Kezdőlap>Pálházi Éva - Állati ...jöttek a rágcsálók...éltünk, mint hal a vízben...és végül szárnyaltunk...
Pálházi Éva - Állati ...jöttek a rágcsálók...éltünk, mint hal a vízben...és végül szárnyaltunk...
2014.02.23 10:01
A négylábú emlősök sorát most folytassák a táncoló egérkék.
A fekete-fehér foltos egér házaspár mindkét tagja őrült iramban forgott saját tengelye körül. Szédülésnek nyoma sem látszott rajtuk. Teljesen váratlanul, minden ok nélkül hagyták félbe éppen végzett tevékenységüket és kezdtek dervis táncukba. Forogtak, forogtak, majd váratlanul megálltak és folytatták az imént félbeszakadt munkát.
Az apró, foltos állatkák időről időre nagy kupac miniatűr rózsaszín egér utódot hoztak létre. A jobb sorsra érdemes egér gyerekek közül egy sem érte el a felnőttkort. A zaklatottan pörgő-forgó szülőpár néhány nap alatt elfogyasztotta az egész almot.
Egy napon Anita - aki nagyon kedvelte a kis foltos rágcsálókat - rémülten vette észre, hogy az ismételten friss anyává vált egér asszony vékonyka, szürkés-rózsaszínes piszkafa lábára szorosan rácsavarodott szál cérna egészen elzárta a végtag keringését.
Azonnali mentőakcióba kezdtünk.
Egyikünk szorosan fogta a visító és hihetetlenül nagyot harapó sérültet míg a másik megmentő manikür ollóval óvatosan bontogatta a szorosan csavarodó cérnát a vékony, törékeny és már sötét lilává változott egér lábról. A sikerrel végződő akció után családjához visszatérő egér anyuka nagy ijedtségében jó étvággyal belakmározott újszülötteiből.
Úgy emlékszem Sándorék elköltözésük után nemsokkal az egérkéket is magukhoz vették, hogy a fáradhatatlan táncosok ezután náluk folytassák dicstelen szülői tevékenységüket.
Szinte csak napokra maradtam rágcsáló nélkül.
2001 május végén Csabikám fehér aranyhörcsög párt hozott ajándékba. Néhány hónapig - talán egy évig - hörcsögék vígan éltek és szaporodtak, hogy a felnövekvő új nemzedék elajándékozása még több fejtörést okozzon.
Végül többszöri kísérlet után hörcsög fater ügyesen megszökött kis üvegezett családi fészkéből és elő sem került többé. Valószínüleg az éppen nyitott előszobaajtón keresztül egyenesen az udvar szabadsága felé vette az irányt.
Neje őnagysága még bíbelődött egy ideig az éppen esedékes szaporulat gondozásával, de végül mégsem vállalta az egyedülálló szülő szerepét és jóízüen elfogyasztotta feleslegessé vált gyermekeit.
Néhány hét múlva ő maga is eltávozott az örök vadászmezők irányába.
Legkülönösebb rágcsálónkat - egy degut - Miklós kapta ajándékba.
A hörcsöghöz, egérkékhez viszonyítva nagy testü házikedvenc számára emeletes lakóhelyet állítottunk össze. A földszinti sokszögletü üveg edényre emelet gyanánt az éppen hozzá illeszkedő régi papagáj ketrec került.
Fura kis különlegességünk idegesen, zaklatottan és sűrűn nyiszorgó-nyekergő hangot hallatva hajszolta magát fel-alá két emeletnyi birodalmában.
Persze mondhatnánk, hogy ajándék degunak ne nézd a fogát, de ebben az esetben lehetetlen lett volna figyelmen kívül hagyni a kis állat fogazatát. Napokon belül szétrágta kétszintes ketrecének felső, fa lécekből és vastag drótból készült emeletét. Metszőfogai rémisztő hatékonyan morzsoltak össze minden üvegnél lágyabb anyagot.
Tragikusan rossz idegállapotában megállás nélkül rohant-rágott, rohant-rágott.
Az éjszaka csendjében az egész ház zengett a fogságba esett őrült, rab rágcsáló menekülési kírérleteinek hangzavarától.
Máskor szívszakasztó szomorú nyiszorgását hallgattuk fél napon át.
Szerencsére néhány hét után sikerült rábeszélnem Mikikémet, hogy adjuk meg a hőn vágyott szabadságot idegösszeomlott rabunknak.
Szép meleg, érett gyümölcsben gazdag szeptember elején kivittük degunkat a kert végébe, ahol néhány pillanatnyi hezitálás után végleg eltünt az árokpart sűrü gazos, cserjés vadonában.
Remélem jutott neki néhány nap - hét? - boldog szabadság.
Hasonlóan erős metszőfogakkal és hasonlóan szerény elmebeli képességekkel rendelkezett egyetlen nyulunk, Húsvéti Olga.
Olgát, a kedves hófehér nyuszit Csabikám húsvéti ajándékként kapta párjától, Zsuzsitól.
Az állat biztonsága érdekében első udvarunkban gyorsan, hevenyészett kifutót kerítettünk el. Olga itt töltötte rövid élete nappalait, míg éjszakára bezártuk - nem emlékszem hová! Valószínüleg a hátsó kamrában lett berendezve éjszakai szállása.
Kis buta, bájos nyuszikánk hamarosan megelégelte kifutója szűkösségét és egy ügyes akcióval felszabadította magát. Hogy az élmény még teljesebb legyen, gyorsan be is zabált a kert lédús, gusztusos friss fűvéből.
Ohhhh "green, green, grass of home"!
Valószínüleg túl fiatalon választották el anyja mellől, ezért emésztése még nem állt készen ilyen nehéz táplálék feldolgozására. A szabadban elköltött ebéd után Olga gyors tempóban felfúvódott.
Másnap reggelre hordó hassal, holtan hevert.
Húsvéti Olga utolsó útja a hátsó kerti kisállat temetőbe vezetett - a nyúl nemzetség egyetlen képviselőjeként azóta is ott alussza örök álmát.
Természetesen itt még szólni kell a lakásba rendszeresen betévedő mezei egerek látogatásairól is. Volt köztük olyan vakmerő, aki a szobai mennyezet gerendái közül pottyant lakásunkba és éjszakákon át reszelte-rágta az éppen hozzáférhető bútorainkat. Vesztére sikerült megcsípnem, amint épp a kamra ajtó keretének tetején sétál. Mindenféle fóbiától mentes lélekkel és házi papuccsal ütöttem agyon - oh borzalom!
Hasonlóan szemtelen társa a konyhai plafon résén keresztül zuhant - szó szerint - Anita nyaka közé! A hátán végigszánkázó egér megjelenésekor Anita szerencsére megőrizte lélekjelenlétét. Égből pottyant vendégünk nagyon rossz állapotban kapkodott levegő után, majd egy-kettőre kimúlt.
Na, ez a szomorú látvány már felzaklatta csupaszív Anitánkat.
Más alkalommal, sötét téli délutánon suliból hazatérő Miklós gyerekem éppen a szobai ajtót próbálta kinyitni, de érezte, valami ellenáll lendületének.
A további eröltetés hatására mégis kinyíló ajtót az alá szorult és akkorra már palacsintává lapított mezei egérke akadályozta.
Hja, így jár aki rosszkor van rossz helyen...
Korábban öreg, viharvert, félszemü Kancsi macskánk kíváló vadászati technikával a konyhaszekrény mögül varázsolta elő a kertből betévedt egeret.
Hiába, ez már csak a természetközeli falusi élet velejárója..!
Az állatsereglet legcsendesebb képviselőit Csabikámnak köszönhettük. Még városi lakásunkban laktunk, amikor ő akváriumot szeretett volna szép színes díszhalakkal. Összegyűjtött zsebpénzét felajánlotta hozzájárulásként, így állandó tragikus pénzügyi helyzetünk ellenére sikerült megvalósítani álmát. Beszereztük az akváriumot és a legszükségesebb hozzávalókat.
A végeredmény igazán tetszetős lett.
Szép tiszta vizü folyami kavicsos akváriumunkban a levegőztető csillogó buborékjai között jókedvüen úszkáltak fénylő, színes halacskáink. Ez az idilli állapot egészen addig tartott, míg tudatlanságunknak köszönhetően rászabadítottunk egy apró ragadozót - talán egy miniatürizált harcsát? - a békés hal csapatra.
Látványos pusztítást végzett!
Haléknál egymás megevése szerencsére nem jelent nagy tragédiát, tehát mi sem keseredtünk el túlságosan. Rövidesen pótoltuk megtizedelt állományunkat. Vízzel telt műanyag zacskókban újabb és újabb kis apró, kecses halacskák érkeztek az állatkereskedésből. Igaz ami igaz, a látvány gyönyörű és megnyugtató volt.
Az igazi baj az akvárium rendszeres takarítása körül adódott.
Időnként a kavicsos fenéken bágyadtan heverő, szomorú halacskák alig látszottak a sötét, szürkészöld algatengerben. Általában komolyabb vita nélkül megoldottuk ezeket a helyzeteket és még a teljes katasztrófa előtti pillanatban valamelyikünk kialmolta a hallakot.
Halacskáink falura is velünk költöztek.
A cserépkályhával fűtött szobában létrejövő nagy hőingadozás miatt meg kellett oldani az akvárium vizének melegítését, de ez nem akadályozta a további sikeres üzemeltetést.
Úgy gondolom, végül mindannyian ráuntunk a kis vizi világra - és a velejáró munkára! - így érdeklődés hiányában minden az enyészeté lett.
Utolsó halacskánk elpusztulása után egy ideig üresen állt a nagy tégla alakú üveg edény, hogy később Gizi, az ékszerteknőc vegye birtokba.
Gizi több százezer év hüllő örökségét birtokolta.
Őt figyelve, mintha rég kihalt dinoszauruszokat láttam volna.
Apró, négy-öt centiméter átmérőjü páncélja alól lassú, szaggatott mozdulatokkal nyújtotta elő hosszúkás, két oldalt piros csíkkal díszített fejét, vékony, törékeny, karmos ujjakban végződő lábait.
Komoly, megfontolt agymunka előzte meg minden lépését.
Sokszor úgy tünt, elaludt - lefagyott? - egy cselekvés sor kellős közepén.
Egy biztos, Gizi semmit sem kapkodott el.
Hüllőkre jellemző nehézkes, töredezett mozgással, ráérősen közlekedett nagy kövekkel, kevés fürdővízzel berendezett akváriumában. Szájának redős, reszelős széleivel tépte a saláta levelet és nyeldekelve küzdötte le a túl nagyra sikerült falatokat is. Ügyesen halászta ki fürdővizéből az apró, szárított kukacokat, forgatta az előszőr keresztben álló, és szájából kétoldalt kilógó finom falatot hosszanti irányba, majd nyakát kinyújtva egy utolsó nagy nyeléssel gyomrába küldte azt. Szívesen nézegettem ezt az apró őskövületet.
A megfelelő táplálkozásnak köszönhetően a pici hüllő szépen növekedett. Páncélja már legalább tizenkét centisre nőtt, amikor Gizi fajtájára jellemző szem betegséget kapott.
Valószínüleg nem használt neki az időnként eléggé elhanyagolt lakókörnyezet sem.
Rövid ideig tartó betegsége után Gizi is a hátsó kertbe került a többi, őt már megelőző házi kedvencünk mellé.
Ebből a leltározásból most már csak a szárnyasok hiányoznak.
Az igazságosság kedvéért kezdjük a házon kívüli szárnyas állatokkal. Életünk első baromfi házaspárát már költözésünk napjaiban megkaptuk ajándékba. A fiatal, fekete jércét azonnal elneveztük Marisnak, míg ura és parancsolója egyelőre név nélkül kukorékolt baromfi udvarunkban.
Maris a tyúkokra jellemző teljes odaadással zabált, kakált, kapirgált és rikácsolva futkosott a szabadban. Mindezen fejlesztő tevékenységek hatására szépen megnőtt, meghízott és idővel egyre nagyobb, szabályosabb tojásokat tojt - általában minden másnap.
Vérvörös tarajú, kékes-zöldesen színjátszó hosszú farktollazatú kakasunk, aki tíz-tizenöt fős háremhez volt szokva, mind rámenősebben gyötörte szegény árva feleségét.
Egy idő után viselkedésével kiérdemelte a Szatír nevet.
Szatír naponta vagy tízszer táncolt Maris hátán, vagdosta fejét csőrével és rúgta szárnyait.
Maris béketűrő asszony lévén, egy darabig türelmesen viselte a megpróbáltatásokat, míg végül komoly verekedés támadt kettejük közt és Szatírnak dolga végezetlenül kellett elmenekülnie. Amikor már Maris testi épsége is veszélybe került, elfogyott a türelmem.
A vérmesen harcias, nagyokat rúgó, csőrével élesen vagdosó kakast öten, közös erővel fogtuk meg és vittük a hátsó kertbe.
Az évek alatt levágott, megkopasztott és megsütött-főzött baromfiak hosszú sorát Szatír nyitotta meg.
Valamelyest háborgó lelkiismeretem megnyugtatására minden baromfitól bocsánatot kértem levágásakor és megköszöntem neki, hogy számunkra elfogyasztható ennivalóvá vált. Mivel élő baromfit nem lehet megfőzni, így a döntés kézenfekvő volt.
A nevezetes napon Szatír bekerült a húsdarálóba és erős, inas húsából remek fasirt készült. Maris még legalább két évig szaladgált tyúkudvarunkban az éppen aktuális, felnövekedő előnevelt baromfiakkal nagy egyetértésben. Állandóan frissített harminc-harmincöt fős tojó állományunk oszlopos tagjaként egészen legvégső öreg koráig nálunk kapirgált.
Úgy három éves korában pusztult el időskori végelgyengülésben.
Maris is megkapta a neki kijáró sírhelyet hátsó udvari állat temetőnkben.
A lakásban tartható díszmadarak közül a hullámos papagáj tetszett meg Csabikámnak.
Házunkban egyszer csak előtermett valahonnan egy régi madár ketrec is. Nem emlékszem, hogyan tettünk szert rá, de valószínüleg nem vásároltuk, mivel akkoriban állandó, folyamatos anyagi csődben tengődtünk.
A ketrec első két lakója kék és zöld színü papagáj házaspár lett. Hogy a két madár közül melyik hím és melyik nő nemü, az számomra megfejthetetlen rejtélynek bizonyult. Mindketten egyformán hangosan cserregtek - leginkább a kinti veréb hangokat utánozták. Megérkezésük után nem volt olyan reggel, hogy pirkadatkor fül hasogató kiabálásukkal fel ne zavarták volna az egész családot. A ketrecre borított sötétítő takaró használt, de leginkább a konyhai számüzetés oldotta meg problémánkat.
A két madár általában nyitott ketrec ajtó mellett, szabadon röpködött a szobában. Minden ami papír - tankönyv, füzet vagy újság - az ő erős, éles csőrük martaléka lett. Munkájuk nyomán szobánkban a szőnyeget papír reszelék, apró magvag lehántolt, üresre pucolt héja valamint az illedelmesen guanónak nevezett dolog borította. Madaraink kopogó körmökkel, vidáman toporogtak fel-alá a függöny karnison és fejüket féloldalra hajtva hol bal, hol jobb szemükkel lesték az alattuk zajló családi életet. A vékony fehér függönyön köszikla szilárdságú madár ürülék réteg mutatta kedvenc pihenő helyüket. Abban a pillanatban, ahogy a gyerekek alant zajló játéka hangosabbá vált, madaraink is kieresztették hangjukat és éktelen cserregéssel segítettek az amúgy is jó ordibáló torkú fiúknak.
A baj akkor támadt, amikor megpróbáltam rendet teremteni a káoszban. A szürkére keményedett madárszaros függöny kimosása és az ablak megpucolása felborította a rendet - vagy rendetlenséget? Mindenesetre egy óvatlan pillanatban, a több kicsi ablak egyikének külső, törött üvegén keresztül lelépett a páros zöldebbik tagja. A szívem szakadt meg Csabikám sírásától. Elátkoztam az ablakpucolásnak még a gondolatát is.
Gyorsan, a lehető leggyorsabban pótoltuk elszökött madarunkat.
A páros ebben az újabb felállásban is remekül működött - evett, kakált, szemetelt, ordibált. Valamikor, úgy egy év elteltével egyik madarunk csőrén egy, a hullámos papagájnál állítólag nem ritka daganat nőtt és hamarosan végzetessé vált.
Alighogy eltemettük kisállat temetőnkben szegény párát, társa is csatlakozott hozzá. Betegség kívülről észrevehető jeleit nem mutatta. Valószínüleg egész egyszerüen belehalt a szomorúságba és a magányba.
Ezzel örökre véget is ért a lakásunkban röpködő díszmadarak áldásos tevékenysége.
Az elmúlt években otthoni kisállat állományom a plüss fajtára korlátozódott.
Végre én is rátaláltam a nekem leginkább tetsző házikedvencekre.
