Pálházi Éva - Otthon

Több mint hat évtizede vagyok itt. Nem volt könnyű...
 

Valamikor a kezdet kezdetén, már megszületésem előtt nyilvánvaló lett, hogy bőven jut majd fájdalom, szenvedés, tragédia. Meghaltam megszületésem közben. Érkezésemet nem várta szülői fogadó bizottság, egy nárcisztikus anya, egy túl gyönge apa ... két éretlen gyermek játszmájába csöppentem ahol egy 'anya' szerepet játszó irígy, féltékeny kislány gyötört, kínzott egy 'apa' jelmezt viselő síró kisfiút. A kényszerítő erejű dráma adott volt és az áldozat szerep gyorsan magáévá tette az én öntudatlan lényemet is. 

Apám korai halála után sok év telt el kölcsönös anya-lánya átkok jegyében, majd az internalizált dráma önműködővé vált bennem. Ezután minden cselekedetem - két házasságom is - a megérdemeltnek vélt büntetés-bűnhődés megszerzéséről szólt. Részeges férjek, kölcsönös provokációk, tettlegességig fajuló válasz reakciók - négy gyerekes özveggyé válni 38 évesen ... igen, valóban tökéletesen beteljesítettem a megörökölt dráma kényszerítő erejű parancsát. 

Gyerekeim vétlen áldozatokká lettek ebben az eszement pusztításban, amit önmagam ellen követtem el.

Én magam sem tudom - honnan érkezett az ötlet, de jógázni és meditálni kezdtem ötven évesen. Ezután a felébredés gyógyító útjára testi létezésem, egóm akaratának megkerülésével, észrevétlenül léptem. 

Mondhatni a hátam mögött, titokban folyt a munka és érlelődtek a feltételek. Létezésemnek az a szellemi résztvevője, akiről eddig nem is rudtam, lassan, lépésről lépésre készítette elő a változást. 

Apránként, egyenként dobta szemétbe az akadályozó, visszahúzó érzéseket. 

A pusztító indulatokat. 

Egyszerre csak elfogyott az őrült, félelmektől hajszolt menekülés üzemanyaga. Idebenn lejárt, elhallgatott az állandó balsejtelmeket és önvádaskodást harsogó lemez. 
Felváltotta a csend, a béke és nyugalom.
Olyan egyszerű és vidám lett minden, hogy az már nekem is feltünt. 

Ilyen érzés lehet, ha egy nap arra mész haza, hogy valaki meglepetésképpen alaposan, mélyrehatóan kitakarította eddig eléggé elhanyagolt lakásodat és egy új, ragyogó valóság süt be az ablakokon. 
 

Álltam lecsillapodva, elcsendesedve megújult belső otthonom közepén és a hazaérkezés boldogsága töltött el. 

Megérkeztem. 

Biztosan tudom, ide indultam. Ez a célállomás. 

Sőt!
Az indulási hely is ez. 

Visszaértem réges-régen, apró gyerek koromban elhagyott lelki otthonomba.
 

A megváltozott nézőpont megváltoztat mindent.
 

Elkezdtem másképp érzékelni a körülvevő természetet. Mélyebbnek, tartalmasabbnak tűnik a látvány. Felerősödött térlátással teljes gazdagságában látom a csodálatos világot, ezt a gyönyörű életet. 
Hálás szemmel és tisztelettel figyelem az apró részleteket. 

Megváltozott a dolgok fontossági sorrendje. 

De nemcsak kifelé hat ez a változás. 

Életem történetét is másképp látom.

Kis önző panaszaimon felülemelkedve ma már tudom, hogy anyámnak milyen sokat köszönhetek. 

Sokáig abban a tévhitben éltem, hogy a szülő köteles jót, szeretetet adni gyerekének. 

Pedig a szülői munkaköri leírás pusztán a nevelést, a tanítást tartalmazza. Az is példa mutatás, amikor a szülő rossz példát mutat. 

Ilyenkor is megvalósul a nevelés és oktatás.  
Ennek a leckének saját, személyes értelmezése már a gyerek dolga. 

Ügyes, szemfüles diák legyen a talpán az a gyerek, aki feladat megoldásul ezt a negatív példát kapja, lejátszandó sorsa történetének ezt választja. 

Aki ilyenkor nem ragad le önmaga fájdalmánál, sértettségénél, szenvedésénél, hanem  eltökélten színére forgatja szülője visszájára ráncigált nevelési elveit. 

Ötvenöt év után végre sikerült észrevennem a megtisztelő feladat jelentőségét.
Anyámmal együttműködve tökéletes lehetőséget teremtettünk tisztánlátásom, szellemi fejlődésem kiteljesítésére.
 

Hiszem, hogy döntések és választások sorozatos útelágazásai révén létrejött mostani életem összes lehetséges variációja megtalálható létezésünk számunkra - pillanatnyilag - ismeretlen, párhuzamos dimenzióiban.
Ott él az az ÉN, aki minden rossz, fájdalmas döntésem alkalmával az éppen ellentétes - boldog, vidám - döntést hozta meg.
Ha életem összes gondjának, bajának, tragédiájának ellentétét ő élte át akkor minden bizonnyal elégedett, sikeres emberré vált. 
 

Van egy kedvenc álmom... őróla szól...
 

Tágas, napsütötte, széljárta zöld vidéken, a környező vörös, barna dombok közt futó autópályán robogok. 

Hátam mögött a messzeségbe vész, előttem a határtalan táj horizontján tünik el az út hibátlan, sötétszürke sávja. 

A szabadság mély lélegzetével suhanok a ragyogó, kék ég alatt. 

Sikeres, független ember vagyok. 

Munkám szellemi kihívásai kitöltik mindennapjaimat. Saját kis autómat vezetem, csomagjaim a hátsó ülésre dobálva. 

Jól tudom, milyen veszélyes sikeresnek lenni.
Tudatosan figyelek, nehogy egóm tápláléka legyen írásaim egyre nagyobb népszerűsége. 

Csillogó-villogó, feltűnő országúti cirkáló helyett ez az alacsony fogyasztású, kis helyen elférő városi autó is tökéletesen megteszi. 

Egyenletesen zúg a motor - elégedett vagyok. 

Anyagi jólétem nagyvárosi biztonságát most egy időre a család biztonságára cserélem. 

Karácsony van.
 

HAZAMEGYEK. 

 

Hosszú, több napos utam kezdetén a szürke, hó lucskos, északi megapolisz ólmos hidege búcsúztatott. 

Magam után bezártam emeleti lakásom ajtaját - Paul Evening 1.em. 2 - és az alagsori garázsba botorkáltam a félhomályos lépcsőházon keresztül. 

Télikabátos, vacogó testemre gondolatban már felpróbáltam a tengerparti napsütés bizsergető forróságát. 

Reggeli csúcsforgalom dugóiból kikeveredve, magam mögött hagytam a járdákon tornyosuló mocskos, fekete hókupacokat. 

A szennyes sárpocsolyákban toporgó hajszolt városlakókat, a szürke szmogfüggöny mögött rejtőző fáradt reggelt.
Hólucskos síkságok, vacogó kisvárosok, téli szürkeség az út mentén ... csak a sürgető vágy egy erős forró kávé után és egy mosdó még sürgetőbb igénye tudott megállítani egy benzinkútnál, úgy félúton. 

Szinte menekülő rohanás után, esti szürkületben állok meg szállást keresni. 

Elértem a földrészt derékban kettészelő hegység északi lábához. Komor nyugalom járja át a vad vidéket, a jégbe-hóba takarózó vulkáni óriás millió éves álmát alussza. 
Fázom a hideg tiszta szélben. Holnap, holnap minden megváltozik - bíztatom magamat.
Kezeimet éjszakára bérelt szobám forró radiátora fölött melengetem. 

 

Másnap reggel a völgyszoroson keresztülvezető autópálya másik világba visz. 

Magam mögött hagyom a szűk katlant összeszorító, magasba törő, komor szikla falakat, a zord, hósapkás csúcsokat. 

Ezt a gyönyörűségében is taszító, rideg vidéket.
A visszapillantó tükörből egy ideig még nehéz, sötét szürke felhők fenyegetőznek. 
 

Mindhiába..!
 

Innen már utazásom minden órája, minden kilométere közelebb visz a nyárhoz. 

Először a táj színei válnak élénkebbé.

Viszlát hideg szürkeség! 

Az ég egyre kékebb és mindenfelé tarkán virágzó növények napoznak. 

Havazásnak itt már nincs esélye, de a vezetést kilométereken át nehezíti az ömlő, szakadó eső.
Elázott rétek, vizes föld illata érkezik a letekert első ablakon át. Felfrissült zöld legelők, marhacsordák, útmenti erdős ligetek rohannak el mellettem. Kisebb települések keresztezik az utamat. Konyhakerttel körülvett apró házikók, gyümölcsfák a hátsó udvarban, frissen mosott, kiteregetett ruhák, kapirgáló baromfi és gyerekek. 
A heylbeliek vidámsága ruházatuk mennyiségével fordítottan arányos. 

Téli depressziót nem ismerő boldog emberek.
A poros utcákon szerelmes kutyafalkák kóborolnak boldogan. 

A tóvidék szemkápráztatón szikrázó vizei megállítanak. 

Első éjszakai vastag takarós, fűtött szállásom után most már akár sátorban is aludhatnék. 

Nem teszem. 

Tegnap reggel még a süvítő, havat hordó szél vágott be emeleti ablakomon, ma éjjel vízparti motel szobámat csak a szúnyogháló választja el a külvilágtól. 

Tücskök, kabócák ciripelése, esőt követelő békák kórusa ringat el.

Még egy nap... és megérkezem.

 

Napsütötte ligetek üdvözlik az indulásomat másnap reggel. Az út kézségesen kanyarog szabadságvágyam kerekei alatt.  Ezt az autós kalandot minden alkalommal át kell élnem. Emiatt nem utazom repülővel.

Imádok gondolataimba merülve, egyedül vándorolni.
Egyedül, de soha sem magányosan. 

"Welcome to the hotel California" harsogja az Eagles autórádióm hangszóróiból. 

Az út mentén feltűnő pálmafák jelzik - már közel járok. 
 

Késő délután van, mire lekanyarodok az ismerős tengerparti kisvároshoz. 

Vidéki hangulatú, hatalmas kertekkel övezett, szerényen jómódú házak közt csalinkázok. Megállok a magas fa kerítés, a nagy faragott kapu előtt.


Megérkeztem. 

 

Hatvanadik évüket éppen csak elkerülő szüleim már nagyon várnak. 

Anya siet elő fehér, egy emeletes házunk mögül.
Szemében büszkeség és szeretet ragyog amikor rám néz. Nehéz terhessége és komplikált, veszélyes szülése után már tudta, hogy egyetlen gyereke igazi isteni ajándék. 

Születésemtől fogva érzem és élvezem különleges, hálás gondoskodását.   

Kezében tepsibe szánt, tiszteletemre frissiben levágott, fityegő fejü csirke lóg. Érkezésemmel megzavartam a főzés  előkészületeit. 
 

Izzadt homlokáról félresimítom szürkülő szőke haját - Szia anya!  
 

Fura, megszokhatatlan érzés felülről lefelé tekinteni arra aki gyerekkoromban az óriási minden volt.

Ölelkezésünkbe belebonyolódik a döglött baromfi is... jóízűen, szívből nevetünk saját esetlenségünkön... és anya már fut is vissza a konyhába. 

Harminc évnyi hivatásos táncos multjának köszönheti vékony termetét, fürge, fiatalos mozgását. 

Később, amikor a próbák, fellépések és a színpad világa már fárasztotta, oktatói végzettséget szerzett.
Otthoni tágas, földszinti balett termében most nagyon fiatal - öt-tíz éves - lányokat, fiúkat tanít. Megvalósította saját gyerekkori álmát. Ráadásnak lelki békét, örömöt, megelégedettséget kapott.

Bikfic Kettő izgatott farkcsóválással csörtet elő a kert örökzöldes-cserjés mélységéből. Bolond, fékevesztett örömmel futja üdvözlő tisztelet köreit. Elődje - gyerekkori játszótársam - Bikfic Egy néhány éve meghalt. Hosszú gyász után szüleim úgy döntöttek, megkeresik eltávozott barátjuk testi-lelki hasonmását. 

Második német juhászuk hatvan kilós termetével, odaadó, boldog ragaszkodásával Első Bikfic tökéletes másolata. 

Így aztán a névadás sem lehetett kérdéses. 

Bikfic...hogy anyáék honnan vették ezt a nevet..?! 

Apa éppen fát vág.
Izmos alakja, energikus mozgása életkoránál sokkal kevesebbet mutat. Szerencsére megszületésemkor abbahagyta a dohányzást. Komolyan gondolt és be is tartott fogadalma határozottan jót tett egészségének. Szelid, békés természete derüssé teszi élete minden napját. 

Biztosan érzem, mennyire szeret engem. 

Lelkében az öröm most is olyan eleven, mint amikor megtudta, várva-várt, nehezen érkezett gyereke fiú lett. 

Vidáman megölelget, aztán dolgozik tovább. 

Esti tábortüzünket készítí elő a ház mögötti tágas udvarban. 

Nem szabad segítenem neki. 

"Pihenni jöttél. Mars innen!" - fenyegetőzik nevetve. 

Nem erőltetem.
Tudom, rendszeresen vállal épület gépészeti és építészeti tervező munkát. 

Időnként fát vágni - neki ez pont megfelelő kikapcsolódás.   

Holmimat lepakolom gyerekkorom ismerős, otthonos színhelyén. Évtizedek óta hozzám tartozó saját, emeleti szobám most is tisztán, rendben vár. Kincses, kacatos szekrényemben temérdek ceruza, festék, ecset, zsírkréta mellett régi rajzaim, vízfestményeim. Íróasztalomon nagy kupac jegyzet papír, véletlenszerű firkálmányaim cetlijei. 

Köszönöm anya, hogy rendet raksz, de semmit sem dobsz ki. 

Szekrényembe, ruháim mögé rejtem magammal hozott, ünnepi díszcsomagolású dobozaimat. Apa és anya telitalálatos ajándékai.
Biztosra megyek. 

Több heti agyafúrt, telefonos kérdezősködés során kiderítettem, ki mit szeretne. 
 

A ház kellemes hűvösében megnyugtató, ismerős zajokat hallok. 

Az emeletre vezető lépcső, szobámban a padló éppen ott, és pont úgy csikorog, ahogy annak lenni kell. 

A földszinti nappaliban álló értékes, régi ingaóra megszokott dallamával üti a feleket, az egészeket. Éjszakai csendben ez a hang betölti az egész házat. Gyerekkorom félős, felijedős éjjelein az óra zenéje húzott vissza a biztonságos valóságba. 

Kellett ez a mentőöv. 

Álmodozó, csupa fantázia gyerek voltam. Rövidlátó, szemüveges könyvmoly. Könnyen elvesztem képzeletem világában. 

Hálás vagyok anyáéknak, amiért nem erőltették rám a többi fiú focizós, harcos, kűzdősportos szellemiségét. Egyszerűen csak engedték, hogy elvarázsolt különc önmagam legyek. /És az átszoktatás kényszere  nélkül hagyták, hogy ügyesebb, bal kezemet használjam./  

Felnőtt korom írói pályafutását alapozták meg akkor. 

Késői, langyos alkonyatban körülüljük az éledező tüzet. Bikfic Kettő óvatosan, aggódva kerülget minket, majd megnyugodva leheveredik a közelben. Orra előtt gomolygó porfelhőt fújva, nagyot sóhajt.

Sütéshez megfelelő parázs még soká lesz, de addig is ülünk, bámuljuk a lángokat, beszélgetünk. 

Vagy egyszerűen csak hallgatunk. 

Fölöttünk a nyári éjszaka csillagos kupolája kibontja végtelen, sötétkék mélységét. 

Sós tengerszagot hoz a szél és mi csöndben élvezzük hármunk lelkének összehangolódott nyugalmát. 

Holnap is lesz nap, lesz munka, bosszankodás és gond is, de most, itt, ez a pillanat mindent feledtet. 

Ez a béke pillanata.

ITTHON VAGYOK! 
 

Mennydörgés hangjára ébredek az éjszaka kellős közepén. 

Villámok tüzes kötelei tekeregnek a fekete égbolton. A kerítés mentén sorakozó karcsú, egyenes törzsü pálmák leveleit tépi, cibálja a vihar. 

Ablakom alatt a majdnem derékszögig meghajlott fák nyikorogva, suhogva állják a szél rohamait. 

Hólyagos, buborékos nagy cseppekben földet érő felhőszakadás veri az ablakpárkányt. 
 

Csak állok a sötétben és megilletődve bámulom a természet tombolását.

Volt idő - még kisfiú koromban - amikor a házból kiszökve, szinte a szabad ég alatt, konyhakerti fólia sátrunkba bújva élveztem a fejem fölött dübörgő-csattogó égiháborút. 

Ennek az erőnek én is része vagyok. 

Olyan ez, mintha vendégségben lennék egy távoli, hatalmas, dús gazdag rokonnál. Hiába közös a vérünk, határozottan érzem saját jelentéktelenségemet. 

A párkányról felverődő vizcseppek nyomán már fehér atléta trikóm, de még alsógatyám is elázott. 

Gyorsan bezárom a huzat ráncigálta ablakot.
Fél kettő - szól a földszinti bim-bamos figyelmeztetés - feküdj vissza, nyugi van! 

Szót fogadok.

Felélénkült gondolataim még ébren tartanak. 

Tavaly ilyenkor nem egyedül érkeztem haza. 

Azóta harmadik komoly, hosszan tartó kapcsolatom is csalódással végződött. Mostanában önvizsgálattal telnek heteim, hónapjaim. 

Már látom, az eltérő külső mögött mennyire hasonló lelkületű társakat választok magam mellé. 

Sorozatban! 

Hármuk közül ma már egyikükre sem haragszom. Észrevettem a felszín történései mögött rejlő üzenetet. 

Mintha saját magamnak üzennék mindenkori kapcsolatomat megmérgező veszekedéseinkkel. 

Támadási célpontnak mindhárman személyiségem felújításra szoruló pontjait pécézték ki. 

Szinte ujjal mutogatták lelkem működési zavarait. 

Kicsit lassan, de harmadjára végre megértettem a mélyben működő okokat. Elszántan alámerültem. Az ősi keleti technikák segítségével végzem belső világom tatarozását. Egyelőre úgy érzem, mostani tudásom még kevés a jó választáshoz. 

Azt már látom, mi vezet a rossz döntéshez. De a jóhoz...?! 

Hát igen. 

Itt még van mit tenni. 

Hálás vagyok anyáéknak türelmükért. Lehet, hogy  megházasodós, lakodalmas, kisunokás jövőkép él gondolataikban, de ki mégsem mondják. Együttérzőn várakoznak. Tudják, ezzel segítenek a legtöbbet. 

Hogy az elmúlt hónapokban mennyire ráéreztem az egyedüllét szabadságának ízére - azt még magamnak is csak csöndben, titokban merem bevallani.

Füleimre igazítom fejhallgatómat. 

A mély relaxáció theta hullámai elaltatnak.

Szent este reggele verőfényes napsütéssel érkezik. Hét órakor már a garázsból tolom ki biciklimet. 

- Nem, nem. Bikfic, te maradsz! - és már indulok is.

 Irány a közeli kavicsos, sziklás partszakasz.
Vadsága miatt a nyaralók elkerük ezt a helyet.
Szelíd, puha homokos strand tőlünk néhány kilomérnyire délre található. Ott vadregényes, kerek bungallók állnak a vízparton. Vakítóan fehér falaikon pálmalevél tető. Hideg, zsúfolt városaikból felfrissülni ide, az örök nyárba menekülnek az északiak. 

Mifelénk sokkal csendesebb minden. 

Az éjszakai eső után párásan gőzölgő, illatozó vidéken tekerek. Enyhén emelkedő erdei útszakasz végén síma, nyílt magaslatra érek. 

Most is, ismét mellbe vág a látvány ereje. 
 

Velem szemben a határtalan, csillogó víztükör a horizonton mosódik össze a felhőtlen kék éggel. 

Nyughatalan felszínén a napsütés milliónyi arany szikrája zizeg. 

A meredek partoldal tövében szárazföldnek csapódó, tarajos hullámok zúgása betölt időt és teret. 

Kavicsos fövenyen rendetlenül széjjel dobált, kisebb-nagyobb sziklák törik meg a víz útját. Körülöttük fehéren habzó örvények forgolódnak. Sodrásukban apró rákok, csigák, elszabadult vizi növények utaznak.
Fejem fölött sivítozó sirály csapat kering. 

Arcomba fúj a tiszta szél - úgy érzem, repülni tudnék. 

A mindennél fontosabb, éltető, alkotó szabadság boldogsága tölt el. 
 

Nagyszerű ötleteim támadnak, amiket azonnal le kell írnom. 

Szél sebesen tekerek hazafelé.
Szobámba zárkózom, füstöl kezem alatt a billentyűzet. 

Ez az! 

Erre vártam hetek óta. 

Az otthon biztonsága csodát tesz. 

Behunyt szemem előtt zajlik, él a történet. Még a táj színeit, a szereplők öltözetét is készen kapom. 

Nekem csak le kell írnom a látványt. 
 

Valamikor régen úgy képzeltem, hogy az író nyögve, keservesen töri a fejét, míg végül kitalálja történetét. 

Itt és most megnyugtatok minden írásra elszánt sorstársat: nincs szükség erőlködésre. 

Sőt!
Legfőbb akadályt éppen a mindenáron akarás jelent. 

A történet már ki van találva.
Valahol, egy másik valóságban éppen most zajlik. 

Saját szabályai szerint, önmagától működik. 

Behunyt szemmel, odafigyelve a következő lépés mindíg látható lesz.
Hősünk él és virul. 
Cselekvése kiszámíthatatlan, előre megjósolhatatlan. 
Nem kitalálni, csak megfigyelni kell őt.
Engedni, hogy vezessen, hogy menet közben ő alakíthasson mindent. 

Időnként, amikor hosszú vívódás után helyére kerül az éppen megfelelő szó, rádöbbenek - ezt már láttam így leírva. 

Ez az utolsóként beillesztett, nehezen felrémlő szó hiányzott az ismerős szöveg tökéletes visszaadásához.  

Nekem az iparos tevékenysége jut - az ügyes másolás.
 

Ezt még az ünnepi vacsora és ajándékozás idejére is csak nagy nehezen tudom félbehagyni. 

Egy időre elvegyülök a földszinten megterített asztal köré gyült nagynénik, nagybácsik és ritkán látott, alig ismert hozzátartozóik közt. 

"Csak a teste!" - lehetne rám írni a jelmondatot. 

Megértő családom rövidesen visszaküld szobámban hagyott alkotó gondolataimhoz. 

Mindennél nagyobb élvezetet jelent ez a munka. 

Egész napokra - hetekre - beszippant a belül zajló történet. Ilyenkor nincs energiám a külvilággal foglalkozni. Reszkető, jég hideg kezekkel püfölöm a billentyűket. Izgatottan kapkodok tülekedő, szétfutó gondolataim után.
Anyáék megértenek, velem örülnek.
Evés idejére kirángatnak szobámból, egyébként békén hagynak. 

Egy-egy újabb kirándulás a tengerhez friss energiát ad.
Remekül haladok. 

Nagyjából két heti elvarázsolt lebegés után kinyomtatom az ezerszer javítgatott, végső formájára igazított történetet. 

Csak ilyenkor, kézzel megfogható valóságában merem létrejöttét elhinni. 

Érzem, ez most nagyon ütős! 

Valódi ereje van! 

Főhősöm tragikus sorsú asszony, aki kicsi gyerek kora óta ellentmondó, pusztító szülői utasítások közt vergődik.  

Szerető, de gyenge akaratú, halálos beteg apja képtelen kiegyensúlyozni az erős, rosszindulatú anya pusztító hatású nevelését. 

Főhős kamasz korára megtanulja végzetesen gyűlölni önmagát. 

Jövője lerombolásába vita nélkül belenyugszik. 

Szellemi értékeit szemétre dobja és vakmerőn belevág az anyai utasítások megvalósításába. 

Megérdemeltnek vélt fájdalmát, szenvedését, megaláztatását mindíg, minden helyzetből kicsikarja. 

Túl kevés szenvedést nyújtó első házassága után második, szintén állandó bűnhődésre vágyakozó férjével megteremtik önmaguk tökéletes, közös poklát. A másikat túllicitálva kűzdenek mindannapi fájdalom adagjukért. Egymás elleni provokációik, tettlegességig fajuló válasz reakcióik tökéletesen beteljesítik az öntudatlan, szintén szenvedés függő szüleiktől kapott "gyűlöllek", "dögölj meg", "senki vagy", "szégyelld magad"  elvárásokat. 

Végül, tovább már nem fokozható szenvedésük tragédiáért kiált. 

Hajdan apjától kapott önállósági törekvéseinek köszönhetően, bizonytalan végkimenetelű összeomlásukból Főhős élve kerül ki. 
 

Önmaga előtt egyedül anyasága indokolja saját lebecsült, gyűlölt személyének túlélését. 

Csak ezért száll szembe az anyjától kapott programmal és ad esélyt saját magának. 

Önnön anyai-szülői szerepe az egyetlen biztos pont, a mentőöv. 

Folytonos bűnhődésre, önbüntetésre vágyakozó férje öngyilkos lesz. 

Ott áll fiatal, de ős öreg lelkületű Főhős négy gyerekkel és több életre elegendő tapasztalattal. 
 

Hallgat megérzésére, megváltó szülőségébe foggal-körömmel kapaszkodik és lassan talpra áll. 

Ezen a felfelé vezető úton sikerül mély lelki sebeket viselő  gyerekeit is magával húznia. 

Öregségére végre a szellem fénye kigyullad bensőjében. Valódi elhívatottsággal leírja, átlátja és megfejti közös életük eseményeit. 

Hosszú, veszélyes utazása végére boldog emberré válik.
 

Halleluja.....! 
 

Képzeletbeli harsonák szólnak - és a megviselt külsejű író végre kibújhat szamár fészekké változtatott szobájából, hogy emberi formát erőltessen magára. 

- Pedig megborotválkoztam... valamikor...?! - mondom tétován zilált tükörképemnek. 

Anyáék orra előtt megkönnyebbült örömmel lobogtatom  frissen elkészült szellemi termékemet. 

- Mindíg tudtam, hogy ügyes vagy fiam! - szól az apai dícséret. 

Anya ragyogó szemekkel, büszkén ölelget. 

Mintha hájjal kenegetnének...

Már csak néhány nap maradt szabadságomból. 

Pót szilveszteri, elő szülinapi, fogadó-búcsúzó, mindent bepótoló kerti összejövetelt szervezünk. 

Sorban megérkeznek hozzám legközelebb álló, régi jó barátaim. 

A gitáros zeneszerző Steve, aki saját verseit önti zenei hangokba. Magánvállalkozásban kiadott dalai már eddig is nagy sikert arattak. Élete párja a kerámia ihletett mestere, számtalan csodaszép használati- és dísztárgy születik otthoni műhelyük égető kemencéjében. Művészeti tevékenységük mellett pedagógusi munkájuk biztosít rendszeres jövedelmet. Velük érkezik négylábú lakótársuk is, akit Bikfic kitörő örömmel fogad. Hamarosan a pálmák alatt gomolygó porfelhő jelzi -  a két kutya felszabadult játékba kezdet.

Alex, aki kifelé forduló, szívesen szereplő, magabiztos természetét követve a nyilvános megmutatkozást választotta. Tehetséges, csodálatos zongoraművész vált belőle. Utolsó fellépése színhelyéről, több órás autózás után érkezik meg élete párjával. 

Szabadideje most kevés. Holnap este ismét jelenése lesz. Közben időt szorít egy-egy jól fizető magántanuló számára is. A gyakorlás és a pihenés sem maradhat el. Hamarosan hosszabb stúdió munka következik. Nyárra megjelenik az új lemez. 

Kikapcsolódásnak a zongora billentyűit számítógépe billentyűzetére cseréli. Alex hatalmas lendülettel, emberfeletti életenergiával tölti és élvezi minden napját.

Szabadúszó művészeti vállalkozásukat szemfüles, talpraesett feleségével ketten vezetik. Pici lányuk a nagymamánál tölti ezeket a zsúfolt napokat.
 

Betoppan a pszichiáter Mike, aki mostanában csak részidős munkát vállal és inkább magánparaxisát fejleszti. 

Így megszerzett szabadidejét meghökkentő mélységekbe tekintő költészetének szenteli. Lánglelkü költő lelkületével tökéletesen összhangban van megfontolt lélek búvársága. Most éppen eddig már megjelent, sikert aratott verseit válogatja egy kötetbe. Izgatott öröme feledteti a kiadás körüli anyagi bosszúságokat. 

Szintén verseket író csendes, elgondolkodó párja érett bölcsességet visz kapcsolatukba. Kisfiúkat ma otthon hagyták, a nagyszülőkkel tölti az éjszakát.

Mike szintén megszállott számítógép rajongó - Alex és ő egy nyelvet beszélnek. Máris van közös témájuk.

Végül megkésve, utolsónak a fotós Csaba érkezik - akinek különleges neve kelet európából betelepült őseitől származik. 

Idefelé nagy kerülőt tettek. Két kis trónörökösüket először a nagymamához fuvarozták. 

Szelíd, türelmes felesége csak félig van jelen - gondolatban nem szakad el gyerekeitől. 

Csaba nemrég megrendezte első kiállítását kedvtelésből készített, művészi fotóiból.
Jó szemmel és jó megérzéssel tud éppen a megfelelő időben, pont a legalkamasabb helyen fényképezni. Több újsággal is kapcsolatban áll. Nem rest órákat autózni egy-egy megrendelt, végül remekül sikerült kép kedvéért. Egyházi gondozó-ápoló  tevékenységét nem adta fel teljesen. Áldozatos munkája segíti lelki szemeinek élesre állításában. 

Természetesen a kiszámítható, tervezhető jövedelemre is szüksége van a családnak. 

Ekkora felelősséggel a vállán az ember óvatosan vág bele az önmegvalósítás nagy kaladjába. 

A sok vendég jövés-menése, a hangos, élénk beszélgetés Bikficet is beindítja. Kutyabarátja segít neki a féktelen jókedv kinyilvánításában. Menekülünk feldöntögetős öröm kitöréseik, nyálas, csöpögős csókjaik elől. Végül jutalomfalatokkal rávesszük őket, hogy tisztes távolból figyeljenek minket. 

Nagyszerű hangulatban telik az este. Anyáék is közénk ülnek.
Nem bírják ki... el kell mesélniük néhány fergeteges gyerekkori ökörségünket. A lányok "kibicnek semmi sem drága" alapon pukkadoznak a nevetéstől. 

Pedig, ha anyáék tudnák...nem kell tudniuk mennyi közös, kamaszkori kaland tartja össze baráti szövetségünket. 

Megszólalnak a gitárok - Steve, Alex és apa együtt zenél. 

Anya erős, tiszta hangjával besegít az éneklésbe. 
Dala sós tengerillatú szellőn szárnyal a csillagos égbolt végtelen mély kupolája alatt. Emelkedett, létezésen túli pillanatot élünk át együtt...
 

Lassan elfogynak a grillkolbászok, a sütik és a közös időnk is. 

Megajándékozzuk egymást legújabb szellemi termésünkkel. 

Gazdát cserélnek a lemezek, fotók, könyvek és útnak indul a társaság. A kapu előtt hosszú ölelésekkel és túl hangos búcsúzkodással próbáljuk leplezni érzelmeink mélységét. Még néháyn szomszéd is átköszön a közeli kerítésk mögül ... míg én megilletődve, túlcsordult lélekkel integetek a távolodó autók után. 

Bikfic, gyere vissza! Zárom a kaput - figyelmeztetem a kutyát és hirtelen rám tör a felismerés - hamarosan nekem is indulniom kell...

Itthon mindíg gyerek státuszban létezem drága szerető, gondoskodó szüleim szárnyai alatt. 

Közel egy hónapnyi kényeztetés után váltanom kell. 

Szükségem van az önállóságra. 

A messzi, északi nagyvárosban felnőtt ember lehetek és a könyvkiadónál végzett munkám is odaköt ... bár a visszautat most megnehezítit a kényszerű évszakváltás. 

Nyárból a télbe - huhhhhh. 

Lassan befejezem a napok óta tartó pakolást. Megszaporodott cuccaim kínkeservesen az autóba zsúfolva, laptopom őrzi a néggyerekes özvegy sikergyanús történetét.

- Sohasem fogom tudni megérteni eg autó csomagtartó természetét - hogyan lesz egyre kisebb a nyaralás ideje alatt? - sütöm el a százszor ismételt halovány viccemet - anya a könnyein keresztül hálásan mosolyog.

Megszámlálhatatlan könnycsepp és ölelés begyűjtése után anya és apa végül elengedik a kezemet.
Időtlen szövetségben összefonódva állnak a kapu előtt. Apa megpróbál erősnek mutatkozni, de anya könnyei mindent elmondanak kettőjük szülői szeretetéről. 

- Ne szomorkodjatok, pár hónapnál tovább úgysem bírom nélkületek. Majd hívlak - kiabálok az induló autóból - vigyázzatok magatokra!

Mindent nektek köszönhetek - motyogom magamban és megpróbálom fél kézzel letörölni a szétmaszatolt sós foltoktól homályos szemüvegemet.                                                                  

Ezeket a befejező sorokat már jóval korábban leírtam.

- Valahol, titokzatos létezésünknek egy rejtélyes, szomszédos szobájában, a csukott ajtó mögött ott él a vidám, boldog, sikeres, szeretettel elhalmozott ÉN.  

Szerény vigasz, hogy könnyű, kellemes életének köszönhetően NEKI soha, eszébe sem jut sorsának titkait feszegetni. -

Most mégis igazságtalannak érzem az ítéletet. 

Az "én álmodom a pillangót, vagy a pillangó álmodik engem" helyzet zavarba hoz. 

Az álom a közös nevező. 

Ahogyan oda-vissza járható utat építünk mi ketten - a pillangó és én, ugyanúgy átjárható valóságokban élhetünk mi ketten - ÉN és ÉN. 

Amikor a tükör mögötti valóságba pillantva saját szemembe nézek, egyformán feszegetem létezésem titkait mindkét oldalon.

 

Utóirat.

 

Azt, hogy terápiás céllal írok, sohasem titkoltam el önmagam előtt. Minden alkalommal élvezettel figyelem, mi lesz a végeredmény. 

Most, először mertem igazán szabadjára engedni - de kit is?  

Ez is kiderült.

Amikor első megérzésből, egyszerű, érthető, találó mondatokat írok - az a kis okos, sokoldalú, alkotó, őszinte gyerek odabenn. 

Amikor megpróbálom bonyolúlt körmondatokba zsúfolni, mégis mindenáron érthetővé tenni gondolataimat - az okoskodó, nagyképű, ésszerűségre törekedő felnőtt szólal meg belül. Ő az, akinek kizárólag műszaki cikkek használati utasítását lenne szabad leírni. 

És amikor másnap a megíráskor érzett büszkeséget, izgalmat, örömöt felülbírálja a "szégyelld magad amiért ezt kimondtad", a "szörnyű, mások mit fognak szólni" vagy a "mit képzelsz magadról? író vagy?!", "elmebeteg!" - na az a bennem aktívan pusztító anyai-szülői üzenet.  

Végül pedig az értelmező, aki ezt az egészet kívülről, felülről figyeli, aki képes igazságot tenni a belül ölre menő, kiszorítósdit játszó beosztottjai közt - az vagyok ÉN.