Budapest Déli pályaudvar. Legvadabb nyár közepén utazom haza. Indulás előtt egy órával már a 6-os vágányon áll a szerelvény.
Szinte üres!
Hurrá!
Felszállok, üres fülkében elhelyezkedem, még hátamon a táskám, de először telefonálni készülök – gyerekeim is tudják meg, minden értelemben sínen vagyok.
Ajtóban megjelenik egy magam korabeli – bőven 50-es – pasi. Túlzón alázatos, hétrét görnyedt udvariassággal, arcán ragacsosan negédes mosollyal belép.
- Van itt szabad hely? - kérdezi a teljesen nyilvánvalót.
Bólintok, kezemmel széles mozdulatot teszek. Tessék, lehet válogatni.
Nem ül le. Arcáról rám folyik émelyítő vigyora.
- Nem fogom zavarni? - kérdezi csillogó szemmel.
- Nem. - válaszolom kellőképpen elutasítóan. Fene se akar beszélgetni.
Nem adja fel. Közelebb lép, nyomatékkal felém hajol, arcáról már ömlik a csirizes cukormáz.
- Biztosan nem fogom zavarni? - kérdezi hangjában erős szándékkal.
Bennem üvöltve felszirénázik az eddig csak halk riadót fújó védekezési ösztön.
Lelki szemeimmel már látom is a három órás utazás során előadott átkozódós családi drámák, szörnyülködős kórházi rémtörténetek sorát. Hallgatóságnak kellek!
Enyém a megtiszteltetés – közönség lehetek!
Ez az ember egyetlen valódi értékemet, az IDŐmet akarja saját céljaira felhasználni.
- Nyugodjon meg, biztosan nem zavar. - mondom.
Határozott mozdulattal felállok, megkerülöm és angolosan lelépek.
Innen második fülke teljesen üres.
Leülök, kényelmesen elhelyezkedem.
Belül remekül szórakozom.
Na ugye, hát nem megmondtam, hogy engem nem fog zavarni?!
Más.
Meló vége, indulás haza. Bőven tizenkét kilométeres bicikliutamra üzemanyag kell. Valahol kétharmad úton általában megéhezem. Nagyon szeretek menet közben enni! Bal kéz kormányoz, jobb kézben kaja.
Gyorsan be is vágódok a német nyelven Spórolós élelmiszer üzletbe.
Remek!
Nagy, fonott kosárban almás-vaníliás sült tészta potom pénzért.
Mire nejlon zacskót kerítek, a kosárhoz vezető utamat már elállja egy – valóban rendes kinézetű - hölgy. Háta mögül lesve várakozom és reménykedem, igyekszik majd.
Igen. Puszta kézzel meg is fog egy darabot a tészták közül. Tudós szemmel forgatja, megnyomkodja. Hullik, morzsálódik az összetörő ropogós tészta. Végül méla undorral visszadobja. Következik a második darab. Megfogja, méregeti, összetöri, visszateszi! Hajam égnek áll, de még nincs vége. Kísérletező szenvedéllyel markolja meg a harmadik sütit is.
Háta mögül erős szándékkal, hangosan szólalok meg.
- Várjon! - harmadik áldozatát szorosan nyomorgató keze megáll a levegőben. Mint aki most ébredt, úgy néz fel, félrehúzódik.
- Egyet NE fogjon meg. Azt, amit én elviszek. Utána az összes többit összefogdoshatja! - szólok és már nyomulok is a kosár felé. Kezemre húzott nejlon zacskóval fölmarkolom a kotorászó mancsától legtávolabb fekvő tésztát. Sarkon fordulok. Még hallom, amint dunnyog a hátamnak.
– Na igen, mert én szeretem összefogdosni... - zúgolódik a nyilvánvaló igazsággal szembesülve.
Nagyszerűen szórakozom.
Jó hangulatomat még a pénztári sorbanállás sem ronthatja el.
Egyetlen megmentett, még érintetlen sütimmel biciklire pattanok.
Szép az élet!
És hogy miért is mondom el most mindezt?
Mert nem is olyan régen, még fogcsikorgatva hallgattam végig a rám zúduló idegen drámákat, miközben szenvedve átkoztam sorsom, amiért pont ezt az utastársat rendelte mellém.
Mert nem is olyan régen, még dúlva-fúlva néztem végig, amint gátlástalan vevő társam közprédának tekinti és megpocsékolja a számomra oly kívánatos élelmiszert, majd pedig hosszan, sűrű miértek közepette szörnyülködtem saját szerencsétlenségemen.
Mert nem is olyan régen, még csupán az életét elszenvedő áldozatnak éreztem magamat.
Azóta megváltozott a nézőpont.
Rájöttem, önmagam iránti kötelességem kézben tartani életem legapróbb történéseit is. Most már tudom, felelősséggel tartozom saját nyugalmas, kiegyensúlyozott napjaimért. Mert önmagam érdekeit ki is képviselhetné jobban, mint saját magam!
.jpg)
.jpg)
