán - ő soha nem akart gyereket!
Sőt!
Egészen hosszú élete végéig emlegette az emberi szaporodással kapcsolatos fantasztikus elképzelését.
Úgy gondolta, legüdvözítőbb az lenne, ha mi emberek madarak módjára leraknánk néhány tojást, amikből már az anyai test közreműködése nélkül bújnának ki az utódok.
Hát igen... joga lett volna saját igazságához és egyben önmaga iránti kötelessége lett volna megvédeni azt! Sajnos nem így történt.
Anyám akaratával ellenkező módon kényszerült rá a terhesség és szülés feladatára.
Végül 1955 január 20.-án délután fél négykor, a kilencedik kerületi Shöpf-Mérey kórházban fogós műtéttel kihúztak testéből, nyakamról letekerték a háromszorosan fojtogató, szívleállást és klinikai halált okozó köldökzsinórt, újraélesztettek majd gyógyszeres kezeléssel igyekeztek elmulasztani kétoldali, halántéki agyvérzésemet.
Ezután már csak az imádság maradt, talán nem károsodott az agy sem az oxigénhiánytól sem az agyvérzéstől.
Anyám ebből az egész drámából csak a számára nagyon sértő szülés fájdalmát érzékelte.
Pedig a baj valóban nagy lehetett.
Hosszú élete során rendszeresen mesélt arról, hogy a szülést követő napon őhozzá nem vitték ki újszülöttjét a nővérek. Hiába leste az ápolónőket, akik nagy, kerekes kocsira pakolták és így fuvarozták a folyosókon végig szoptatási időben a csecsemőket.
Hosszú élete során rendszeresen mesélt arról, hogy a szülést követő napon őhozzá nem vitték ki újszülöttjét a nővérek. Hiába leste az ápolónőket, akik nagy, kerekes kocsira pakolták és így fuvarozták a folyosókon végig szoptatási időben a csecsemőket.
“Nekem miért nem? Az enyém hol van? Én is akarom!”- szólt drámai nagyjelenétek szövege.
Erre még negyvenöt évvel később is pontosan emlékezett.
Egyedül csak az orvosoktól, nővérektől kapott indoklást felejtette el!
A valóságos tényt, hogy halva született, újraélesztett, agyvérzést elszenvedett gyemeke élet-halál közt lebeg és éppen túlélni próbálja megszületése katasztrófáját – ezt a tényt gyorsan kitörölte emlékezetéből.
Ezek a zavaró dolgok nem illettek bele “szenvedő édesanya” című drámájába.
Ami nem őróla szólt, arra nem volt szüksége. Mindent megtett, csak övé legyen a főszerep. Az “én”, “nekem”, “engem” jelszavak tökéletesen jellemezték nézőpontját. Minden más, ami nem ezt a nézőpontot képviselte – mehetett az elfojtás szemetes kukájába.
Ezek a zavaró dolgok nem illettek bele “szenvedő édesanya” című drámájába.
Ami nem őróla szólt, arra nem volt szüksége. Mindent megtett, csak övé legyen a főszerep. Az “én”, “nekem”, “engem” jelszavak tökéletesen jellemezték nézőpontját. Minden más, ami nem ezt a nézőpontot képviselte – mehetett az elfojtás szemetes kukájába.
Negyven évvel később én magyaráztam el neki a saját megszületésemről szóló kórházi zárójelentés tartalmát.
Mintha ő ott sem lett volna..... szentül hitte - ő kapott agyvérzést szüléskor!
Milyen sokszor meghallgathattam önsajnálattal teli otromba történetét arról, hogy a három napos vajúdás idején “apád azt mondta, bár csak visszacsinálhatná az egészet!”.
Hát igen.
Mi más is történhetett volna velem, amikor senki sem várt itt, ebben az anyagi világban, amikor létezésem visszacsinálandó hibának minősült.
Anyám védelmében fontos megismételni - elítélendő lelki zsarolás alkalmazása következtében előállt kényszerűségből születtem.
Az így kialakult helyzetben természetesen nem én voltam a bűnös, DE rajtam lehetett legkönnyebben bosszút állni!
Ez volt a pillanat, amikor tudatosan átérezhette volna választása nagyszerűségét és nagyvonalúan megbocsájthatott volna az egyébként is ártatlan újszülöttnek.Keserűsége, bosszúvágya nem engedte jó döntést hozni. Gondolom addig is szépen gyarapodó, terjeszkedő egója itt hatalomátvételt hajtott végre.
Kezdetben, valahol egészen belül, mélyen - ott ahol az a bizonyos hang pontosan megmondja mindannyiunknak, mi a helyes és helytelen – érezte ő, hogy méltánytalanul bánik velem.
Egy anya aki nem szereti a saját gyerekét? - ezt a felelősséget még akkor sem akarta magára vállalni, amikor pedig épp ez volt az őszinte valóság.
A számára mindíg mindennél fontosabb külsőségek, a látszat, a külvilág elítélő véleménye cselekvésre sarkallta.
Fantasztikus logikai hátraszaltóval oldotta meg lelkiismereti problémáját.
Igazságot követelő belső hangjának elaltatására kitalált nyakatekert ötletét megtámogatta a szülész orvostól nem sokkal korábban bátorításul kapott, de most félreértelmezett szakvéleménnyel. E szerint negyvenegy éves anyának is születhet akár zseni, akár szellemi fogyatékos gyereke.
Fantasztikus logikai hátraszaltóval oldotta meg lelkiismereti problémáját.
Igazságot követelő belső hangjának elaltatására kitalált nyakatekert ötletét megtámogatta a szülész orvostól nem sokkal korábban bátorításul kapott, de most félreértelmezett szakvéleménnyel. E szerint negyvenegy éves anyának is születhet akár zseni, akár szellemi fogyatékos gyereke.
Kicsavart gondolatmenetének kőbe vésett alap gondolata szerint a gyerek elmebeteg, fogyatékos.
Hiszen már az orvos is figyelmeztetett...
Az okozat és az ok felcserélése hirtelen óriási megkönnyebülést hozott egója számára.
Ki is lenne képes egy ilyen rossz, beteg gyereket szeretni?
nem igaz?
Ki is lenne képes egy ilyen rossz, beteg gyereket szeretni?
nem igaz?
Az ügyesen végrehajtott önbecsapás súlyos lelki terhét a szőnyeg alá söpörte az ott már nagy számban gyülekező hasonló - egyelőre jó alaposan elfojtott, de továbbra is aktív - többi szellemi hulladék mellé. Úgy gondolom, ennek a legalább nyolc évtizedes szemétdombnak az elszabadulása okozta élete utolsó hónapjaiban teljes elmeháborodottságát.
Butaságáben nem vette észre, hogy ebben a jól sikerült átverésben saját magát károsította meg legjobban, amikor önmagának hazudott.
Butaságáben nem vette észre, hogy ebben a jól sikerült átverésben saját magát károsította meg legjobban, amikor önmagának hazudott.
Ettől kezdve anyám gyereknevelésének egyetlen célja az önigazolás volt.
Felkutatni, megtalálni az összes bizonyítékot ami az én érdemtelenségemet alátámasztja. Valósággal kiéhezetten kereste, várta és fogadta a rám vonatkozó összes rossz hírt. Boldogan csapott le minden pletykára, bemószerolásra vagy teljesen átlátszó hazugságra. Elferdült, nyakatekert érvelése számára a legapróbb rossz is jól jött.
Minél rosszabb, annál jobb!
Gyerekkoromban egy valamit biztosan megtanulhattam - félni!
Hamar rájöttem, hiába viselkedek rendesen, hiába tanulok átlag fölötti színvonalon - a valóság soha nem lehet elég meggyőző anyám számára.
Nem voltak átlátható, betartható játékszabályok, amelyek garantálták volna a pozitív végkifejletet.
Bármely jöttment idegen egyetlen ellenséges szavára megindult a hadjárat ellenem.
A végeredmény megalázó megszégyenítés és jókora verés lett.
Megtanultam, hogy soha, egyetlen alkalommal sem lehet befolyásom a fenyegetően alakuló eseményekre.
Bűnösségem már a vádemelés előtt eldöntetett. A kiadós büntetés már csak hab volt anyám egójának tortáján. Ő pedig fűnek-fának, rokonnak és ismerősnek indulatosan panaszolta elvetemültségemet így biztosítva, hogy beavatott segítőitől minden napra jusson a megalázó fejmosásokból.
Bűnösségem már a vádemelés előtt eldöntetett. A kiadós büntetés már csak hab volt anyám egójának tortáján. Ő pedig fűnek-fának, rokonnak és ismerősnek indulatosan panaszolta elvetemültségemet így biztosítva, hogy beavatott segítőitől minden napra jusson a megalázó fejmosásokból.
Saját, folyamatosan igazolt bűnösségem hatalmas terhe alatt védtelenül roskadoztam.
Mire kinőttem a legkiszolgáltatottabb kisgyerekkorból, megtanultam rossznak, dícséretre méltatlannak látni magamat. Totálisan megsemmísitett önértékeléssel végül negyven éves koromban, pszichiáter segítségével mertem csak elhinni saját normálisságomat.
Miközben én felnőtt életemnek legalább harminc évét áldoztam saját magam alapos megbüntetésére - sikerült! - anyám fagyos lenézéssel figyelt.
Rosszallását, méltatlankodását élete végéig sugározta felém.
Rosszallását, méltatlankodását élete végéig sugározta felém.
Anyám és az igazság védelmében tudni kell, hogy bármilyen hatékonyan rombolta is személyiségemet, ez nem tette boldoggá.
Sőt!
A külsőségek, a látszat erős falait építette saját maga köré sok-sok negatív érzelemből, de ez a külvilág elleni védelem nem óvta meg igazi, belső valóságának működésétől. Az a bizonyos belső hang élete végéig helytelen döntésére figyelmeztette.
Hosszú életének minden napja egy újabb ajándék lehetőség volt a testet-lelket pusztító gubanc megoldására.
Őt saját gőgössége akadályozta meg ebben, engem pedig a belém nevelt, négy évtizede kínzó félelmem bénított meg.
Remélem, bízom benne, hogy ezek a tisztázó gondolatok nemcsak a saját lelki fejlődésemet szolgálják, de szerencsétlen, gyengeségében egyik rossz döntést a másikra halmozó, zavarodott anyám megnyugvását is elősegítik.
Minden erőmmel igyekeztem a megértés-megbocsájtás gondolatát érvényesíteni és az önsajnálatot kizárni ebből az írásból valamint összes, anyámmal kapcsolatos visszaemlékezésemből.
Túl nehéz szerepet magára vállaló és kínlódva, bukdácsolva teljesítő szülőmre ma már harag nélkül gondolok. Kettőnk közös élete egy bonyolult feladat végrehajtásáról szólt. Ebben a munkában nincs helye személyes sértődésnek, mint ahogy a beadott dolgozatokat sem személyes bosszúból értékeli a tanár.
Lehet, hogy negyvenöt együtt töltött évünk jobbá alakítására nem volt elég tudatosságom és erőm, de most utólag igyekszem megtenni mindent közös feladatunk tisztázása, végső megértése érdekében.
-001.jpg)
-003.jpg)
