Kezdőlap>Pálházi Éva - Hegyimenet - Családi leltár IV.

Pálházi Éva - Hegyimenet - Családi leltár IV.

2014.02.17 15:50

Most pedig következzen Miklós!

Mikikémnek kicsi korától komoly előnyt jelentett érdeklődő, kifelé forduló természete. Könnyű bizalommal tudott barátkozni és ugyanezek a vonásai segítették az óvodai beilleszkedéskor is.

Emlékszem a falura költözésünk utáni első óvodai látogatásunkra.
Míg nagycsoportos korú bátyjának vonakodó ellenkezését a kedves, barátságos óvónői kar igyekezete is csak lassan, nehezen tudta legyőzni, addig Miklós egy pillanat alatt, önként és vidáman vegyült el az érdekes, ismeretlen játékokkal és idegen gyerekekkel teli csoportszobában.
Mire megrettent testvérét sikerült hátam mögül előimádkozni, addigra Miklós már eltünt a színes forgatagban. Óvodai évei később is hasonlóan teltek.

Kamu beszédhibájának megszünése után már valóban gond nélkül várhattuk az iskolakezdést.

A váratlanul adódó gond, a hirtelen támadt problémák gyerekem szorgalmától, teljesítményétól függetlenül jelentkeztek.

Úgy gondolom, apja halála Miklós életét alapjaiban rázta meg.

Bár mindannyian megszenvedtük a történteket, de a legnagyobb veszteséget minden bizonnyal Ő élte át.

Tudniillik élete végére férjem már egész családját, egytől-egyig mindenkit útált - Miklós kivételével.

A hét és fél éves gyerek teljesen érthető módon ragaszkodott apjához, akitől érezhető szeretet kapott. Gyerek fejjel Ő nem értette apja ellenünk táplált haragját. Egyszerűen csak élvezte helyzetét.

Mind láttuk, Pisti mennyire kihasználja őt, mind tudtuk, mi következik majd.

Pisti ugyanígy szerette két nagyobb gyerekemet, majd Manót is - egészen addig a pillanatig, amíg a gyerek gondolkodás nélkül, vakon imádta őt.
Szülői szeretetének az első érdeklődő kérdés, az első kritikus hangú mondat, az első ellenszegülés véget vetett.

Teljesen értelmetlen lenne azon elmélkedni, hogyan lett volna jobb?!

Mikikém vajon jobban járt volna, ha módja és lehetősége van megtapasztalni amint - legkésőbb az ellenszegülős, vitatkozós, kritzálós kamasz kor elején - apja őt is eltaszítja magától?

Pisti sérült, beteg lelke minden újat, váratlant, idegent veszélyes támadónak érzett és elutasított. Az ismerős környezet, a családtagok is ellenségek lettek, ha nem követték és szajkózták az ő kőtáblába vésett, rugalmatlan elveit.
Amint a kőkemény dogmáit megrázkódtató - megkérdőjelező! - friss gondolat elhangzott, Pisti egója riadót fújt.

Ellenség a láthatáron!

Szerencsétlen, ha lelkébe, gondolatvilágába csak egyszer beengedte volna a környezetéből érkező új szeleket. A felforgató-felfrissítő eszméket. Ha legalább egy pillantást vetett volna az övétől különböző, ellenkező véleményekre. Ha elhitte volna, a másik ember is értelmes, gondolkodik és nemcsak fölösleges zajkeltésre használja a száját.

Borzasztó módon Pisti - egójának utasítására - fordítva ült a bilire.

Bensőjében a valóság megismerését, az emberek cselekedeteinek kiértékelését - uram bocsá' elismerését, megbecsülését! - hangosan zengő, látványosan kiabáló szavak akadályozták. Szegény képes volt elhinni a kimondott szavakat, ha azok egybecsengtek a belül hangoskodókkal, de képtelen volt elhinni a valóság tényeit, ha azok némán dolgoztak.

Az a fajta ember volt, aki semmire sem becsüli a személyéért hozott áldozatot, az ő érte végzett munkát, de ájultan tiszteli ha fülébe minél hangosabban üvöltik "szeretlek".

Az igazi értéket, saját gyerekét semmire sem becsülte, amikor az nem fújt egy követ vele.

Idegen, alkoholista tahókat sztárolt és állított példaképül. Saját lelki fogyatékosságát kereste, vonzotta mindenkiben. Azonosította önmagát a szüleitől kapott, generációk óta változatlanul továbbörökített, vaskalapos dogmákkal. A másképp működő, eltérő külvilág üldözendő ellenség lett.

Családja, gyerekei is.

Apja halála után Mikikém fél szemére megvakult.
A vele megtörtént, felfoghatatlan események ellen teste így próbált védekezni.

- "Látni sem bírom!" - szoktuk mondani.

Nyolc éves gyerekem egy lépéssel tovább ment!

Második osztályban derült ki, hogy látása milyen sokat romlott.
Korábban, Csabikám látásvizsgálata alkalmával, már kellemetlen tapasztalatokat szereztem az állami rendelő intézet ingerült, türelmetlen szemész orvosával. Most más megoldást kerestem.
Időpontot kértem az egyik maszek optikus üzletben.

Várakozási időnket az általános iskolai tanító néni szimpla halogatásnak könyvelte el. Véleményét azonnal közölnie kellett velem.

- "Anyád nagyon felelőtlen." - zúdította rosszindulatát meglepődött gyerekem nyakába.

Fejemben időközben világosság gyúlt, ma már tudom ellenséges viselkedésének okát. Emlékszem a pillanatra, amikor néhány hónappal korábban - férjem temetése után - az utcán összetalálkoztam vele. Emlékszem keserűséggel, irígységgel, bosszúvággyal teli sötét arckifejezésére.

- "Nem mindenkinek van ilyen szerencséje!" - sziszegte frissiben rámszakadt özvegységemre utalva. Persze tudtam, faluszerte mesélték férjének italozását, de azt nem gondoltam, hogy felelősségére bízott gyerekem kárára törleszt majd.

Maszek optikushoz fűzött reményem utólag beigazolódott.
A jó nevű, külföldi cég üzletében dolgozó kedves, szívélyes szemész doktornő türelmesen bánt Miklóssal. Gyorsan kiderült, látását csak ép, jól használható szemének leragasztásával lehet megmenteni. Hogy kénytelen legyen a másik, egyébként fizikailag egészséges, de lelki okokból kiiktatott szemét munkára erőltetni.

Nagyjából másfél évig tartó harc kezdődött Mikikém és a szemtapasz között.

Minden nap, minden leragasztás alkalmával megkűzdöttünk.

Végül a doktornő - nem olcsó! - közreműködésének, a napi szigorral használt szemtapasznak, Mikikém együttműködésének és a saját elszánt akaratomnak köszönhetően az a lusta szem ismét dolgozni kezdett.

Átélt traumáját kisgyerekem legközelebb a sötét kamaszkorban, már egészen más módszerekkel bosszúlta meg önmagán.

Nagyjából ennyi izgalmat tartogatott az általános iskola.

A már megszokott, négy egész körüli - alkalmanként néhány tizeddel fölötti - átlaggal Miklós végigrágta magát mind a nyolc osztályon.

Irány a jól bevált, városi szakközép. Az ismerős tanárok, az ismerős hely engem megnyugtatott.

Reméltem bátyjaihoz hasonlóan ez az iskola Mikikémnek is szerencsét hoz.

Minden terv szerint történt.

Négy év után ismét érettségire készültünk.

Ezidő tájt én már a városi kórház iszonyatos elfekvő osztályán végeztem rémisztő munkámat. A hajnaltól estig tartó tizenegy-tizenkét órás műszakok mellett már nem maradt energiám izgulni életem ötödik érettségi vizsgája alkalmából.

Természetesen most is minden rendben ment.

Miklós már jóval korábban - tavasszal - elküldte főiskolai-egyetemi jelentkezési lapjait. Hogy még véletlenűl se essünk két szék között a pad alá, gyerekem jelentkezett az érettségi után helyben végezhető, két éves technikusi képzésre is.

Nevezhetjük parkoló pályának, időnyerésnek, de egy biztos - hasznára vált.
Kellet ez a plusz két év, hogy eldönthesse, mit is akar valójában.

Igaz, a három év során kifizetett, kitöltött és beküldött jelentkezési nyomtatványokból csak az utolsó ért célba, de a többi sem veszett kárba. Ezekre a plusz középiskolás évekre Miklósnak nagy szüksége volt.

Nem meglepő módon, gyerekem óriási energiákkal vetette magát a kamaszkor önpusztító tevékenységeibe.
A cigaretta, a bulik, a fülbevalók, testékszerek, tetoválás, feketére festett haj, szem és körmök riasztó külsőségei mögött ott szenvedett az apukáját nyolc évesen elvesztő kisfiú.
Szerencsés vagyok, hogy megváltozott életszemléletem erőt adott extrém dolgainak megértéséhez.

Itt, most, ki merem mondani - Isteni erő támogatott, hogy soha ne feledkezzem meg arról az emberről, aki most épp ilyen szörnyű külső mögött rejtőzködik. A gyerekemről, aki kisgyerekkori, feldolgozatlan tragédiájával próbál éppen szembenézni.

Apránként, a ráadás középiskolai évekkel együtt ez is elmúlt.

Miklós hulladékgazdálkodási technikus lett.

Ekkorra már saját jogosítvánnyal is rendelkezett.

Következő célállomás a távoli, dunaparti város főiskolája.

Sok anyagi és szervezési nehézség után, 2006 szeptember elején gyerekem beköltözött a főiskolai kollégiumba.

Sándor autójának öriás csomagtartója megtelt a koleszos élethez szükséges holmikkal, úgy mint például hatalmas, létfontosságú hangfalak - mélynyomó is! - valamint a hozzájuk tartozó erősítő. Szóval minden, ami kell.

A kollégium épülete nagy meglepetést okozott.

Közös előtérbe nyíló, szállodai tisztaságú kétszemélyes szobáihoz saját, összesen csak négy főt kiszolgáló fürdőszoba, mellékhelyiség. Jó állapotban lévő bútorok, tiszta falak. Közös mosógép, tiszta, rendes közös konyha.

Igaz, tudtam, Miklós szállása kishíján ötször többe kerül, mint a korábbi kollégiumi helyek, de a különbséget csak most láttam.

A nagy távolság, a rossz, lassú közledés miatt gyerekem ritkán jött haza. Gyorsan feltalálta magát és önellátó lett. Mosott, főzött, sütött saját magára.

Ahogyan azt a kollégiumi költségek is megmutatták, ez az iskola más anyagi színvonalon üzemelt. Szerencsére az ösztöndíjak is ebben a felsőbb kategóriában mozogtak.

Eleinte talán még voltak gondok a tanulással, egy ellenségesnek érzett tanerővel, a közösséggel, de lassan minden helyrerázódott.

Első félévben az előző nyáron felfüggesztett, de ősszel visszamenőleg, egy összegben kiutalt özvegyi nyugdíjból és árvaellátásból használt laptopot vásároltunk.

Miklós öröme határtalan volt.

Itthoni íróasztala mellett újonnan szerzett szerkentyűjén dolgozott, miközben feje fölött gyönyörű, barna-vörös pöttyökkel díszített pillangó repdesett.

Emlékeim szerint november második felében!

Óvatosan, pohárral lefedve, papírral betakarva Mkikém a szabadba menekítette. Amint az előszobába visszalépve a bejárati ajtót becsukta maga után, feje búbján ismét ott ült egy hasonló pillangó. Miklós az előszobai tükör előtt állva hitetlenkedett.

Máig sem értjük pontosan a történteket.

Azt már csak magunk közt, halkan merem elmondani, szerintem felfokozott spirituális energiájával Ő, saját maga materializálta a csodaszép, pettyes lepkéket.

Az öröm, a boldogság hatalmas teremtő erő.

A leghatalmasabb!

Időközben - valamikor - óriási, megmagyarázhatatlan félelem tört rám.

Mi lesz, ha én is meghalok mielőtt még Miklós végezhetne a főiskolán?!

Mi történik még iskolás gyerekemmel, ha teljesen egyedül marad ebben az életben?!

Rettentően féltem, nehogy valamiképpen cserbenhagyjam utolsónak maradt, legkisebb gyerekemet.

Ésszerűtlen, kínzó gondolataimat végül megosztottam Csabiékkal. Arra kértem őket, segítsék Miklóst tanulásában, ha én időnek előtte elpatkolnék. Drága, aranyos, megértő Csabikám és élete párja Zsuzsi gondolkodás nélkül, azonnal vállalták a feladatot!

Óriási kő esett le a szívemről.

Koleszos be- és kiköltözések alkalmából nagy, családi kirándulást csaptunk. Eleinte Sándor, később Manó autóját pakoltuk dugig. Nagy Duna parti séták, Tescós bevásárlások, közös, kínai kajás ebédelések töltötték ki a napot. Mindíg csodálatosan éreztem magam vidám gyerekeim hangos társaságában.

Gyorsan, gond nélkül teltek az évek. Hirtelen ismét diplomaosztó következett.

Legkisebb, legvégére maradt gyerekem hivatalosan is mérnök informatikus lett.

Megtettük a negyedik lépést.