Pálházi Éva - Mint egy űrhajótörött idegen

Mondd, érezted már, hogy idegen vagy itt?

Mint egy űrhajótörött földönkívüli az ismeretlen őslakosok között.

Egy felkészületlen ejtőernyős, aki nem beszéli a bennszülöttek nyelvét. Csak szótlanul figyeli a környező, értelmetlenül harcoló, nyers erőszakot és nem érti az ellenséges, ijesztő valóságot.

Valahol, a lelked mélyén ott sír, tombol, követelőzik, könyörög a súlyos bizonyosság ...

Ez a világ nem az otthonom!

Nem tartozom ide!

Érezted már, hogy mintha ismerős lenne valahonnan ez a kábító világi színpad?

Mentél már végig egy erdei földúton, miközben tudtad - biztosan tudtad! - a következő kanyar után annak a bizonyos, lelkedbe vésődött, réges rég óta ismert, de mégis ismeretlen háznak a képe fog felbukkanni?

Álltál már úgy az elhagyatott, érthetetlenül vonzó, öreg ház előtt, hogy érezted a bizonyosságot ... 

Én ismerem ezt a helyet!

Már jártam itt valamikor!

Kitörölhetetlen emlékeim vannak rég meghalt emberekről ... éles, tagadhatatlan képeket őrzök egy családi összejövetelről, ahol vidám gyerekek játszanak a kerti kút körül, a csodálatosan virágzó rózsalugas alatt, többszáz éves divat szerint öltözve.

Érezted valaha, hogy már ismered- réges rég őta ismered! - azt az idegen embert, akivel most találkoztál először? 

Akinek a gondolatai annyira ismerősek, mintha a tieid volnának ... akinek a gesztusai, a hanglejtése, a mozdulatai egy furcsa, fájdalmas honvágyat ébresztenek fel a legbelsőbb énedben?

Aki emlékeztet téged egy majdnem elfelejtett, felejthetetlen, elmúlt jelenre ... egy valaha létezett közös élet soha nem múló múltbéli pillatára ...

Voltál már úgy, hogy egy meghatározó pillanatban körülnéztél és nem ismertél rá a saját életedre?

Ki ez a személy?

Van még valaki más is elrejtve ebben a furcsa viasz szoborban?

Hol vagyok ... és hol kellene leennem?

Hol találhatom meg azt az ősi harmóniát, ami az érzelmeim alig hallható sóhajai által küldi az üzeneteit?

Igen ... mélyen, a belső birodalmad legrejtettebb zugában ott sír a te eredeti, igazi valódi valóságod utáni ősi vágyódás.

Volt már, hogy megpróbáltad ezeket a kínzó, megfoghatatlan érzéseket megosztani a hangosan tomboló, mohón zabáló anyagi világgal? ... hogy aztán megszégyenítsenek, őrültnek nevezzenek azért a csöndes, örök igazságért, amit a lelkedben hordozol ...

De a világ igyekezete kárba vész ... a lelked sürgető suttogása hajszol téged, végig azon a láthatatlan ösvényen, ami lassan egyre láthatóbbá válik ... és a deja vu-k zavarba ejtő felvillanásai között botladozva már tudod - biztosan tudod! - a te létezésed sokkal, sokkal nagyobb, mint az anyagi világnak ez a megtévesztő színpada.

És elkezded megváltozott szemmel nézni a saját életedet ... meglátod a mintát a számlálatlanul ismételt fájdalmas küzdelmek mögött. A rejtett okok fontosabbá válnak, mint a nyilvánvaló végkimenetelek.

Mint egy rabságból szabadult madár ... a lelked felemelkedik elhagyva az önként vállalt ketrecet ... igen, kedves, a lényeg csak felülről látható, amikor az egész kép kibontakozik a szemed előtt.

Mint egy rendszeresen visszajáró lélek ... aki megismeri és egyszerre, egy időben éli az összes valóságot ... aki birtokolja a felébredettek tisztánlátását.

Halhatatlan, időtlen lény, túl a születés és halál illúzióján.

És hirtelen határtalan szabadságot érzel, amint a megtévesztő vízió elveszíti csalóka varázsát ... 

Pálházi Éva