Kezdőlap>Pálházi Éva - Hegyimenet - Végül I

Pálházi Éva - Hegyimenet - Végül I

2014.01.19 21:11

Úgy érzem magam, mint a megfenyített diák, akinek százszor kell leírnia az éppen esedékes, dörgedelmes feddés szövegét. A nekem rendelt penitencia valahogy így szól - "Az öngyilkosság helytelen. Soha többé...."

Azt, hogy hány alkalommal lett beleverve az orrom ebbe a témába - megszámolni sem tudom.

Az öngyilkosság mint értékelendő, megoldandó probléma - ez egész életemre szóló munkát jelent.
Bátran mondhatom, jó úton járok.
Sorban, lépésről-lépésre megértettem az öntudatlan emberek közt észrevétlenül zajló, sorsdöntő - öngyilkossághoz vezető - tranzakciókat.
A tragédiát követelő negatív én mindent besötétítő, rosszra változtató, veszélyes gondolatmenetét. Az előbbit készségesen segítő mártír áldozatok szenvedés függését.

Felismertem, hogy az emberi környezet - a rokonok, ismerősök - saját legdrágább, jobb sorsra érdemes életenergiájukkal hízlalják, dagasztják minél pusztítóbbá az éppen zajló drámát.

Mindegy, hogy emberünk a véres részleteken csillogó szemmel, nyíltan csámcsog vagy éppen a halk döbbenet hangján, elhűlve, részvéttel szörnyülködik. Saját energiáját két kézzel szórva hűségesen élteti a nagy játszmát. Azt pedig el sem hinné, hogy magas vérnyomása, migrénje vagy éppen depressziója pont ennek a következménye. Az eredmény katasztrófális.

A sunyi egó pedig kajánul dörzsöli a kezeit - Hetet egy csapásra!

Már látom, én magam az elhaló hangon sopánkodók népes táborát gazdagítottam egészen egy hónappal ezelőtti feleszmélésemig. Elhatározásom szikla szilárd - saját életemből buggyant öngyilkos feltunningolt drámájára többé soha, egyetlen másodpercet sem áldozok.

Ilyen előzmények után talán már lesz elegendő bátorságom felidézni, végiggondolni és lehelőleg meg is érteni férjem, Pisti öngyilkosságát.

A döntést, hogy belevágok, nem egyedül hoztam.
Férjem jelentős energiákkal, nagyon valóságos álmokkal noszogatott az elmúlt hónapokban.

Úgy érzem, szüksége van segítségemre.
A vele kapcsolatos, bennem mélyre eltemetett emlékeim valóságos, nagy erejű érzéseket hordoznak.

Ezek az érzelmek mai napig összekötnek vele. A józan észnek ellentmondó bolond módon, keserű, dühös, fájdalmas emlékeim által - még mindíg - magamhoz láncolva tartom őt. Ahogyan annyi megható művészi alkotás szól a síron túl is tartó szerelemről, úgy a síron túl is kitartó gyűlölet előfordulását is el kell fogadnunk.

Gondoljuk végig - anyagi világunkat a szellemi létezéssel csak érzéseink - lelkünk őszinte megnyilvánulásai - képesek összekötni.

Pisti csak úgy folytathatja útját, ha sikerül felszabadulnia az érzések alkotta kötelék alól.

***

1993 április 29.-én, csütörtökön délután férjem biciklijét a kapun kívülre tolta - "Elmegyek megnyugodni" - mondta az első udvarban játszó legkisebb gyermekünknek, Miklósnak - és vissza soha többé nem jött.

Azt mondhatnám, hogy közös életünk addigra szörnyű, házasságunk pedig pokoli lett, de ezek a szavak semmit sem mutatnak meg a rettenetes valóságból.
Közös életünk állóháborúvá változott. Családunkban mindíg, minden pillanatban újabb támadások, védekezésnek álcázott ellentámadások tomboltak. Ebben a végletekig elmérgesedett helyzetben egymás hibáira vadásztunk mindketten. Állandó kritikus ítélkezéssel őrjítettük egymást.

Míg férjem alkoholtól fűtve szívesen - kedvtelve! - fokozta a végletekeig ordibálós, verekedős, pusztító összecsapásainkat, addig bennem valahol mélyen, elhaló hangon, de mégis meg tudott szólalni a lélek.

Figyelmeztetését komolyan vettem - a gyerekek miatt vissza kell fogni magam.

Saját dühödt haragom nem lehet fontosabb a gyerekek érdekénél.

Házasságunknak ezekben az utolsó, legsötétebb éveiben egyedül csak a gyerekek védelmezése tartott életben, csak emiatt igyekeztem emberi hangon - vagy sokszor inkább sehogy sem - kommunikálni Pistivel.

Talán, ha benne is működik a gyerekek által kiváltott fékező erő, ha engedte volna hatni ezt az erőt... lett volna legalább egyetlen közös célunk, egy szem közös pont, ahol a szándékaink találkoznak. Ahol egymás energiáját erősíthettük volna a rég megszokott kioltás helyett.

Sajnos ő nem így működött.
Számára a nekem annyira fontos gyerekek is csak ellenem felhasználható eszközök voltak.

Igen, tudom – ő csak rossz példát látott.

DE!

Miért kellene bármilyen példa ahhoz, hogy az ember ösztöneit követve egyszerűen csak szeresse, védje, óvja a saját gyerekét?!

Sajnos az ő elvei szerint a gyenge, saját magát megvédeni képtelen ember - például a kicsi gyerek - szabadon kínozható préda.
Ekkorra már odáig jutottunk, hogy a gyámhatóság is beavatkozott. Május első napjaira szóló, hatósági idézést küldtek neki.
Úgy gondolom, ez a tény is hozzájárult végső megfutamodásához.

Zárt családi körben mindenható kényúrként viselkedett, de összeroppant, amikor tetteit a külvilág előtt vállalnia kellett volna. Talán soha, eszébe sem jutott, hogy az elszámoltatás ideje is eljöhet. Gyerekkorában megtanulta, hogy dühöngő őrült, alkoholista apja bármit megtehetett. Megfélemlített, tehetetlen anyja soha, semmilyen körülmények közt sem lázadt fel. Sőt, kínzójuk jó hírét védte, őt mindenben - saját gyerekei ellenében is - támogatta.

Saját önsanyargató, megalázkodó, állandó szenvedést igényelő viselkedésemre visszagondolva ma már látom - mindent a gyerekeimnek köszönhetek!

Minden ellenem irányuló lelki lealázást, fizikai bántalmazást jogosan megérdemeltnek éreztem egészen addíg a pontig, amikor is ez az erő a gyerekek ellen akart fordulni. Amikor is Pisti a számomra annyira fontos gyerekeimen keresztül akart engem kínozni, sanyargatni.

Átlépte a határt, mégis, látva család védő igyekezetemet - ő háborgott legjobban.
Megdöbbent a váratlan eseménytől - szembetalálkozott egy olyan anyával, akinek fontosak a gyerekei és kész tenni is értük.

Neki - szerencsétlennek - ez valóban újdonság volt!

Mégis, megköszönöm Pistinek ellenünk fordított sötét butaságát, elvetemült agresszióját!

Hatalmas segítséget jelentett lelki fejlődésem útján.

Az igazság - a teljes, őszinte igazság - jegyében most megköszönöm neki, hogy kínzásomban elmerészkedett addig a pontig, ahol már képessé váltam megrázni magam, felébredni és levetni a megtört, szenvedő áldozat fájdalmas szerepét, hogy belőlem gyerekeim érdekeit képviselő, valódi szülő lehessen.

Az már csak a falu világának megismerését szolgáló apró érdekesség, hogy a helyi általános iskolában tanító, esetünkben olyannyira buzgó gyámhatósági-gyermekvédelmi felelős éppen egy családját pusztító alkoholista férfi volt, akinek felesége néhány évvel később öngyilkos lett.

A nyolcvanas-kilencvenes évek magyarországában egyszerűen kellemetlenkedő, összeférhetetlen bolondnak nézték azt az asszonyt, aki fellázadt az otthona falai közt zajló családon belüli erőszak ellen.
Amint megtörtem a régi jó magyar hagyománynak számító "a férfi az úr a háznál", "asszonynak hallgass a neve", "a férfinak innya kell", "az asszonynak tűrni kell csendben" szabályokat, máris kiszolgáltattam gyerekeimet és saját magamat az éppen ezen szabályok alapján rendeződött társadalomnak, valamint a fenti "igazságok" szerint működő hivatali rendszernek.
Bármely valódi segítség helyett - biztosan számíthattam az elutasító idegenkedésre, a megítélő lenézésre.

Egy alkalommal, - jóval korábban - éppen ennek a szemléletnek jegyében váltam közröhej és útálat tárgyává a közeli városban.
Az emeleti lakásunkba iszonyatos részegen, négykézláb felmászó férjem lefeküdt előszobánk kövére és onnan moccanni sem tudott. Amikor már zaklató, durva piszkálódásait sem tudta előköpni magából, - na akkor megijedtem. Talán Csabi gyerekemmel futottunk segítségért a közeli kórház melletti mentőállomásra.

Mit mondjak? - teljesen hülyének néztek!

Szerintük a fetrengő, részeg állapot egyetlen beavatkozást kíván csak - kérjem meg a szomszédot, segítsen az uramat lefektetni, hogy kényelmesen kialudhassa magát!

Ledöbbentem.

Addig gondolni sem mertem volna, hogy a részegeskedés, mint férfias virtus, ilyen mértékben beleitatódott a társadalom beteg tudatába. Megpróbáltam fellépni az iszákosság ellen, tehát egyszerre váltam mindannyiuk ellenségévé.

Hosszas győzködés után végül az ügyeletes orvos hajlandó volt felmászni emeleti lakásunkba.

Az addig eltelt legalább másfél-két órában férjemnek sikerült beküzdenie magát az ágyába.

Az orvos undorodva végignézett a mocskos, bűzlő, hortyogó emberi roncson - engem pedig lehordott a sárga földig, amiért hiába fárasztottam fel az emeletre!

Nem értettem.

Segítségre lett volna szükségem, hogy megállíthassam az önmagát módszeresen, kitartóan pusztító Pistit. Kiderült, mennyire egyedül vagyok ezzel a szándékommal.

Szerencsétlen férjem a külvilágból rendre jóváhagyást, megerősítést kapott. A társadalom kacsintva összesomolygott részegségei láttán.
Az orvos, a mentős, a gyámügyes gyermekvédelmi felelős, az általános iskolai tanító és még sorolhatnám a végtelenségig... ők mindannyian bőszen védelmezték részegeskedésre feljogosító társadalmi előítéleteiket.
Mit akar ez a kellemetlenkedő, értetlen, buta nőszemély a mi ősi kiváltságainkkal szemben! - gondolták bosszúsan és útjukból félresöpörtek.

Segítségért fűhöz-fához kapkodtam.

Mindhiába.

Ahogy teltek az évek, férjem az egyszerű, hétköznapi berúgásokat rendszeres öngyilkossági kísérletekkel súlyosbította.
Egyre hajmeresztőbb módszerekkel igyekezett kicsikarni szükségesnek érzett büntetés adagját. Szerencsétlenségére önpusztítása bosszúvágy helyett belőlem felváltva rémületet vagy segíteni akarást váltott ki. Számára érthetetlen reakcióimat ő a szerető törődés hiányának fogta fel.

Akadályt persze ez sem jelenthetett.

Egy idő után teljesen önellátó lett.
Hatalmas dülöngélős, fetrengős berugásai végén útja rendszeresen a fogászati rendelőbe vezetett. Alkoholtól bűzlő, erőszakos személye garantálta terve sikerét. Időről-időre kihúzatta egy-egy, egyébként egészséges, használható fogát.

Ordító segg részegsége miatt minden alkalommal érzéstelenítés nélkül!

Amikor önpusztításában a fogorvos segítsége túl kevésnek bizonyúlt, akkor egész üvegnyi nyugtatót vett be sörrel és töménnyel, hogy jobban csússzon. Fagymentes téli éjszakára időzített kábult, szabadtéri fetrengéséből hajnali öt órakor keveredett haza. Csúszva-mászva gyűrte le a lépcsőfokokat.

Összevizelt, lehányt ruháját napokig áztattam, mostam. Kitisztítása kettőnk közül nekem sokkal fontosabb volt, tudniillik a sötétkék bélelt, orkán nadrágot és a hozzá tartozó téli dzsekit is én varrtam hosszú, aprólékos munkával.

Egy nappal később a körzeti orvos készséges férfi cinkossággal írta ki táppénzre a másnapos, fal fehér, gyógyszer túladagolástól bizonytalanul szédelgő Pistit.

Nem kíváncsiskodott, nem kérdezősködött.

Hiszen láthatóan minden rendben volt.
Egy családfenntartó, fiatal férfi, aki betegre issza és gyógyszerezi magát - az orvos - valamint az egész világ - ebben semmi kivetnivalót nem talált.

Bezzeg, amikor ennek a teljesen átlagosan viselkedő férfinek a felesége szót emel...na az már tűrhetetlen!

Máskor emeleti lakásunkban hagyott búcsúlevelével - "nem vagyok alkoholista, csak azt a balatonit /a sört/, azt nagyon szeretem" – ijedten futottam anyjához segítségért, de anyósom tiltakozva hárított.
Véleménye szerint semmit nem kell tennünk, hiszen részegsége elmúltával fia majd úgyis hazajön. Ha segítséget kérnénk, mindenkinek tudomására jutna fia iszákossága.
Ez nagy szégyen lenne nekünk!

Tehetetlenségemben hagytam magam meggyőzni.

Tekintettel az előre megjósolható ostrom állapotra, aznap este emeleti lakásunk nagyobb, gyerekszobájában, földre terített szivacs matracon ágyaztam meg magamnak.

Ilyenkor okosabb volt elkerülni a részegen hőbörgő, büdösen hortyogó, alkalmanként közös ágyunkba vizelő férjemet.
Hazaérkezéséig éberen kuksoltam négy alvó gyerekem mellett.
Életemnek ebben az időszakában állandó éjszakai őrségben álltam. Sokáig, akár hajnalig füleltem a szobaajtón túli mozgolódást.

Bármilyen részegen is érkezett haza, férjem rögtön ennivalót készített magának.
Tudtam, hogy a bekapcsolva hagyott elektromos főzőlapok, a felkapcsolt világítás, a széjjel szórt, elfelejtett, égő cigaretta csikkek, gondatlanul szemétbe dobált gyufák mekkora veszélyt jelentenek.

Ötünk életéért tartoztam felelősséggel - tehát őrködtem.

Férjem késő éjszaka érkezett haza. Mivel személyes szórakoztatására fogadó bizottság nem állt készenlétben, hát esetlen otrombasággal becsörtetett sötét, csöndes gyerekszobánkba.

"Gyere, beszélgessünk!" - szólt a köpködő utasítás.

Meggyőződése szerint mi, a családja egyedül csk az ő kiszolgálásáért létezünk. Amikor neki kedve tartja, akkor mi ugrunk, hogy szórakoztassuk őt.

Igen. Tudom, hogy ezt is saját apjától tanulta.

DE!

Felnőtt életében a tanultak alkalmazásáról már egyedül ő, saját maga döntött.

Volt választása!

Az igérettel - "Holnap beszélgetünk" - sikerült lerázni. Káromkodva, dübörögve botladozott a konyha irányába.

Hosszú idő, minden mozgás megszünése után kimerészkedtem konyhánkba.

A pulton sok széjjeldobált piszkos edény, ragacsos tojás héjak, elszórt morzsa kupacok, széjjel kent zsírfoltok közt iszonyatos hosszúságú, centis penge szélességű, sárga műanyag nyelű kést találtam. Ideges, reszkető kezekkel vastag újságpapírba, több réteg műanyag zacskóba csomagoltam és megtelt szemetes vödrünk legaljára tuszkoltam. Azt, hogy csontozó késnek nevezik és munkahelyéről lopta, csak később tudtam meg.

Az pedig, hogy sárga nyelű késéhez egy fekete nyelű, egyébként tökéletesen hasonlító másik darabot is lopott saját magának - az csak '93 májusában, a rendőrségen derült ki.

Amikor fizetés utáni részegségének betetőzéseként férjem összevagdosta csuklóját, földön fetrengős kalandjából sáros ruhában, összevérezett kabátban, este tíz körül került elő. Halálos rémületben figyeltem a fejleményeket. Szerencsére sikerült őt elirányítanom a kórházi ambulanciára. Nem kísértem el. Nem hagytam magukra alvó gyerekeimet.

Rövidesen összevarrott csuklóval, felháborodottan érkezett haza.

Az ambulancia ügyeletes orvosa merészelt beszólni neki!

Ő volt az első - és talán utolsó - ember, aki számonkérte rajta az önmaga élete iránti saját felelősségét.

Másnap dr. MZ/X, pszichiáter orvos kiengesztelte megsértett büszkeségét. Biztosította őt együttérzéséről és hosszú pihenéses betegállományt utalt ki neki.

Hurrá!

Szemmel láthatóan érdemes önmagunkon segg részegen eret vágni. Hiszen így megszerezhető az egész külvilág támogató részvéte. Férjemnek egyáltalán nem állt szándékában lemondani nagy hasznot hajtó, manipuláló játékairól.

És hogy mit tett az egyébként segítésre felesküdött egészségügyi szakember?

Kétségbeesett érdeklődésemet egykedvűen hallgatta, majd rejtélyesen türelemre intett.

Megkért, hogy a hátralévő kis időt még bírjam ki valahogy!

Dr. MZ/X pszichiáter orvos már több évvel korábban látta a számára félreismerhetetlen előjeleket. Jó magyar rutin szerint - esze ágában sem volt bármilyen megmentő, önismereti terápiát lefolytatni.

Vele tökéletesen együttműködve, Pisti sem igényelte segítségét. Hiszen az ő fejében remekül működő, mindenható előítéletek szerint mindenki hülye, aki pszichiáterhez jár.

És aki eszméletlen részegen megöli magát..? - ilyen elméleti kérdéseken Pisti valószínüleg nem rágódott.

Még mielőtt sikerülne férjemet végletesen elítélnem valamint önmagamat észrevétlenül szentté avatnom, feltétlenül tudni kell, hogy a mindennapos megaláztatások, szenvedések, eleve kudarcra ítélt változtatási kísérletek közepette akkori énem tökéletesen elégedett volt. Annyira vágytam szenvedni, hogy még egy angyali szelídségű emberből is kiprovokáltam volna hőn áhított napi adagomat.

Pistivel könnyű dolgom volt.
Apjától elsajátított programja alapján családját rettegésben tartó kínzóvá kellett válnia. Szándékának készségesen vetettem alá magam. Miközben hangosan, buzgón tevékenykedtem életünk jobbá tételén, fű alatt, öntudatlanul minden tervemet azonnal meg is torpedóztam.

Nyolcvanhatban, amikor a kényszer elvonókúra egy halvány reményt jelenthetett volna, én képes voltam visszavonni Pisti kényszer kezelése iránti kérelmemet.

Két heti fogadkozás, könyörgés, háborgás és szitkozódás után engedtem akaratának. Szimplán hülyét csináltam magamból a tanács egészségügyi osztályán, hogy ráadásnak másnap férjem ittasan röhöghessen a szemük közé.
Titokban, öntudatlanul vágyott kudarcomat saját önsanyargatós, bűnhődést követelő negatív énem is boldogan könyvelte el.
Még egy kíválóan megfelelő, tökéletes ok a szenvedésre!

Csak igyál és kínozz tovább! - szólt öntudatlan üzenetem.

Tovább kínozlak, iszom, és rendszeresen megbüntetem önmagamat! - jött az elégedett válasz.

Öntudatlan együttműködésünk tökéletesen üzemelt.

Mi pedig tehetetlen bábokként végrehajtottuk a belül dolgozó, kényszerítő erejű utasításokat.

Természetesen Pistinek is volt egy másik arca.
Az a szelíd, csendes ember, akinek elgondolkodó természetéhez legjobban két kedvelt elfoglaltsága, a zenehallgatás és az olvasás illett.
Ez a szelíd valója már néhány nap józanság után előtűnt. Ő volt az az átszellemült, valósággal megszépült arcú ember, akit szállodabeli munkahelyemen megismertem.
Ezek a pillanati megmutatták a benne rejlő lehetőségeket.
Ő békés, jó embernek született. Egyedül csak ezeket a lelki tulajdonságait elítélő, gyerekkora óta szándékosan romboló szülei hatására kényszerült megfosztani önmagát szelleme jóságától.

Négy évtizedes élete során gúzsba kötött, vakmerő szabaduló művészként hántotta, bogozta, vedlette le magáról lelkének azt a jóságát, ami lényének alapvető sajátossága volt. Épp csak azt nem vette észre, hogy ezzel önmagát bontja széjjel.

A cirkuszi szemfényvesztő, aki kötelékeivel együtt saját testétől is szabadulni akarna?

Reménytelen mutatvány.
Biztos kudarc.

Az idő múlásával egyre ritkábban előforduló józan időszakaiban társaságát a gyerekek is szívesen keresték.
Emlékszem, több napos részegsége elmúltával harmadik – István - fiam mennyire boldogan mutatta képes mesekönyvét apjának.

"Kireselik a fát." - szólt a erdős-favágós meséhez fűzőtt bűbájos magyarázat.

Ebben a könnyű pillanatban úgy érezte, visszakapta apját. Azt gondolom ilyenkor mindannyian, biztos megérzéssel tudtuk, az igazi Pisti most tért vissza. De egyre biztosabban azt is tudhattuk, hogy a benne működő negatív erő az örömre túl sok időt nem hagy. Alkoholizmusa, a negatív én hűséges szövetségese egyre rövidebb időt engedélyezett. Fizikai testének kémiai függése tökéletesen kiszolgálta a pusztító szándékokat.

Lelkében állandó csata dúlt.

Az ősi mítoszok, a belőlük keletkezett vallások vagy az örök értékű művészeti alkotások lényegét képező harc.

A Jó és Rossz ősi kűzdelme.

Pisti tehetetlenül szenvedő, öntudatlan áldozattá vált.

Egyre ritkább átszellemült, józan időszakai túl rövideknek bizonyúltak jósága, pozitív életszemlélete megerősödéséhez. Alkoholfüggő teste pedig hamarosan gondoskodott az újabb részeg öntudatlanság létrehozásáról.

Ez az állapot biztosította, hogy képtelen legyen életét kézben tartani. Tudatos irányítás hiányában minden szétesett, míg ő maga tehetetlenül sodródott a belül uralkodó negatív én drámájának utolsó felvonása felé.

Drámájának legfőbb áldozata ő maga lett.

Minden egyes öntudatlan részegségével saját menekülésének lehetőségét csökkentette.

Soha nem ismerhette fel, hogy életünkben kéretlenül, hívatlanul is biztosan megjelenik a negatív, a rossz.

Gyógyító, béketeremtő jelenlétére felkérni egyedül a JÓt kell.

Magunktól, önkéntelenül tudunk rosszak lenni.

A jóság tudatos akarását viszont szándékosan kell megtennünk.

Semlegesek nem maradhatunk.

Tehetetlenkedésünk csak negatív énünket erősíti.

Döntenünk kell!

Választásunk egész életünket meghatározza.

Vissza