Pálházi Éva - Létről létre

I. - 1924

Tudatom lassan, kínkeservesen tér vissza testembe. 

Halántéklebenyeim őrült parancsa elhalkul és felenged a görcs izmaimban. Látásom még homályos, fejemben galaktikus ősrobbanások kakofóniája tombol fülsiketítőn, szemhéjamra elektromos kisülések vakító ívfényei sülnek. Szinte érzem az égett hús bűzös szagát. 

Létezésem valósága részvétlenül húz vissza jelenembe. 

Petróleum lámpa fényénél anyám hajol fölém, fogaim közé szorított fakanál nyelén elfehéredett ujjai feszülnek. Kétségbeesett arca, mint az eleven vád! A visszatérés poklában csak a bűntudatom igazi.
Mi történt, mit művelek? 

Nehezen összeálló képek közt látom görcsökben fetrengő önmagamat, a habzó szájjal vergődő, maga alá piszkító emberi roncsot.
Testvéreim fásult egykedvűséggel nézik az újabb éjszakai drámát.
Nem segíthetnek.
Hajnalban dolgozni indulnak a fiúk apámmal együtt, a lányok közül csak a legkisebb, Irma iskolás még. Miattam ők is áldozatai az éjszakai rohamoknak.

Átizzadt, elmocskolt rongyaim helyett tisztát erőltet legyengült, reszkető testemre anyám. 

- A kilencedik volt ma éjszaka. -  sírja reményvesztetten. 

Ágyam mellett a két ijesztő mankó gyűlölt látványa végleg belekényszerít valóságomba. Nemrég amputált bal lábam együtt fáj egész testemmel. Térdem fölött a csonk kihívón röhög - "Csak ennyi jár neked, ezt érdemled!" 

Az a gyári baleset percek alatt megváltoztatott mindent. A gépek egyforma erővel tépik az acélt és az emberi testet, a vérmérgezés pedig megadta a kegyelemdöfést. A reménnyel áltató, első kórházi napok után jött a megsemmisítő csapás. 

Fáj, most is elviselhetetlenül fáj a hiány bal oldalamban. Tehetetlen, féllábú, huszonhat éves férfi,  örökre nyomorék lettem. Reménytelenségem testet öltött ott, a kórház udvarán. Ahogyan az a kutya odatévedt, hátulról mancsaival vállamra támaszkodott, megijesztett, akkor, az első epilepsziás rohammal elszabadult a félelem...

Legjobban az elalvástól rettegek.
Pokoli éjszakákon próbálom, alvás nélkül, átküzdeni magam.
Reménytelen...

Mindenfelől, egyszerre támad a veszteség, és az igazságtalanság súlya lehúz. Sok miért? dübörög bennem és nincsenek válaszok. Újabb teherrel érkezik minden pillanat és az ésszerűtlenül kiragadott hiányok közt legjobban a biciklizés elvesztése kínoz! 

Gyűlölöm az udvari wc-hez vezető megmászhatatlan lépcsőket, a bal lábas cipőm látványától dührohamot kapok.
Végtelenül, halálosan gyülölöm a testemet és az idő múlásával csak rosszabb lesz minden.

Már a hegedű sem vigasztal. Nincs erőm játszani. 

Anyám szótlanul szenved, kínjaiért magamat vádolom. Néma körülöttem az élet, csöndben, befelé gyötrődnek, mind. Látom, púp vagyok a hátukon. 

Egyedül maradtam, nekem kell végre megoldást találnom. 

Aznap délután magamra kínlódom a ruháimat és elindulok. Ilyenkor élénk a család, csak anyám néz tanácstalanul, tekintete kérdez, motyogok valami megnyugtatónak szánt hazugságot.
Jobb lábam és a mankók mozgását istentelenül nehéz összehangolni. Érzem, ahogyan az utca figyel. Kíváncsiak.
Nem kell a részvét! 

Csak most az egyszer még sikerüljön a városon végigvonszolnom magam.
Hajt a harag. Elszántságom pótolja hiányzó lábamat. Mankóimat dühödten csapkodom a szürke macskaköveken. 

Csak most az egyszer, csak most utoljára sikerüljön a városon végigvonszolnom magam...!

A déli vasúti összekötő hid keskeny járdáján bicegek a félhomályban. Korai, őszi alkonyatban erre, már senki sem jár. A pesti oldalhoz legközelebbi pillér felett megállok, de aztán tovább hajszolom magam. Biztosra kell mennem, középen a víz sokkal mélyebb. 

Megérkezem. 

Belekapaszkodom a korlátba és lenézek. Alattam a masszív, széles hídpillér sötét árnyéka körül megcsillannak a vízen tükröződő gyönge, parti fények és az örvények mélybe szippantják a sűrű, fekete Dunát. 

Félek. Halálosan félek! 

Fél kézzel kapaszkodva, nehezen nyúzom le magamról kabátomat. Leterítem a járdára, zsebében ott marad az igazolványom. Szeretném, ha holnap reggel egyértelmű lenne a tettem. Nem hagyok kétséget, egyszerűen csak menekülni akarok. 

Most NE gondolkozz - üvöltöm le belül reszkető lelkemet - csak cselekedj!

Elsőnek gyűlöletes mankóimat dobom a mélybe. Egymás után, pörögve zuhannak, majd eltűnnek a sötétben. Hangtalanul nyeli el őket a folyó. 

Tehetetlen, nyomorék testemet egy végső nekirugaszkodással átbillentem a korlát felett. Kezeim ösztönösen kapaszkodnának még, de a lendület nagyot ránt a karjaimon és a korlát kicsúszik az ujjaim közül. Zsigereimben szűköl a halálfélelem. Arcomat hidegen vágja a zuhanás szele.
Összemosódik a sötét beton pillér felszín fölötti képe az ívelt, fém tartógerendák látványával. Elképesztő, de szinte kiváncsian nézem, érzem, ahogyan lelkembe ég az emlék.

Lélegzetem elakad a becsapódás erejétől. Lehúz a hideg, szörcsögő örvény. Önkéntelen reflexeivel testem még mentené magát, de vízzel telik meg lélegzetre nyitott tüdőm. Kavicsos, szennyes üledékben a meder aljára érek. Széjjel szakít a fájdalommal vonyító félelem. Létezésem utolsó felvillanása rémülten kialszik a fölém magasodó piszkos-szürke víztömeg alatt. 

Mellkasomban felrobban az élet szikrázó, hófehér fénnyel és hirtelen eláraszt a béke! 

Felülről figyelem megcsonkított, satnya testemet. 

Talán, még elkísérem a folyómederben le, a Vaskapu szorosig, ahol két hét múlva megtalálják majd...

Talán még anyámat is megkeresem és testvéreimet...

Sajnálom őket, de mégis... győzelmet érzek! 

- Sikerült! Megcsináltam. Mégis csak úgy lett, ahogyan én akartam! - gondolom hangosan életeken áthallatszó, diadalmas üzenetemet.

****

II. - 2013

Hideg, nyirkos, novemberi késő délutánban hazafelé caplatok. Dolgozni vonattal járok most, ameddig tart a tél. Sajnálom a szerszámoskamrában porosodó biciklimet. Hiányzik a mozgás, a lendület látványa, érzése. Nagyon szeretem és meg is szoktam már a biciklis munkába járást és a hosszabb, nyári túrákat.
Szomszédaim időnként sandán néznek. Saját törvényei szerint ítél a falu és bizony ilyen öregasszonynak, közel a hatvanhoz, már nem illik sportolni!

Na, nem baj!
Most ők is megnyugodhatnak és nekem is van bőven időm a legújabb szerzeményem, csodálatos hegedűm babusgatására. Amikor először ráéreztem a hagszerre, na az, döbbenetes élmény volt. Gyerekkori, velem született álmom teljesült be. 

Jaj, ne! Gyerekkori álmom?!

Zsebemben kulcsaim után matatva, hirtelen rám ugrik ismét az a gyerekkori álom! 

Amikor halálos félelemben, kétségbeesve kapaszkodom egy híd vasgerendái közt. Alattam, a mélyben tömzsi, vaskos beton pillér körül fekete örvények pörgetik a szutykos vizet és én tudom jól, élet-halál a tét.
Egész életemen végigkísért, a mai napig félelemmel tölt el az álombeli kép.
Ahányszor felnézek az alkonyi, szürke égre, minden alkalommal egy szó jut eszembe - Akvárium!
Mintha egy hatalmas akvárium fenekéről figyelnék fölfelé a piszkos-szürke, nyomasztó vízrétegeken át. 

Gondolataim egészen elragadnak.
Holdkóros, alvajáró üzemmódban nyitom a kert kaput, majd pedig bejárati ajtóm előtt megállok. 

Érzem, fel kell néznem a ragacsos szürke, novemberi égre.
Felpillantok, fölöttem mintha ott tornyosulna több tonnányi mocskos víztömeg. Gyomromba hasít az ismerős félelem, de fejemben hirtelen megszólal egy hangos, érthető üzenet.

"Sikerült! Megcsináltam. Mégis csak úgy lett, ahogyan én akartam!"

Döbbenten állok, testemben érzem a megkönnyebbülést. 

Hatalmasan, szabadon fellélegzem. 

Most túllépek félelmemen és megismerem a történet folytatását. 

Lehullik rólam a régóta cipelt rettegés és betölt a nyugalom. 

Kinyílt egy eddig ismeretlen kapu, megláttam a halál utáni, következő lépést! 

Megnyugszom. 

Csontig ható a változás, érzéseimet alapjaiktól rendezi át. 

Elmúlt a halálfélelem, örökre elmúlt, amikor kilencven évvel ezelőtt folytatássá változott a vég, ott, a piszkos folyó sötét, szennyes, kavicsos medrében. 

2014.05.

Ferenczi László nagybátyám emlékére.