Pálházi Éva - Hegyimenet - Célegyenes
2014.02.17 13:37
Az itt és most jelen pillanatának valósága 2002-ben ijesztő felismerést hozott.
Hiába a kertben megtermelt zöldségek, hiába a nyári szezonális vagy a faluban végzett alkalmi mezőgazdasági munka - állandó, bejelentett, éves állást kell találnom.
Az itt és most jelen pillanatának valósága 2002-ben ijesztő felismerést hozott.
Hiába a kertben megtermelt zöldségek, hiába a nyári szezonális vagy a faluban végzett alkalmi mezőgazdasági munka - állandó, bejelentett, éves állást kell találnom.
Pedig tényleg mindent elvállaltam.
Szőlőt kapálni és szüretelni jártam falubeli ismerősőkhöz. Volt, aki előre szólt - fizetni nem tud, de kaját csomagolni igen.
Na, más sem kellett fasírtra, rántott húsra, házi sütire éhes csemetéimnek. Mire délután lett és nyakig sárosan, ragacsosan kiértünk az utolsó sor végén, mire végighallgattuk és végig hahotáztuk a jelenlévők összes fergeteges anekdotáját, mire a nap közben pálinkával és háziborral megerősített teherhordó férfiak az utolsó nagy láda szőlőt is feldobták a traktor platójára – majd magukat is eldobták az őszi nap melegítette fűben! - addigra háziasszonyunk már szatyrokba csomagolta fizetségünket.
Otthon aztán se vacsorára, se másnapi ebédre gondom nem volt!
Na, más sem kellett fasírtra, rántott húsra, házi sütire éhes csemetéimnek. Mire délután lett és nyakig sárosan, ragacsosan kiértünk az utolsó sor végén, mire végighallgattuk és végig hahotáztuk a jelenlévők összes fergeteges anekdotáját, mire a nap közben pálinkával és háziborral megerősített teherhordó férfiak az utolsó nagy láda szőlőt is feldobták a traktor platójára – majd magukat is eldobták az őszi nap melegítette fűben! - addigra háziasszonyunk már szatyrokba csomagolta fizetségünket.
Otthon aztán se vacsorára, se másnapi ebédre gondom nem volt!
Mindíg nagyon hálás voltam neki.
Köszönöm.
Kukorica kapálás és szedés idején is megtaláltak a szomszédok.
Törtük, hántoltuk, zsákba szórtuk a sötétsárgára érett, nagy kukorica csöveket.
Azt, hogy egy darab spárgán lógó, csuklóra erősített százas szeg milyen nagyszerű vágó szerszám - és mekkora kincs - tud lenni, azt is itt tanultam meg.
Azt, hogy egy darab spárgán lógó, csuklóra erősített százas szeg milyen nagyszerű vágó szerszám - és mekkora kincs - tud lenni, azt is itt tanultam meg.
Amikor egy jóérzésű, falubeli vállalkozó apró fenyőfacsemeték elültetéséhez keresett alkalmi munkást, én pont megfeleltem.
Sohasem felejtem el a nagyszerű hangulatot. Reggeli induláskor két kisebb gyerekemet is autóba pakoltuk, így robogtunk a munka helyszínére. Nagyszerű nap volt.
Sohasem felejtem el a nagyszerű hangulatot. Reggeli induláskor két kisebb gyerekemet is autóba pakoltuk, így robogtunk a munka helyszínére. Nagyszerű nap volt.
Nem munka, sokkal inkább erdei piknik.
Gyönyörű környezetben, illatos friss levegőn, családias hangulatban dolgoztunk. Gyerekeim időnként nekibuzdultak és kezem alá adogatták a kis gyönge fácskákat. Amikor megunták, játszottak tovább.
Estére a gyerekszerető, kedves vállalkozó ünnepélyes keretek közt kifizette őket is!
Hazaúton nagyon büszkén csörgették maréknyi fémpénzből álló fizetésüket.
Ennek a vállalkozónak együttérző, jószívű anyukája egy alkalommal nagy vészhelyzetből segített ki minket.
Állandó, folyamatos csőd helyzetünkkel már könnyen boldogultam, de amikor még a szokásos rossznál is rosszabbá váltak a dolgok, akkor már nem bírtam velük. Segítségre lett szükségem.
Tudtam, hogy pénzt soha senkitől nem kérek!
Se kölcsön, se ajándékba – semmilyen formában!
Akkor kipattant az isteni szikra.
Férjem halála után pesti unokatestvérem rendszeresen – negyedévenként? - meglátogatott bennünket.
Extra vállalati autóval, kiöltözve és tűsarkakon, nagy firifittyel érkezett. Ilyenkor anyámat is felpakolta és nálam is hagyta több hetes falusi kiruccanásaira. Minden alkalommal tele csomagtartóval érkezett.
Extra vállalati autóval, kiöltözve és tűsarkakon, nagy firifittyel érkezett. Ilyenkor anyámat is felpakolta és nálam is hagyta több hetes falusi kiruccanásaira. Minden alkalommal tele csomagtartóval érkezett.
Igen. Ez nagyon jól hangzik.
Ugye?
Ugye?
Volt idő, amikor még én is reménykedtem, hogy az otthnából hozzánk elhozott kopott-szakadt használt ruhák, széttaposott-levetett cipők, roncs konyhai eszközök, törött játékok között akad majd használható, rendes holmi is.
Valami, ami igazi segítséget jelent.
Néhány havonta zsákszám érkezett a kacat, amit persze minden alkalommal hálásan megköszöntem.
Láttam unokatestvérem arcán a nagylelkű adakozás örömét – ezt el nem rontottam volna.
Ilyenkor anyám is büszke lehetett kedvenc-fogadott lányára. Olyan elragadtatással, olyan átszellemült alázattal csodálta az előkerülő vacakokat. Nagyon büszke volt nevelt gyermekére amiért az ilyen irdatlan mennyiségű tárgyat vásárolt, használt, birtokolt.
Gondoltam, hadd örüljenek.
Persze éreztem én, éreztem, mennyire megalázó, hogy minket csak erre tartanak méltónak. Ennyire becsülnek. A sok vacak kacatos szemét felvevőhelyének tartanak.
Néhány hét után, amikor anyám hazautazott, a lim-lomot összeszedtem és bepakoltam a kályhába.
Tény és való – egy pár ócska cipő a sparheltben megmelegített egy kisebb fazék fizet!
Hurrá!
Egyszer mégis csoda történt.
Megérkezett hozzánk egy 36-os számozású nagyon jó minőségű, vadiúj, bordó bőr szandál. Bár hordani a magas sarkút semmiképpen sem tudtam volna, de értéke miatt elrejtettem.
Iszonyatosan szorult anyagi helyzetünkben ez a szandál lett a tárgyalási alap.
Szégyelltem magam, rettentően szégyelltem magam, de mégis csak belevágtam.
Fenyőültetős, erdőtulajdonos falubelim kis ruhás-cipős butikot üzemeltető és rendszeresen vásározó anyukájának ezt a szandált ajánlottam fel megvételre.
Fenyőültetős, erdőtulajdonos falubelim kis ruhás-cipős butikot üzemeltető és rendszeresen vásározó anyukájának ezt a szandált ajánlottam fel megvételre.
Koldulás volt ez, de legalább mégsem látszott annak!
Kedves, szelid arccal, szemrebbenés és főleg ítélkezés nélkül adott érte egy nyolcszáz forint értékű étkezési utalányt.
Az a kis darab papír hihetetlen segítséget jelentett!
Azonnal nagy szatyor rizsre, lisztre, cukorra, kenyérre váltottam a szomszédos élelmiszer boltban.
Azóta is – örökké! - hálás vagyok érte.
Köszönöm.
2002 nyarán munkavállalásom siralmas esélyei nem leptek meg.
Állásvadászatom során szakképzettség nélküli gimnáziumi érettségim túl kevésnek, míg negyvenhét évem túl soknak bizonyúlt.
Ráadásul önértékelésemen sokat rontott megelőző húsz évem háztartási rabszolgasága.
Mégis, a legriasztóbb dolognak egy idegen emberekből álló közösség látszott.
Visszahúzódó, magányos természetem sírva jajveszékelt, de nem volt mit tenni.
Több hónapos keresgélés után 2003 áprilisában jött a nagy lehetőség.
Kórházi takarítói állás az elfekvő osztályon.
Ennél lejjebb nehezen válszthattam volna, de én mégis örültem.
Büszkeségből, rátartiságból nem lehet megélni.
Közepesen működő angol nyelvtudásomért egyetlen kiló kenyeret sem adnak a boltban.
Az elkövetkező négy évben hihetetlen élményeket szereztem.
Első körben és első pillanatban kisebbségivé váltam. Át kellett élnem a bőrszín szerinti, faji megkülömböztetés minden nehézségét.
Tudniillik frissen szerzett munkahelyemen roma többség uralkodott.
Mai napig hálás vagyok a velem egykorú - szintén nemzetiségi – csoportvezető asszonynak, amiért segített beilleszkedni. Fékezte, csitította az indulatos, pletykás, marakodó lányokat, asszonyokat.
Tudniillik frissen szerzett munkahelyemen roma többség uralkodott.
Mai napig hálás vagyok a velem egykorú - szintén nemzetiségi – csoportvezető asszonynak, amiért segített beilleszkedni. Fékezte, csitította az indulatos, pletykás, marakodó lányokat, asszonyokat.
A közel harminc fős brigád ötödik fehér bőrű tagjaként élőben-élesben tapasztaltam meg az igazságtalan kirekesztés súlyát.
Végül mégis jól jött ki a lépés.
Az újonnan érkezettnek járó kiszúrásból kerültem a város túlsó végén, a kórháztól távoli épületben üzemelő elfekvő osztályra. Kolléganőim és a szintén nemzetiségi cégtulajdonosnő nem is tudták, mennyire jót tesznek velem.
Messze a többiektől, itt csak a műszakváltó társammal kellett kapcsolatot tartanom.
Az egészésgügyesekkel könnyebben boldogultam.
Nekik csak az elvégzett munka számított.
Dolgozni pedig nagyon tudtam.
Büszke, rátarti, hányaveti kolléganőim ravasz munkakerülése mellett az én buzgómócsing igyekezetem még jobban kitűnt.
Első műszakom első órájában örökre szóló, iszonytató élményt nyújtott ez a kórházi osztály. Itt megkétszereződtek a purgatórium kínjai. Nemcsak a lelkek, de a testek is szenvedtek.
Vaságyak felhúzott rácsai mögött a náci haláltáborokban készült dokumentumfilmek eleven csontvázai feküdtek. Az emberi méltóság utolsó morzsáitól is megfosztott, félmeztelen élő halottak.
Létezésük valóságából kibillent, aggkorú matrónák ültek a kórtermek székeihez kötözve.
Olajzöld bőrü, pókhasú, idióta alkoholisták handabandáztak delíriumos kábulatukban.
Haldokló daganatos betegek kiabáltak önkívületükben.
Amputált lábak, rothadó, felfekvéses ülepek, váladékozó, üszkösödő sebek tették pokolivá az életből még hátralévő napokat.
Ezek a romos, magatehetetlen testek leírhatatlan szagokat árasztottak.
Fekália, emberi ürülék - szar! - borított el minden kórtermet, folyosót és mellékhelyiséget.
Percről percre, minden pillanatban akadt egy lelassúlt, tehetetlenül csúszó-mászó emberi roncs, aki a hosszú folyosót dekorálta végig kakával, az ágya melletti falat kente össze a pelenkájából előbányászott festő anyaggal vagy éppen a wc falát fröcskölte körbe a hasmars látható bizonyítékával.
Mindíg akadt egy alkoholista, aki egész kórtermét összevizelte.
Szellemileg leépült öregek, akik a valóságtól elszakadva, indulatosan küszködtek saját rémképeikkel.
Kitépett infúziók vértócsái, kiszaggatott katéterek pisi tengere, sárga arcú, megdermedt tekintetű, lepedőbe csavart élettelen testek, mind-mind a napi rutinhoz tartoztak.
Soha nem felejtem el az első halott mamát, akire én találtam délutáni takarítás közben.
Csak álltam és néztem az áttetsző sárga, megbékélt arcot.
Néhány nappal korábban még a kényelmetlen kórházi ágyra panaszkodott. Hogy megnyugtassam, felmosás közben elmeséltem neki Andersen Borsószem hercegnőjét.
A királyfi és a kényes-fényes hercegnő tőrténetét kikerekedett szemekkel, figyelmesen hallgatta.
A királyfi és a kényes-fényes hercegnő tőrténetét kikerekedett szemekkel, figyelmesen hallgatta.
Mikor a végére értem mohó reménykedéssel kérdezte - "és, elvette feleségül?"
A befejező "boldogan éltek, míg meg nem haltak" őt is megnyugtatta.
Csillogó szemén látszott, rövid időre sikerült visszatérnie múltban kószáló, tétova gondolatai világából.
Talán ő is boldog lett kicsit mielőtt meghalt.
-"Finita commedia" - idézte - rosszul - Bajazzo záró mondatát, Leoncavallo gyönyörű operájának befejező szavait az időközben odaérő orvos.
-"La commedia e finita" - majdnem kicsúszott számon a helyreigazítás.
Időben észbekaptam.
Engem itt nem az eszemért tartanak.
Szellemi képességeimet kemény kézzel fojtottam magamba. Hiszen tudtam, nem lóghatok ki a sorból!
Gyerekkoromtól fogva súlyos leckéket kaptam ebben a témakörben.
Bár közel jártam az ötvenhez, lelkemben még mindíg anyám rám vonatkozó negatív ítéletei harsogtak.
Hittem nekik.
Igyekeztem tökéletesen alkalmazkodni, megfelelni.
Még sok év kellett, míg észrevettem, hogy belőlem mindíg fölülről kellett lenyesni.
Szerény képességű környezetem elvárásainak megfelelően éppen a lényeget kellett beáldoznom a békesség kedvéért.
Most is ezt tettem.
Nem akartam kilógni hat-nyolc osztályt végzett kolléganőim közül.
Egy alkalommal mégis kiborult a bili.
Délutános műszakban éppen a gyógytornász rendelőjében dolgoztam, amikor észrevettem a takarítónak szóló pimasz, tegező hangnemben megfogalmazott üzenetet. A kockás füzetlapra írt ákombákom szövegre azonnal válaszoltam.
Írásban - angolul.
Kíváncsian vártam a hatást. Négy-öt nap telt el, mire a szintén angol nyelvű válasz megszületett.
Hát igen.
Magyarul pimaszkodni könnyebb volt...
Iszonyatos, elmondhatatlanul rettenetes dolgokat éltem át ezen a helyen.
A kiszolgáltatottság, a mérhetetlen emberi szenvedés törvényszerűen vonzotta a fiatal, egészséges kórházi személyzet gorombaságát.
Csinos, kedves nővérkéket fúriává változtatott a félelem.
A halálfélelem!
Minden munkanapjuk minden percében önmaguk elkerülhetetlen jövőjét láthatták. Az előbb-utóbb hozzájuk is biztosan elérkező halállal néztek szembe. Ezek a sokkoló érzések legtöbbjükből haragot váltottak ki. Feltámadó dühük célpontjai a félelemkeltő, elborzasztó haldokló emberek lettek.
Amit akkor éreztem, mára már meg is tudom fogalmazni.
Csak megbékélt, tudatos lélek képes emberségesen helytállni a halál állandó jelenlétében.
Régen jól tudták ezt.
Nem véletlenül dolgoztak apácák a földi purgatóriumokban.
Az ismerős ápolónők közt kialakult kedvező hangulatban azért egy kicsit felengedhettem.
Ez volt a kórházi számítógépes rendszer bevezetésének boldogtalan időszaka. Fiatalabb-idősebb nővéreket kényszer tanfolyamon okítottak a windows csodáira. A nővérpultban elhelyezett böhöm asztali géppel együtt megérkezett a win 98 is. Természetesen összes kiszámíthatatlan szeszélyét is magával hozta.
Ezután a csapkodó, szitkozódó ápoló személyzet és a makrancos program állóháborúja következett.
Emlékszem, egy alkalommal éppen egyik ijesztően nagyhangú - egyébként jóindulatú - nővér válogatott káromkodások közt emlegette Bill Gates munkásságát és összes felmenőjét.
Amint a nővérpult elcsendesedett, én is odamerészkedtem.
Addigra saját határtalan kíváncsiságomnak köszönhetően már én magam is ismeretséget - barátságot? - kötöttem a windows 98 fantasztikusan kétségbeejtő gondolkodásmódjával. Ha szükségessé vált, akkor az újraindítás során fellépő rendellenességek javítási, mentési, törlési instrukcióit már álmomban is végigjátszottam.
Most sem tettem másként.
Sok kakát látott gumikesztyűmet szárazra töröltem, lenyomtam a szükséges billentyűket és láss csodát!...a program máris működött.
Végszóra hátam mögé megérkezett a félelmetesen nagyszájú nővér is.
Elismerően bólogatott.
Őt a számítógép egyáltalán nem érdekli, mondta őszintén. Csak kényszerből dolgozik vele, de legközelebb azért megmutathatnám neki, mit is csináltam a programmal.
Elismerően bólogatott.
Őt a számítógép egyáltalán nem érdekli, mondta őszintén. Csak kényszerből dolgozik vele, de legközelebb azért megmutathatnám neki, mit is csináltam a programmal.
Borzasztóan jól esett az elismerés.
Addigra már túl voltam az Amerikából hazatelepült és csak angolul megszólaló idős bácsi esetén.
Szegény kis rozzant tatával ápolásának első napjaiban rajtam kívűl nem sokan tudtak szót váltani. Később az öreg ráébredt a magyar valóságra. Ezután már nem kellett tolmács a kommunikációhoz.
Most is - mint életem során mindíg - lelkem mélyén kitartóan bizonyítani akart az a kislány, akit anyukája nem szeretett, eltaszított.
Akkor még nem értettem saját önpusztító viselkedésem okait.
Ma már tudom a kettősséget.
Felvállaltam az anyám által sugalmazott méltatlan körülményeket, mégis, valahol menet közben megmutattam valódi önmagamat.
Anyámmal ellentétben, vadidegenekből álló környezetem minden alkalommal elismeréssel fogadta addig rejtegetett képességeimet.
Takarító céges munkatársnőim - hozzám hasonlóan - szintén az elismerés hiányától, totálkáros önértékelésüktől, minimális önbizalmuktól szenvedtek. Nem számított - fehér vagy barna. Mindannyian mesterfokon űztük az önpusztítást.
Az egy főre jutó családi erőszak, alkoholizálás, öngyilkosság, börtönbüntetés, éhezés és adósság kolléganőim körében tetőzött.
Akkori lelki állapotomban ebben a közösségben éreztem otthon magamat.
Későbbi felemelkedésemet szerény kis érettségimnek és nagyon elszánt lelki munkámnak köszönhettem.
Hat-nyolc osztályt végzett kiszolgáltatott, megfélemlített kolléganőim végleg megrekedtek kilátástalan helyzetükben.
Ők más utat válsztottak.
A munkaidő kezdetekor - hajnali fél hatkor - vagy éppen ebédidőben bedobott felesek rövid időre elmulasztották a jelen pillanat szenvedését.
A rendszeres névnapi - munkahelyi - bulizások, a hétvégi bálok feledtették a valóságot.
A gyökér csakra szintjén dúló féltékenységi harcok, a robbanásig pumpált értelmetlen viták, egymás életének erőszakos manipulálása elterelte figyelmüket katasztrófális létezésük igazságáról.
Megértettem - ma is megértem - őket.
Felébredni, felemelkedni, kitörni nagyon nagy elszántsággal lehet csak.
Sok sok erő és bátorság kell hozzá.
Fő főnökünk, a cég tulajdonosa szintén nagy ivászatairól lett híres. Ez az akkor hatvan éves, kövér, csillogó Barbie babának öltözött asszony szívesen mulatott együtt kedvenc alkalmazottaival a saját maga szervezte céges összejöveteleken, közös autóbuszos kirándulásokon.
A részvételt minden alkalommal sikerült szerencsésen megúsznom.
Mindíg elvállaltam a beosztásból kimaradó bulizók műszakjait.
Így mindannyian jól jártunk.
Így mindannyian jól jártunk.
Nekem bőven elegendő volt utólag végighallgatni ügyvezető igazgató asszonyunk asztalon táncolós, részegen tántorgós nagyjeleneteinek hajmeresztő történeteit.
Én, lelkiismeretes bolond, évekig örlődtem a kórházi osztályon adódó rengeteg tennivaló és saját főnökasszonyom akadályozó, megbénító utasításai között.
Amikor a ledolgozott hónap végén az egészségügyes ellenőrzés mindent megfelelőnek talált - fönökasszonyunk akkor azonnal csökkentette a ledolgozandó órák vagy éppen a munkát elvégző alkalmazottak számát.
Minden elismerést, főorvosi-főnővéri dícséretet azonnali megtorlás követett.
Takarítós cégének célja szemmel láthatóan nem a zavartalan munkavégzés, hanem az állandó, folyamatos torzsalkodás fenntartása volt.
A kórház gazdasági, pénzügyi, ápolási vezetőinek valószínüleg megérte, hogy maradéktalanul egyetértsenek ezzel a szándékkal. Negyedévenként biztosították munkaszerződésének meghosszabbítását.
A rabszolga sorban robotoló takarítónőkön és a kórházi osztályokon kívül mindenki más jól járt. Úgy tűnt, a mocsok eltakarítása egyáltalán nem fontos szempont.
Megoldás helyett - problémát kellett gyártanunk naphosszat.
Ebben az eldurvult légkörben a kék köpenyes takarító céltábla és villámhárító lett.
Bár cégtulajdonos fönökasszonyunkat - saját bevallása szerint - nagypapa korú első férje emelte ki a putrik világának legdurvább nyomorából, írástudatlanságából, mostanra mindent elfelejtett.
Valósággal büntető hadjáratot folytatott állandó szegénységgel küzdő, tanulatlan alkalmazottai ellen.
Soha nem tudta megbocsájtani nekik, hogy valamikori önmagára emlékeztetik.
Természetesen ma már látom, éppen ez az állandó igazságtalanság, a rendszeres megalázás tartott ott éveken keresztül abban a környezetben, ahol a külvilág pontosan annyira haragudott rám, mint én saját magamra.
Pontosan ezt vártam, úgy éreztem, ezt érdemlem.
Nem tudom megmondani - sőt, én magam sem értem! - hogyan bírtam ki a négy év sok-sok munkanapját.
Fájdalomra hangolódott egóm boldogan vetette magát az emberi szenvedés határtalan áradatába.
Zászlaján a "Minél rosszabb, annál jobb!" felirat virított.
Már meg sem lepődtem.
Életem számtalan fájdalmas tragédiája után ez a helyzet éppen megfelelőnek tűnt.
Hiszen mindíg is ezt éltem át...miért is lenne most más.
Célom a túlélés lett.
Szemem előtt a pénz kereset szent célja lebegett.
Idővel sikerült ügyes - és nagyon veszélyes! - technikát kifejlesztenem.
Ott voltam munkahelyemen, de mégsem voltam jelen.
Testem szorgalmasan végezte a tennivalókat, de lélekben távol jártam.
Hamarosan olyan sikeresen alkalmaztam ezt a "testen kívüli" állapotot, hogy a töménytelen mennyiségű szar és a rothadó testek szagát sem éreztem már.
Roham léptekben javuló anyagi helyzetünk pedig igazolta cselekedeteim helyességét.
Első purgatóriumi fizetésemből csodálatos, sötétbarnára pácolt, fém húros gitárt vásároltam a két "kicsinek".
Mikikém hamarosan lemondott gitárhasználati jogáról.
Attól kezdve a hangszert Manó gyerekem egyedül - Istenadta tehetséggel! - üzemeltette.
Lelkiismeretes igyekezetem eredményeképpen néhány hónap alatt sikerült maszek munkákat is szereznem.
Ezután szabadnapjaimon magán lakásokat takarítottam a minimálbérnél jóval magasabb fizetésért.
Hálás voltam a külön megbízatásokért.
Most utólag már látom, lelki fejlődésemben mekkora jelentősége volt a munkaadóimtól kapott bizalomnak. Rengeteget javított önbecsülésemen a tény, hogy idegen emberek megbíznak bennem, beengednek lakásukba és magánéletükbe. Ők már akkor észrevették bennem azt az értéket, amiről én magam még sokáig nem tudtam.
Külön munkáimnak köszönhetően heteket dolgoztam végig szabadnap nélkül. Másnaponkénti tizenkét órás kórházi műszakok közt hat-nyolc órás maszekolások következtek. Emlékszem egy szombatra, amikor éppen a huszadik, egyvégtében ledolgozott nap után igyekeztem bepótolni az alvás restanciámat. Amikor délután fél egykor felébredtem, Miklós gyerekem nagyon megkönnyebbült.
Délelőtt már többször hallgatózott a szobaajtóban.
Aggódott, vajon veszek-e még levegőt..?
Túléltem, kibírtam!
Akkor és még sok-sok újabb munkanapon.
Egészen addíg a napig, amikor is rajtakaptam fő főnökasszonyunkat, hogy nagyon előnytelen, fizetés csökkentő változtatások bevezetését tervezi egy rafinált munkaszerződés módosítás segítségével.
Írni olvasni alig tudó, megfélemlített kolléganőim azonnal aláírták az ominózus nyomtatványt.
Én nem.
Több hetes huzavona kezdődött.
Bunkó letolások, megfélemlítőnek szánt közönséges beszólások következtek.
Végül megelégeltem a helyzetet és hosszú emailt írtam a munkaügyi felügyeletnek.
Névvel, címmel, elérhetőséggel.
Volt miről.
A sokszor egy hetes késéssel érkező fizetések már rég megkeserítették mindenki életét.
Nem maradt el a hatás.
Ügyvezető igazgatónőnek nem volt szüksége az aláírásomra, hogy kikövetkeztethesse, ki is lehet a levélíró. Eddigi káromkodásokkal fűszerezett, arrogáns telefonhívásai után most, szinte tiszteletet éreztem a hangjában.
-"Írni, azt tud!" - mondta, majd megkérdezte, mi lenne, ha közös megegyezéssel elválnánk egymástól.
-"Tegyünk úgy."- válaszoltam megkönnyebbülten.
És úgy tettünk.
Rémes négy évem borzalmas tapasztalai végre emlékké válhattak.
Bárhogy is volt - megérte.
Ma már teljesen biztosan tudom – megérte!
Ja, és a bércsökkentő sunyi terv végül süllyesztőbe került.
Úgy hiszem, – remélem - hogy bukásához az én hangos tiltakozásom is hozzájárult.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
