Kezdőlap>Pálházi Éva - Hegyimenet - Családi leltár I.

Pálházi Éva - Hegyimenet - Családi leltár I.

2014.02.17 15:43

Úgy érzem, a bőség zavarával kűzdök amikor a Pisti halála óta eltelt tizennyolc év történéseiről írok.

93 nyarán észre sem vettem a besűrűsödött események káoszát. Gépesített rabszolga üzemmódban robotoltam a mindennapi túlélésünkért.

Ez természetesen semmi újdonságot nem jelentett.

Már sok éve - és még sok évig - erről szólt az életem.

A szó "özvegy" - sőt, négy gyerekes özvegy! - a lényegen nem változtatott.

Eddig is, ezután is egyedül húztam-vontam a család fenntartásának terhét.

Talán kegyeletsértőnek tűnik, de így igaz - mikor Pisti eltávozott a képből hétköznapi életünk nyugalmassá, a házi és ház körüli munka egyszerűbbé vált.
Eltünt az a visszahúzó erő, amely minden családsegítő tervemet, minden előrevivő szándékomat megtorpedózta.

Megszünt az állandó negatív becsmérlés, kritizálás, lenéző ítélkezés, amely összes kezdeményesésünket fogadta.

Ez a pusztító, fékező erő mindenre ráterpeszkedett - a hétköznapi kerti munkától vagy épp egy mosógép megvásárlásától kezdve egészen a gyerekek jövőjének megalapozásáig - továbbtanulásukig.

Egy valami mindíg biztos volt - amit én terveztem, azt lesújtó gúnyolódás, megalázó kritizálás fogadta.

Ma már tudom - Pisti nem vette a fáradságot, hogy belegondoljon az én kezdeményezésem kimenetelébe. Esélyt sem adott, hogy bizonyíthassam elgondolásom sikerességét. Pistinek az elutasító ítélkezéshez bőven elég volt tudnia, hogy az ötlet tőlem származik.
Mint valami pankrációs meccsen - Pisti állandóan készen állt, hogy ötleteimet földre terítse.

Hogy azok segítő szándékú, jó tervek voltak?

Az nem számított.
Amit én mondtam, azt Pisti azonnal a süllyesztőbe dobta.

Az én személyem garantálta a tervezet kudarcát.

Tudom, persze hogy tudom.... Ma már tisztán látom az okokat.

Pistit szülei idejekorán megtanították, hogy egy családban csak a férfi mondhatja meg, mi is történjen. A megváltó tervek, a remek ötletek mind a kukában végezték - volna - mivel nem a férfitól származtak.

--- Hát hogyan is képzelte ez az asszonyi állat?! Az ura helyett ő akar irányítani?! Na, akkor csakazértse lehet igaza!! ---

Hát ennyi.

Ez az értelmetlen, agyatlan marhaság akadályozott éveken keresztül. Bár terveimet mindíg keresztülvittem, megvalósításukat az elmaradhatatlan mindennapos kűzdelem kétszeresen fárasztóvá tette.

Pisti halálakor megszünt ez az ellenerő. Sok felszabadult energiámat végre gyerekeim érdekében használhattam fel.

Egy valamit biztosan tudtam - gyerekeimmel SOHA NEM fizettetem meg elfuserált házasságomat betetéző korai özvegységem árát. Biztosan éreztem - mi öten egyek vagyunk. Együtt, közösen kell ebből a mélységből felemelkednünk. Saját magamat pusztítanám, ha rossz döntéseimért életem részeit - a gyerekeimet büntetném.

Most is volt kész tervem.
Mint úttörőéknél - kéz a kézben előre!
Nem hagyunk hátra senkit!

93 nyarán Csabikám tizennyolc, Sándor gyerekem tizenhat, Manónak becézett István tizenegy és fél, Miklós pedig nyolc éves volt. Négy iskolába járó gyerek - ez még a kétszülős háztartásokat is nyomorba döntheti.

Anyagiakon semmiiképpen se elmélkedni! - ez lett a napi filozófiám. Amikor tele hassal, víz - gáz - áram szolgáltatással telt egy nap, akkor értelmetlen önkínzás lett volna a jövőben esetleg bekövetkezhető katasztrófán gondolkodni.

Sok erőt adott szent elhatározásom, mely szerint NEM követem anyám példáját. Éppen elég volt egyszer átélnem Hamupipőke hálátlan szerepét. Akasztófára való bűnőző lettem volna, ha saját gyerekeimmel is eljátszatom anyám ócska, pusztító, fájdalmas drámáját.

Mindíg azt vallottam - lehet választani!

Ha a kényszerűség úgy hozza, inkább ezerszer váljak áldozattá, mint egyszer elnyomó kínzóvá. Engem buzgón kínzó anyámnak köszönhetően megtapasztalhattam mennyire fájdalmas ez a szerep. Saját gyerekeimet mindenáron megkíméltem tőle.

Tudtam, továbbtanulásukat mindenképpen biztosítom.

Érkezési sorrend szerint - elsőnek Csabikám kezdett iskolába járni.

Hat éves korára az óvoda buzgó, komoly nagycsoportosából kisiskolás lett.

Első óvónénije helyét pedig elfoglalták az éppen esedékes tanító és tanár nénik.

Mégis, a négy gyerekem életébe bevonuló számtalan óvó-, tanító-, tanár- vagy barátnő közül egyedül ő volt az, aki miatt féltékenységet éreztem!

Eltartott egy ideig, míg megszoktam a gondolatot, hogy három éves, aranyhajú Csbikám ragyogó szemekkel áradozik óvónénijéről.

Szerencsére lelkemben hamarosan - és véglegesen! - helyükre raktam a dolgokat.

Csabikám az első, legidősebb gyerekek alkalmazkodásával, fegyelmezettségével vette az akadályokat. Mindíg igyekezett jól teljesíteni. Kitartó szorgalma már az első hónapokban eredményt hozott. Osztályában ő olvasott leghamarabb, legkönnyebben.

A költözés és a vele járó iskola váltás ellenére később is tartotta a négyes szintet.

Hetedik osztálytól a falubeli általános iskolában tanult.

Minden bizonnyal csupa jóindulat osztályfőnöke és hozzá hasonlóan jószándékú - magyart tanító? - felesége nyolcadik elejére elhitette gyerekemmel, hogy a továbbtanulásra semmi esélye. Szülői értekezleten hiába próbálkoztam, otthon gyerekemnek hiába pedzegettem a városi szakközépiskolában tanulás előnyeit.

Csabikám nagyon alapos - tanári - agymosáson esett át.

Ennek következtében elhitte az őbenne megbízni képtelen tanároknak, hogy valóban buta a szakközépiskolához!

Elmondom mégegyszer a biztos érthetőség kedvéért - nagyjából négyes átlaggal tanuló fiamat osztályfőnöke és magyar tanára lebeszélte a szakközépiskoláról!

Mellékesen még önmaga butaságát, tanulási képtelenségét is elhitették vele.

A napi szinten végzett pusztító programozás - "hülye vagy te, fiam" - olyan hatásos lett, hogy Csabi gyerekem még velem is szembeszállt, amikor önmaga remek képességeiről, kíváló szorgalmáról győzködtem.

Nem volt mit tenni.

Már láttam, gyerekem tanári segítséggel ássa magát elfelé...pillanatnyi célja minél butábbnak, képtelenebbnek lenni.

Ezek után már csak a megyeszékhelyen működő egészségyügyi szakiskolát merte bevállalni.

Az iskolához rémes, szörnyű kollégiumi elhelyezés járt.

A megdöbbentő valósággal csak a beköltözés napján szembesültünk.

Kétségeesetten néztük az emeletes vaságyakkal tezsúfolt hálótermet.
Én magam szívszakadva bíztam rá gyerekemet a náci kápó és a szovjet gulágból érkezett börtönőr keresztezéséből született nevelő tanárra!

Egyedül Csabikám hivatásos katona apja érezte helyénvalónak a honvédségéhez annyira hasonlító körülményeket.

Egy hét alatt ki is borult a bili.

Következő pénteken gyerekem hulla fáradtan, kialvatlanul, sírva szédelgett haza.

A tériszonytató fölső ágyon négy éjszaka mozdulni sem mert - nemhogy elaludni.

A szobatársak állandó hangoskodásától tanulni nem lehetett.

Úgy tűnt, hogy őrajta kívül mindenki más bulizni, bandázni, szórakozni érkezett a kollégiumba.

A meglehetősen piszkos, elhanyagolt lakókörnyezet a sok rémségre csak rátett még egy lapáttal.

Gyerekem hazaérkezésére ünnepi megterített asztallal és itthon ritkán előforduló sült hússal készültem.

A különleges vacsora mellett gyorsan elkészült a megmentő terv is.

Hosszú, szívhezszóló levelet írtunk második csalájával a megyeszékhelyen élő apukájának.

Következő vasárnap este Csabikám - közösen írt levelünk kézbesítése után - már új családjánál aludt. Apja igazi szülőként intézkedett a kollégiumban és gyerekét három évre magukhoz költöztette.

Örökké hálás leszek neki és jószívű, segítőkész második feleségének.

Attól kezdve a szükséges iskolai költségeken túl Csbikámmal minden hónapban a gyerektartás és a családi pótlék néhány ezer forintját is elküldtem új, nevelő anyukájához.

Bár a legnagyobb probléma megoldódott, de - ugye? - semmi sem fenékig tejfel!
Apjuk italozását ezentúl nemcsak kislánya, de nagy fia is páholyból nézhette.

Csbikámnak a tanulás természetesen - várakozásomnak megfelelően - remekül ment.

Ideje volt újabb tervet készítenem. Cél a közeli város szakközépiskolája, az érettségi és egy főiskolai diploma.

Persze így és ennyit egyszerre nem zúdítottam gyerekem fejére.

Gondoltam, haladjunk kis lépésekben.

Bőven elegendő, ha én ismerem a távoli, elérendő célt.

A könnyen, fájdalommentesen elvégzett szakiskola utáni nyáron itthon, együtt angol nyelvet tanultunk. Addigra már leszerveztem a szakközépiskolai különbözeti vizsga időpontját. Az elengedhetetlenül szükséges, néhány kezdő angol leckét közösen, gyorsan átrágtuk. Gyerekemet minimális angol nyelvtudás árán felvették a szakközépiskola harmadik osztályába.

Ezzel hatalmas lépést tett, hogy megszabaduljon az általánosban ráerőltetett lekicsinylő, önértékelést romboló programtól.

Férjem, Pisti - mintha összebeszélt volna az említett falubeli tanerőkkel - hasonlóan vélekedett.

- Tizennyolc éves felnőtt férfi. Menjen el dolgozni! - handabandázta ittasan. Nem tudta, hogy valójában tizenhét éves a gyerek, de talán nem is érdekelte. Fejében hangosan, erőszakosan követelőzőtt a szülei által betelepített program.

Aki öltönyben dolgozik, az mind tetű! - Csak az tanul, aki lusta dolgozni! - harsogtak az előítéletek.

Iskolai bizonyítványaim láttán nagyvonalúan jelentette ki - ő is lehett volna kitűnő tanuló, de nem akart az lenni.

- Igazad van. Csak az akaráson múlik. Én akartam! - válaszoltam neki és belül jól szórakoztam értetlen, megdöbbent arckifejezésén.

Mégis, Pisti kőbe vésett, tanulást lenéző elvei és rosszindulatú szóáradata ellenére szenvedett, amiért szülei őt nem taníttatták.

Érezte, most itt az alkalom elégtételt venni.

Bosszút állni.

Mindegy kicsodán, csak bosszú legyen!

Hamarosan kiderült, hogy gyerekem eddig oly segítőkész apja is így gondolkodik.

Sajnos!

Konyhájuban ülve nagyon szigorú hangvételű, roppant fontoskodó kiselőadás keretében világosított fel a középiskolai továbbtanulás anyagi vonzatáról. Biztosítottam róla, hogy számára tervem extra pénzügyi terhet nem jelent majd.

Ekkor a hangulat is megenyhült.

De ne legyünk igazságtalanok.

Még mielőtt rossz véleményt alkotnánk róla, feltétlenül tudnunk kell a lelkében működő mozgató erőkről.

Azokról a szüleitől megtanult és gondolkodás nélkül, öntudatlanul tovább üzemeltetett játszmákról, amik hatására saját gyerekének ellensége lett.

Még most is emlékszem arra a vékony, szelíd arcú, őszinte tiszta tekintetű tizennyolc éves gimnazista fiatalemberre, akit szülei cserben hagytak, akitől éppen most vonták meg anyagi támogatásukat. Aki az angyalföldi gimnázium negyedik osztályában tudta meg, hogy érettségi ide vagy oda, továbbtanulásának lőttek!

Szüleit az sem hatotta meg, hogy fiúk az éppen éledező, hatalmas jövő előtt álló informatikát ösztönösen értette.

A ruhásszekrény méretű, lyukszalaggal programozott számítógépek elvarázsolták.

Tehetségét az iskolában is felismerték. Hétről-hétre neki is jutott a súlyos állami pénzekért megvásárolt számítógép időből. Ilyenkor a Krisztina körúton az Akadémia tulajdonában lévő gép monstrumokon dolgozhatott. Programokat készített és futtatott.

Elsők között az országban!

Jó érzékkel és tehetséggel készült a közeli jövőben, hamarosan megérkező információs forradalomra.

Hogy mekkora sikereket ért volna el, ha...?

Hogy milyen felfedezéseket, kutatásokat vitt volna végbe...?

Hogy mekkora veszteség érte az egyént és a közösséget...?

Szülei tojtak ezekre az elméleti kérdésekre. Egyetlen szempont a pénz megspórolása volt.

Hiába, a hol kereső, hol csak költő apuka alkoholizmusa sokba került...

A mentőötlet utolsó pillanatban érkezett egy hivatásos határőr, belügyminisztériumi dolgozó nagybácsitól.

Ez a kényszerpálya vezetett végül a honvédséghez.

A szülők végre megkönnyebbülhettek. Megszabadultak a gyerektől, aki mostantól nemcsak diplomát, de ingyen szállást, ruhát, étkezést és zsoldot is kapott.

Cserébe pusztán csak a lelkét kellet adnia!

Kit érdekel..!

Ez a becsapott, szenvedő fiatalember néhány év alatt megtört.

Rá sem lehetett ismerni.

Egyszerre csak szentül hitte és vallotta, hogy egyetlen gyerek sem érdemel tanulmányaihoz anyagi támogatást.

Hogy a szülők joggal és helyesen teszik, amikor gyereküket cserbenhagyják, kitaszítják.

Csak a megspórolt pénz mennyisége számít.

Érdekes módon, az eltelt két évtized során fejében a saját szüleitől egykor ajándékba megkapott érettségi is bűnös, méregdrága haszontalansággá változott. Szakmunkásképző lett a csúcs, a még megfizethetőnek ítélt maximum. Saját gyerekeire is rákényszerítette - volna! - az életét kisiklató szülői magatartást.
Hiszen végre eljött az elégtétel boldog pillanata.

Bűne - ha volt neki egyáltalán - csak a megvilágosodott tisztánlátás hiányából fakadt. Igazságtalanság lenne többet követelni tőle, mint amennyit a képességei megengedtek neki.

Gondolkodásának hibái lassan, de biztosan megérlelték kudarcait.

Most, közel a hatvanhoz, életében már látványosan kiteljesedett egójának uralma.

A gondolkodás és kritika nélkül, engedelmesen beteljesített önkorlátozó kényszerek - "...mit gondol rólam a külvilág...", "...mások mit szólnak és mit várnak el tőlem..."- ,

a pesszimista - "neked ez úgysem sikerül..." - előítéletek,

a honvédség által is táplált "... nekem higyj, ne a szemednek...", "...azt tedd amit mondok és ne azt, amit csinálok..." parancsok,

az alkoholizmus - "...valahogy ki kell bírnom az igazságtalanságot, amit elkövetek önmagam ellen..." megtette a magáét.

A totális elfojtás hatására odabenn, a sötétségben teljesen elveszett a reménybeli informatikus.

Mára már egy mibil telefon kezelése is gondot okoz annak az embernek, aki az országban az elsők között tanult informatikát, készített programot és alkalmazta azt számítógépen!!

Azt már mondanom sem kell - ugye? - hogy gyerekeim taníttatását anyám fura elmebetegségem ijesztő tünetének tekintette. Hiszen ő - velem ellentétben - jól tudta, mik az elvárt viselkedési normák, hogy mit KELL tennie egy özvegynek.

- Anyagi nehézségekre hivatkozva sürgősen megszabadulni minden felelősségtől. -

Kettőnk közös életében pontosan ezeket a normákat alkalmazta.

A gyerek pedig - jelen történetben én magam - mehet a pokolba!

Ez idő alatt én megszállottan, teljes szívemből hittem és bíztam a gyerekeimben.

Ez azóta sem változott!

Tudtam, Csabi könnyen veszi majd a középiskolát, az érettségit, a főiskolát.

És így is lett.

Minden visszahúzó, gátló szándék ellenében.

A középiskolai érettségivel párhuzamosan a jogosítvány megszerzését is megcéloztuk. Tudtam, ebben a mostani autós világban képtelenség jogosítvány nélkül boldogulni. És mikor is lenne legalkalmasabb időpont a tanulásra, ha nem az egyébként is iskolába járós életszakaszban. Csabikám örömmel fogadta az újabb kihívást. Az ATI-nál végzett elméleti tanfolyam és a vezetési gyakorlat végén símán, gond nélkül levizsgázott.

Akkor még tizennégyezer forintból!

A következő nagyjából tíz évben a jáművezetői tanfolyam ára megtízszereződött.

Sándor negyvenezer, Manókám hetvenezer majd végül Miklós száznegyvenezer forintért szerzett jogosítványt.

Nem engedtem, hogy ez problémát jelenthessen. Biztosan tudtam, gyerekeimet minden lehetséges tudással fel kell fegyvereznem. Jövőjük, sikerük nem múlhat x forint kiadásán vagy megspórolásán. Azt, hogy ezek a hajmeresztő összegek tulajdonképpen honnan és hogyan kerültek elő - na azt én magam sem tudom.

Mindig volt megoldás.

Gyorsan teltek az évek, hamar eljött az érettségi. Mi ketten megosztoztunk a munkán.

Csabikám tanult, tudott és teljesített - én pedig izgultam!

Egy pillanat alatt csöppentünk a főiskolás évek kellős közepébe.

Gyerekem hatalmas, dagadt táskákkal ingázott a megyeszékhely és falusi házunk között. Hétvégeken több mázsa főtt ételt pakoltam ezernyi műanyag dobozba. A kertben megrtermő zöldborsó, krumpli, a befőzött paradicsom, a sok friss, házi tojással készült kakaós csiga, lekváros bukta mind a kollégiumba utazott. Igaz, Csabi is szívesen ette volna a drága, különleges ételeket, de az ellátmányra mégsem panaszkodott.

Habár...emlékszem egy alkalommal mennyire megnevettetett amikor kijelentette, tízóraira itthonról májkrém füstlemezzel borított kenyereket visznek. Később, az egészésgyügyes ismeretek hatására pedig megállapította, hogy az apró kerek, fém dobozos konzerv májkrém már bizonyára kimutatható a véréből!

Na ja, az az olcsó, rémes májkrém füstlemez...

Közös túlélésünket nagyban segítette, hogy ilyen helyzetekben mindíg tudtunk együtt röhögni!

Eleinte - vagy két évig - itthon mostunk.

Pénteken este nagy fazék forró vízzel és rajtra kész mosógéppel vártam a hét órás vonattal érkező gyereket.

Szép időben az éjszakába nyúló, vidám nagymosás után hajnali kettőkor holdvilágos, kerti teregetés következett.

Szombaton a faltól falig főzés ideje alatt meg is száradt minden. Étel dobozolással és vasalással tetőzött a hétvége, hogy minden készen álljon a vasárnapi induláshoz.

Fantasztikus, nagyszerű napok voltak ezek. Mindegyik ingázó, főiskolás gyerekem esetében.

Azok a nagy beszélgetések, a sok elmesélnivaló élmény.

Tudtam, biztosan éreztem - a legjobb döntést hoztam.

A legmegfelelőbb helyre fektettem be a pénzünket!

A legmegfelelőbb embereket szolgálom a hétvégi - kampányszerű - háztartási munkámmal.

Gyorsan - hihetelenül gyorsan teltek az évek.

Valamelyik jelentéktelen és éppen ezért világmegváltásra törekvő politikusnak köszönhetően egy évig havi kb.kettő ezer forint tandíjat kellet fizetnünk. Később a még újabb politikai titánok vadiúj szelei elfújták a tandíjat és Csabikám államilag finanszírozott ingyenes oktatást kapott.

Maradt a kollégiumi díj és a menza költsége. Ezt heti kettőezer forintos zsebpénz egészítette ki.

A mainál sokkal alacsonyabb árak mellett ez a kis pénz beoszthatónak bizonyult.

Még a hétvégi hazautazásra is telt belőle!

A pénz beosztásához - a spóroláshoz - gyerekem talán még nálam is jobban értett. Ma is így van!

De, hiába akartunk volna takarékoskodni, ha nincs miből!

Itt és most köszönetet kell mondanom Pistinek, aki gyerekeim továbbtanulásának ádáz ellenségéből legfőbb támogatóvá vált. Tudniillik a Pisti halála után megkapott árvaellátás sok éven keresztül fedezte az iskolai kiadásokat.

Remélem, nagyon bízom benne, hogy Pisti mára megszabadult az "öltönyös tetű" című előítéletétől és örömmel látja mindengyik gyerek - öltönyös - sikerét.

Tehát ki kell mondanunk - tartozunk vele az igazságnak! - a Pisti révén kapott anyagi támogatás nagyban elősegítette családi sikereinket.

Őszi kollégiumi beköltözéstől nyár eleji hazaköltözésig - rohantak a hónapok. Volt, hogy tanév kezdetén saját kis Trabantunkba gyömöszöltük a temérdek holmit. A beköltözős napoknak hihetetlen varázsuk volt. Az irdatlan táskákat cipelő apukák, a főállásban aggódó és közben élelmiszeres csomagok alatt roskadozó anyukák, a nyár elmúltával újra találkozó barátok, a következő tanév kalandjaira lelkesen készülő élénk, hangos, nyüzsgő fiatal társaság mind a főiskolai élethez tartozott.

Ezeken a napokon mi, kísérő szülők nagyon élesen, határozottan éltük meg az elválást. A gyerek leválását. Az, ami otthon csendben, lassan érlelődik az itt hirtelen néhány percbe sűrűsödött.

A színes, életteli társaság beszippantotta Csabikámat és később ugyanígy a többi, koleszos gyerekemet is. Bár határozottan, tudatosan átéltem a pillanatot - mégis sikerült nagyjából fájdalommentesen átvészelnem. Mindíg éreztem, gyerekeim tőlem független, egyedi személyiségek. Énrám csak addig van szükség, amíg sikerül saját lábukon megállni.

Ez a cél.

A szabad, független önállóság!

Furcsa módon - tanév végére szinte megsokszorozódott az elpakolandó cucc. Soha nem tudtam elképzelni, hogyan férhet el ennyi lim-lom azokban a pirinyó kollégiumi szobákban.

Sándor vezette kis gyengélkedő Trabantunkat. Később Csabikám párja, Zsuzsi is beszállt. Így robogtunk célunkig.

Az apró, mostanra kiürített kollégiumi szobából lávafolyamként törtek elő a táskák, szatyrok, papír dobozok, füzet mappák, ruhaneműs műanyag zsákok. Gyerekeim egy bűvész ügyességével zsúfolták tele kicsi autónk csomagtartóját.

Gyönyörű napfényes nyári délelőttben, a kollégium több emeletes, fehér épülete előtti parkolóban állva már csak egyetlen egy, utolsó alumínium lábos okozott fejfájást. Hirtelen isteni szikrától vezérelve megtaláltam a végső megoldást. A lábos sikeresen landolt a csomagok közti utolsó keskeny, reménytelenűl szűk szakadékban. Drága, aranyos Zsuzsikám elismerően nézett rám.

Győzelem.

Ezt sem kell itthagynunk.

Tudom, ez a pillanat az ő emlékeiben is éppen ilyen élénken él.
Mostanában is felemlegeti.

Csabikám nyitotta a sort egészségügyes diplomájával.

Diplomaosztóján éreztem, most értem el életem egyik legnagyobb sikerét. Ez az, amit folytatni akarok, ezért élek, ez az életcélom.

Lazításnak hétországra szóló, diploma ünneplő kerti partit szerveztünk.