Pálházi Éva - Csak az a tiéd, amit adsz ...
2014.05.16 22:12
Édes Istenem, ajándékot kaptam!
Mindig azt kapom vissza, amit adok.
Csak az a tiéd, amit adsz!
Létezésed folyamatos energiaáramlás, végtelenül hömpölygő, megállíthatatlan folyó. Sodrásában utazol "Örök Változás" nevű hajódon a régitől az új felé. Életenergiádat az Adás-sal tartod mozgásban.
Akár a vízvezetékben áramló ivóvíz, a friss energia is csak akkor tud hozzád megérkezni, ha elajándékozol a régiből, - ha a kinyitott csapon keresztül kiengeded az állott vizet.
Eddig egyszerű a dolog, nélküled is működik. A te feladatod ennél fontosabb.
El kell fogadnod a felelősségedet, tudnod kell, hogy az áramló energia minőségét te magad hozod létre.
A világgá küldött negatív energiájú Adás hasonlóan kellemetlen következményeket vonz, míg a pozitív jellegű energiacsomagért cserébe szeretettel teli választ kapsz. Ezt a hasonló energiák vonzódásának egyszerű törvénye garantálja. Egyszóval nem mindegy, mit is adsz.
Adásnak minősül a goromba, rosszindulatú átkozódás és a szeretettel teli áldások kiáramoltatása is.
A különbséget saját bőrödön érzed majd, amikor cselekedeteid ellentételezése - a Kapás - jelentkezik életedben.
Amikor egyszerre csak összesűrűsödnek az események, sok rossz dolog csap le rád - akkor érdemes egy kis önvizsgálatot tartani. Gond lehet a kiáramoltatott Adások minőségével. Akár öntudatlanul is hibázhatsz. A negatív, pesszimista gondolati sémák automatikusan szétkürtölik a rájuk jellemző energiát.
Rövidesen pedig a válasz is megérkezik.
Ebben a lélektani pillanatban, saját érdekedben, erős elhatározást kell hoznod. Ezentúl csak pozitív Adást küldesz a környezeted felé.
Kis önző, buta egócskád ilyenkor felhorkan.
Ő bizony soha, senkinek, semmit sem akar adni. Jó dolgokat pedig még úgy sem. Ő csak kapni szeret, mindent, azonnal megkapni. Ez a lehetetlen szándéka - természetesen - kudarcba fullad és tulajdonosát állandó boldogtalanságra ítéli.
Egódat Adás - Kapás ügyben sem érdemes meghallgatni.
A lelked sokkal jobb válaszokat ajánl.
Üzenete először talán furcsának hangzik, de adj esélyt neki-magadnak és a jónak.
Nem baj az, ha elsőre még ellenérzésekkel küzdesz. Minden változás nehéz!
Egyszerűen csak döntd el, hogy mostantól mindenáron jót teszel és nem vársz ellenszolgáltatást a jó cselekedetekért.
Szimplán és egyszerűen - "l'art pour l'art" - jó leszel.
Egócskád azonnal lehülyéz téged és irigyen számolgatja önzetlenül odaadott szellemi-anyagi javaidat. Úgy hiszi szerencsétlen, hogy érdemtelen embereket halmozol el bőkezű jóságoddal.
Pedig dehogy!
Minden egyes önzetlen jótetteddel - legyen az csupán egy kedves szó, egy biztató mosoly - mindegyikkel saját magadat gyarapítod.
Tudniillik a visszaáramlás során pontosan ugyanilyen minőségű lesz a Kapás.
Befektetés ez a legjobb értelemben, megelőlegezett szeretet.
Hógyisne! - óbégatja egócskád - majd pont én kezdjem! Talán, ha majd jó lesz hozzám valaki, utána, esetleg viszonzom!
Mint eddig minden ötlete, ez az elmélete is zsákutca.
Ameddig a rosszat árasztod kifelé magadból, addig nem képes a jó megközelíteni téged. A negatív energia csak negatív energiát vonz.
Meg kell törnöd a folyamatot és megtenni az első lépést.
Sok rossz után az első jó Adást önzetlenül, feltételek nélkül, bizalommal.
Ezen az első, bátor döntésen fordul meg a folyamat.
Bár a korábbi negatív kiáramoltatások következményei még utolérnek téged, de az élet így is rohamosan javulni kezd.
És ez - ugye? - nem utolsó szempont!
Jól van, na - tiltakozhatsz most jogosan - túl száraz ez a nagy tudás!
Tehát - irány a gyakorlat!
.jpg)
Bicikliúton, munka után, a közeli városból hazafelé, úgy 7-8 kilométer tájékán remek lejtővel kényeztet a vidék. Mert megérdemlem...
Éppen elég volt reggel feltekernem erre a dombra.
Már messziről észreveszem a lejtős kamyarban görkorcsolyán billegő gyerekeket. Elől egészen magabiztosan halad egy nagyobbacska, úgy nyolc év körüli fiú, háta mögött lemaradva pedig az öt-hat év körüli kislány csetlik botlik. Na, igen. Neki még sokat kell gyakorolni, hogy elérje a fiúcska teljesítményét. Csak egy pillanatra nézek félre, és a kis barna lófarkas fej eltűnik, mintha liftezne, ismét feltápászkodik, esik-kel a kislány. Egy szava sincs. Nagyon akar és nagyon szorgalmasan igyekszik. Egyébként is, olyan alacsonyról huppan fenékre, hogy már fel sem tűnik neki a szintkülömbség változás.
A két gyerek szemmel láthatóan remekül szórakozik. Keresztben hosszában imbolyogva elfoglalják az egész betonozott utat.
Lassan közelítek hozzájuk. Tudom, nagyon óvatosnak kell lennem ott, ahol gyerek van a képben.
Igyekszem szeliden, minél barátságosabban szólni.
"Előzni fogok gyerekek, itt jövök mögöttetek. Elférek, ne ijedjetek meg!"
Bűbájos pici lány azonnal a padkára pördül. Lábon állva marad – hála Istennek!
A kisfiú is félrehúzódik. Most látom, mennyire barna bőrüek. Megjelenésük, öltözetük azonban rácáfol minden jól bevált előítéletre. Két kis helyes gyerkőc.
"Köszönöm, nagyon ügyes vagy." Győzködöm a riadt kislányt. A fiú ragyogó arccal néz.
"Persze, mert én tanítottam!" - vágja rá gyorsan.
"Nahát, ez igen! Akkor te is nagyon ügyes vagy. Vigyázzatok magatokra, sziasztok." - integetek és óvatosan lecsorgok a lejtő kritikus szakaszán.
A kisfiú még utánam kiabál – "Maga is vigyázzon, jó utat!"
Édes Istenem, ajándékot kaptam!
Egy vad idegen, picurka nemes lovag jókívánságaival megáldva, szárnyra kapva tekerek hazáig.
Az élet csodálatos.
.jpg)
Két nappal később, bicikliúton – hol máshol, hiszen tavasztól ősz végéig ott töltöm az időm nagy részét! - a közeli városból kivezető, gesztenyefás ligetben tekerek.
Előttem nagycsalád sétál.
Apu és anyu a gyerekeim lehetnének, körülöttük orgonasíp elrendezésben három utód bámészkodik, ugrabugrál, magyaráz, egyszóval pontosan úgy viselkednek, ahogyan az a nagykönyvben meg lett írva. Lassan közelítek, a lehullott gallyak, a tavalyi avar között igyekszem minél nagyobb zajt csapni. Nem szeretek rádudálni az előttem tekergő gyanutlanokra. Attól biztosan megijednek, és, ha egy gyerek megijed, akkor minden kiszámíthatatlanná válik. Szóval csörtetek, mint vadkan.
Apu és anyu azonnal felsorakoztatná a csemtéket, de esélytelen a dolog. Az ifjúság teljesen elmerült a bámészkodásban. Itt az idő, bevetem megszokott módszeremet.
"Előzni fogok gyerekek, itt jövök!" - fuvolázom a legbarátságosabb hangomon. Remek. Eligazodik a sor, átcsusszanok köztük.
Apu és a nyu mosolyog. Ezt szeretem. Gyönyörű, csodálatos fény árad a mosolygó arcról. Mosolyra fakasztani, mosolyt adni, kapni – ezek áldott állapotok.
A fiatalság jó alaposan szemrevételez.
"Köszönöm, nagyon ügyesek vagytok. Sziasztok." - integetek rájuk.
Csöndben figyelnek, végül a csapat legifjabb tagja megszólít. Pontosan ugyanaz a korosztály, az a hős, nemes lovag ez a nyol-kilenc év körüli kisfiú is.
"Jó sportolást!" - mondja ki rám hangosan az áldást szépségesen ragyogó mosollyal az arcán.
Itt és most, éppen csoda történik. Éppen csodát csinálunk. Boldog vagyok. Ennyi.
Az élet gyönyörű.
Köszönöm.
Hazafelé elgondolkodom.
A következő tíz-húsz évben – valószínüleg - nagyon mélyre temetődnek ezek a szeretettel teli fiatal lelkek. A világ nagy szemétdombja bizonyára belepi a boldog ártatlanság korai időszakát, de mégis, valahol bent rejtőzködve, elpusztíthatatlanul, örökre megmarad, nyílt, kedves lényével a legundokabb felnőttben is ott mosolyog az isteni, szent, tiszta gyermek.
Na és mi lesz azzal a kezdeti "túl-nagy-tudás"-sal?! - kérdezhetnétek, de mostanra már biztosan egyértelmű lett a tanulság.
Befejezésül van egy jó és egy rossz hírem.
Amit adok, azt mindig visszakapom.
Mindig azt kapom vissza, amit adok.
Pálházi Éva
Keresés
“Van valamitek, amit nem adnátok oda?
Mindent, amitek van, oda fogtok adni egy napon.
Gyakran mondjátok: “Adnék, de csak az arra érdemesnek.” Kertetekben a fák nem mondják ezt, sem nyájatok a legelőn. Adnak, hogy élhessenek, mert a nem-adás elpusztít.”
Paulo Coelho: A portobellói boszorkány
