Kezdőlap>Pálházi Éva - Hegyimenet - Családi leltár III.

Pálházi Éva - Hegyimenet - Családi leltár III.

2014.02.17 15:47

Ennyi tapasztalat megszerzése után úgy éreztem, már mindent tudok a gyerekek természetéről. Megismertem a hangya szorgalmú, tökéletes alkalmazkodó és a korlátlanul szabad, öntörvényű típust.

Engem már nem érhet meglepetés.

Hát igen - nagyképű magabiztosságomat Manónak becézett István gyerekem hamarosan és alaposan megtépázta.

A huszadikán születettek nehéz karmáját hordozó lelkével egy-kettőre bebizonyította, van új a nap alatt.

Gyorsan - már egészen kicsi korában - kialakult csöndes, zárkózott természetének megfelelő életfilozófiája - az állhatatos passzív ellenállás.

Ennek jegyében hallgatagon, vonakodva, végül mégis sikeresen illeszkedett be az óvodai közösségekbe.

Talán éppen ez a kelletlen tiltakozás, ez a néma befelé figyelés okozta elmúlni nem akaró beszédhibáját.
Eleinte még mosolyogva figyeltem az "r" kiejtésekor vívott bájos, kisgyermeki kűzdelmet, de öt éves kor után logopédusi segítségre lett szükség. A falubeli óvodában készségesen segítettek.
Nekik köszönhetően néhány hónapon keresztül logopédus tanárnőhöz járhattunk a közeli városba.

Ingyen!!

A heti egy-kettő foglalkozás gyors eredményt hozott.

A kedves, tapasztalt tanár néni megtalálta az utat a gyerekek eszéhez és szívéhez egyaránt.

Manókám hamarosan büszkén pörgette, ropogtatta az erreket.

***

// A heti, rendszeres utazás a három éves Miklósnak is érdekes szórakozás lett. Babakocsijában trónolva figyelmesen értelmezte a bátyja főszereplésével zajló eseményeket. Néhány röpke találkozás a derűs, jóságos logopédus tanárnővel őt is meggyőzte - ebben neki magának is részt kell vennie!
Öt éves kora körül a kimondhatatlan "r" betű nála is megtette a magáét.

Ismét a kedves tanár néni lett a heti utazások célállomása.
Nem sokáig.

Mikikém minden igyekezete ellenére hamarosan lebukott.

A türelmes tanárnő derűsen mosolyogva biztosított minket, Miklós tökéletesen kiejt minden hangot, ha akar. Szeretettel megsímogatta csalafinta gyerekem fejét és elköszönt tőlünk.

Hiába, nem akarás ellen még ő sem tudott mit tenni. Ezután Miklós varázsütésre elfelejtette beszédhibáját és magától megtanulta kiejteni az "r"-et. //

***

Több hónapnyi munka árán tökéletesre csiszolt beszédkészséggel Manókám szorgalmasan nyűtte tovább az óvodát. Vékony, törékeny testalkatának köszönhetően ráadás éveket töltött a nagycsoportban. Így az első osztályt társainál érettebben, bőven másfél évnyi előnnyel kezdte.

Akkor még nem tudtuk, de már a második félévben szükség lett a plusz tartalékok mozgósítására.

1990 január 24.-én alig tizenhét kilós gyerekem életveszélyes, perforálódott vakbél gyulladással került a közeli kisváros kórházának sebészetére.

Ez a végzetes állapot szinte minden előjel nélkül, hirtelen alakult ki.

Emlékszem, néhány nappal korábban Manókám időnként panaszkodott, hogy rossz a gyomra, de gyomorrontásnak, lázas fertőzésnek nyoma sem látszott. Gondoltam, amíg ugrálós, fára mászós, rohangálós kedve van, addig nincs baj.

Nagyot tévedtem.

A nyöszörgős félálomban telt éjszaka után ölben cipeltem hirtelen lerobbant, fájdalmában mozogni is képtelen gyerekemet az orvosi rendelőbe.

Körzeti doktorunk azonnal látta, mekkora a baj.

Gyorsan megérkezett a mentő.

Délután fél háromkor el is kezdődött a vakbél műtét.

Egy alvajáró öntudatlan szédelgésével támolyogtam a kórházi folyosón. Csak bámultam az ajtót, ami nemrég elnyelte a hordágyon fekvő gyerekemet futólépésben toló egészségügyes csapatot.

Végül megfogadtam egy váratlanul felbukkanó nővér tanácsát - "Menjen haza, most semmit sem csinálhat"

Nagyon rosszul tettem!

Falunkban a posta hivatal már hazaérkezésem előtt bezárt.

Alighogy leszálltam a megérkező vonatról, itthon várakozó maradék családommal együtt azonnal a másik szomszédos városba utaztam telefonálni.

Innen sikerült nagy nehezen, távolsági hívással kapcsolatot létesíteni a kórházzal.

Ekkor tudtam meg, mekkora a baj!

A műtét után mennyire súlyos, életveszélyes állapotban fekszik ott gyerekem.

És én nem vagyok mellette!

Hallgattam a tekintélyt képviselő nővérre, aki semmi mást nem akart, csak eltávolítani az útból.

Azokban az években az időszerű orvosi szemlélet szerint a szülő csak hátráltatta a magasságos doktor urak munkáját.

A dilettáns, kétségbeesett anyákat villám sebesen elválasztották beteg gyerekeiktől, akiknek egyébként ilyenkor még inkább - sokkal inkább!! - szükségük lett volna anyjukra.

Késő este lett, mire hazaérkeztünk.

Pisti pókerarccal várt minket.

Éppen zajló szörnyű, közös tragédiánkat rezzenés nélkül fogadta.

Ma már tudom, szülei őt olyan elvek szerint nevelték, amelyek nem engedélyeznek a férfinek soha, semmilyen érzelmet. Ez a lenéző, szexista "csak a lányok sírnak" szellemiség szégyenletesnek minősített érzései elfojtására kényszerítette Pistit.

Vigaszra, támogatásra, segítségre most sem számíthattam tőle.

Szótlanul magába zárkózva, a külvilág elől örökösen elrejtőzve görgette gondolatait. Kommunikációra esélyt sem adott.

Ahogyan mi nem ismerhettük meg belső világát, úgy ő sem volt kíváncsi környezetére.

Úgy gondolom, kisgyerekének súlyos betegségét - a külvilág többi megnyilvánulásához hasonlóan - gondolkodás nélkül, azonnal elhelyezte kőkemény előítélet rendszerének éppen idevágó, megfelelő polcán.

A fejében működő, előre elkészített megingathatatlan szabályszerűségek, parancsolatok, kinyilatkoztatások nem igényeltek külső párbeszédet.

Sőt!

Éppen a külvilág kizárásával lehetett igazán hatékonyan alkalmazni őket.

Egy másképp gondolkodó, egy friss szemlélet, egy lázadó-lázító forradalmár csak összezavarta volna a gránitból készített rugalmatlan, merev elveket.

Hinni akarom, hogy Pisti aggódott, de nagyon vigyázott, nehogy láthatóak legyenek érzelmei.

Én magam teljes kétségbeesésbe zuhantam. Biztosan éreztem, az egész bajt kettőnk családon belüli állóháborúja okozta. A mindent megmérgező pokoli hangulat idézte elő a lelki szenvedést, ami fizikai megbetegedéssé alakult.
Iszonyatos bűntudat kínzott.

Másnap délelőtt ismét telefonáltam. Akkor már tudtam, anyósom délben megérkezik és vigyáz Miklósra, amíg én a kórházban Manókámmal töltöm az időt.
Életem egyik legszörnyűbb pillanata volt, amikor a vonal másik végén megszólaló nővér nyomatékosan megkérdezte - "Az anyukájával beszélek? Maga az anyukája?" Hatalmas megkönnyebbülést éreztem amikor kiderült, egyszerűen csak tudni akarja, mikor érek oda.

Akkor és az elkövetkező két hétben anyósom minden nap időben megérkezett én pedig délutánonként beteg gyerekemhez vonatoztam.
Egy-két alkalommal Pisti is velem tartott.

Amennyire súlyos volt a baj, annyira gyors lett a gyógyulás.

Hála Istennek.

Köszönöm.

Két hét után Manókám kicsit legyengülve, de saját lábán hazavonatozott velem. A kórházban utolsó pillanatban még elmondták, az utóbbi tíz év legsúlyosabb esete volt az ővé. Az addigra már ismerős nővérek valódi örömmel búcsúztatták. Felépülése igazi sikertörténet volt.

Itthon együtt átvettük az összes elmaradt iskolai tananyagot. Könnyen boldogultunk a tanulással.

Mire közel négy hét hiányzás után újra elkezdődött az iskolába járás, már mindent bepótoltunk.

Az általános iskolai tanítók, tanárok eddig már megismert "áldásos" tevékenysége most sem maradt el.

Manókám örömmel, bizalommal vitte iskolába vadiúj, csodaszép mesekönyvét. Meg akarta mutatni első osztályos tanító nénijének.

Egy világ omlott össze lelkében, amikor a tanító néni megnyálazott ujjakkal, minden fényes, ropogós, színes lap sarkát összetörve-gyűrve gyalázta végig az ajándékba kapott, nagy becsben őrzött képeskönyvet.

Szemmel láthatóan a könyveket, a kultúrát semmire sem becsülte.

Persze szakmájában erre nem is volt szüksége.

Hiszen ő a kultúrát már nem tanulta, hanem csak- tanította.

Manókám apai nagymamája is szorgalmasan nyesegette unokája önbizalmát, lekesedését.

- "Ááá, nem lesz ő olyan okos!" - hangzott a szakvélemény amikor gyerekem későbbi továbbtanulásáról beszéltünk.

Csak jóval később jöttem rá, szerencsétlen mennyire jót akart unokájának. Szerette volna megmenteni a szörnyű tanulás borzasztó terheitől. Lebecsülő véleményével egyszerre akart engem is és unokáját is meggyőzni.

Hiába, az a legbiztosabb, ha sikerül elpusztítani a belső indíttatást, a szándékot.

Ha önmaga hülyeségét sikerül elhitetni a gyerekkel.

Hogy tanulásra gondolni se merjen...

Gyerekem szerencsére nagyszerűen haladt. Alsóban, majd a felsős osztályokban is jól teljesített. Időnként megtáltosodva jóval négy egész fölötti eredményeket ért el, de a hullámvölgyek sem vezettek túl mélyre.

Menet közben - valamikor fölsőben - Manó gyerekem beleszerelmesedett a népitáncolásba.
Sok éven keresztül, szívvel-lélekkel teljesített a nehéz fizikai munkával járó próbák, fellépések, utazások világában. Táncos karrierje nemcsak a főiskolai tanulás miatt szakadt félbe. Lassan kiábrándult a csoport nagy ivászatokkal tarkított bulizós életéből.

Nyolcadik után a jól bevált városi szakközépiskolát, ott is az egészségügyes szakot céloztuk meg. Csabinak köszönhetően akkorra már ismertem az iskola megbízható, visszafogott légkörét. Úgy éreztem, egy komoly, hallgatag fiatalnak ez a hely biztonságos lesz. Egy kis régimódi fegyelem - és önfegyelem - sohasem árt!

És úgy is lett.

Két majdnem felnőtt gyereken edződve már én is sokkal könnyebben vettem a szokásos - hajmeresztő - kamasz és fiatalkori buktatókat.

Ahogy telt az idő - természetesen - az autóvezetői tanfolyamról sem feledkezhettünk el.

Az időközben megszünt állami cég - az ATI - helyett több magánvállalkozás indult.

Elméleti oktatás, elsősegély, vezetési órák..... minden, ahogy kell.

Manókám nagyszerűen teljesített.

Egy-kettőre hozzájutottunk családunk harmadik jogosítványához.

Az első komoly problémák ez idő tájt jelentkeztek.

Szerencsére gondjaimat nem gyerekem viselkedése, vagy teljesítménye okozta.

A piszkos anyagiakkal álltam hadilábon.

A hirtelen, hihetetlenül megdrágult tankönyvek, iskolai felszerelések őrült pénzekbe kerültek!

Szakközépiskolai tanévnyitón minimum húszezer forint kellett a tankönyvek kifizetésére. Plusz Miklós - mostanra szintén sokkal többe kerülő - általános iskolai könyvei.

Kétségbeesés helyett - nyári, szezonális munkát szerveztünk mindhármunknak.

2000 nyarán fantasztikus heteket töltöttünk vendéglátós rabszolga robottal.

Hulla fáradtan, de vidáman és elégedetten dolgoztunk.

Miklós a szomszéd faluban működő cukrászüzemben végezte a betanított culáger munkát. Mi ketten - Manó és én - egy Balaton parti étteremben takarítottunk, mosogattuk a szennyes edényeket, pucoltuk a zöldséget.

A tulajdonos ismeretlenül is ismerősünk volt.

Családunk 94 óta minden nyáron hozzájárult az üzlet nyereséges üzemeléséhez. Csabikám és élete párja, később pedig Sándor is koptatták a mosogató, a zöldséges, a konyha kövezetét.

Az otthon hallott vidám történetek, a biciklizős munkába járás kalandja engem is kíváncsivá tett.

A balatoni vendéglátós, szezonális munka világa semmihez sem hasonlít. Szabadnap nélkül halálra fáradt, kialvatlan, torzonborz alvajárók csapata lót-fut a megkergült méhkasra hasonlító konyhán.

Remekül szórakoztam.

Egyetlen perc üresjárat nélkül, szinte elrepültek a munkanapok. Összezördülés, vita már akkor is távol állt tőlem. Békepárti nyugalmam és erős elhatározásom mindent egyszerűvé tett. Tudtam, most erre van szükség.

Szeptemberben, az iskolakezdés napjaiban ez a másfél hónapnyi fizetésem kihúz majd a csávából.

A tanulás költségeit sikerül előteremtenem.

Két szintén dolgozó gyerekemtől egyetlen fillért sem kértem el.

Ezt így tettem korábban nagyobb testvéreikkel is.

Biztosan tudtam, a szülőnek kötelessége megtenni gyerekeiért mindent.

Saját továbbtanulásukért a gyerekekkel fizettetni - ez nem tűnik jó megoldásnak. Elszántan igyekeztem magam, egyedül megteremteni az új tanév kezdéséhez szükséges pénzt.

Gyerekeim ezekből a nyáron megkeresett forintokból kerékpárokat, hi-fi tornyokat, mobil telefon készülékeket - vagy a saját zenekarukban megszállottan gitározó Sándor éppen elektromos gitár torzító pedált - vásároltak.

Örömüket örömmel néztem. Tudtam, ez így van jól.

Örömteli célok nélkül értelmét vesztené a munka. A szülői hatalommal elkobzott fillérekkel együtt elvész a munka értelme is. Célom akkoriban éppen a munkához szoktatás – és nem a leszoktatás! - volt.

Soha nem felejtem el a gyönyörű délutánt, amikor mi hárman, lóhalálában ledolgozott munkanapunk után a Balaton partján találkoztunk. A strand füvén ücsörögve Miklós büszke örömmel mutatta aznap megkapott, első fizetését.

Lehet, hogy a kertben sokkal több, vidámabb és egészségesebb gaz burjánzott, lehet, hogy a háztartás katasztrófális romlásba dőlt, de mégis - ezen a nyáron fantasztikus sikert értem el.

A megkeresett, továbblendítő készpénz ennek a sikernek csak a kisebbik része.

Valójában fejben, gondolkodásban győztem!

Elérkezett a pillanat, amikor az én életemben is időszerűvé válhatott volna anyám sírós-rívós, mártír szenvedő anyás drámája.

Nem hagytam.

Egyszerűen csak másképp döntöttem.

Ennyi.

Pillanat alatt eltelt négy év és menetrend szerint elérkezett, majd el is múlt az érettségi ideje.

Természetesen most is minden rendben ment.

Már én is kevesebbet izgultam, hiszen ez életem negyedik érettségi vizsgája volt. Húúú....!

A sikeres érettségi majd a főiskolai felvételi után újabb, mindennél nehezebb megpróbáltatás következett. Manó gyerekemnek 2001 nyár végén kollégiumba kellett költöznie.

De ő egyáltalán nem akart.

Indulása napján Balaton parti munkahelyemről lestem a közelben eldöcögő vonat ablakait. Frissen főiskolássá lett boldogtalan gyerekem arckifejezése minden ellenérzését elárulta.
Szerencsére ellenséges hangulatából a gólyatábor egy hetes őrülete végleg kizökkentette.

Újabb faltól-falig főzős, ételdobozolós hétvégék következtek.
A mosáson megosztoztunk. Hol itthon, hol a kollégium közös, automata mosógépében készült el.

Csabiéknak - és az ő Suzukijuknak - hála, a ki- és beköltözések csomagszállítós, pakolós napjai sem okoztak gondot.

Az eléggé lepusztult, sok bulizást látott épület apró szobáiban viszonylag olcsón lakhatott az ifjúság. Az összefirkált lépcsőházi falak, összerugdosott kopott ajtók, a közös társalgó széttördelt ülőbútorai sok-sok túláradó energiáról árulkodtak. Ezt a folyosó végén kialakított vizes blokk közös zuhanyzói, mellékhelyiségei is megszenvedték. Csabikám egészségügyes kollégiumához hasonlóan, ez a hely is afféle remek hangulatú bohém tanyára emlékeztetett.

Bár az egy főre eső mosatlan edények és piszkos zoknik száma bizonyára országos átlagot döntött volna, mégis minden rendben ment.

Utolsó pillanatban, negyedik év végén gyerekem vonakodó ellenállásával még egy utolsó akadályt gördített saját maga elé. Alaposan megnehezítette önmagának saját szakdolgozata elkészítését. Végül szerencsésen jóra fordultak a dolgok és elérkezett a diplomaosztó napja. Akkoriban éppen felváltva robotoltam a kórház dicstelen takarító brigádjában valamint a mellékesen, maszekban bevállalt magánlákásokban. Ezért most - sajnos - kevesebb energiám jutott az ünneplésre. A lényegen persze semmi sem változtathatott.

Ezen a napon Manó gyerekem kezébe vehette gyógypedagógusi diplomáját.

Hála Istennek!

Idáig sikerült kitartanom.

Megvolt a harmadik lépés.