Pálházi Éva - Verset írtam

Verset írtam.

Tudom, tudom, ez nem meglepő, nincs benne semmi hírértékű. 

Versemből Isten szól, egy ideje az ő üzeneteit közvetítem.
Néhány hete - megható gesztussal - angolul gondolt ötleteket küld nekem. Hiszen Ő tudhatja legjobban, mennyire szerettem a középiskolai angol órákat, és hogy csak korán kettétört életem romjai temethették maguk alá lelkemnek ezt az angolul zenélő részét. 

Persze, tudom, ez kicsit furcsán hangzik. Ha nem velem történne, talán még én magam is kételkednék. 

Egyébként a gyakorlatban használható, meglévő angol nyelvtudásom egyáltalán nem indokolja ezt az érdekes teljesítményemet. Őszintén szólva, egy angolul lefolytatott utcai útbaigazítástól vagy egy telefonbeszélgetéstől még a fülem is ketté áll és sűrűn nyökögve keresem a leghétköznapibb szavakat.

Fejemben a megtanult angol és a megérzett angol közti távolság talán a Makó Jeruzsálem hasonlattal érzékeltethető.

Na, de vissza a lényeghez. 

Egy ideje angolul írok verseket és a magyar fordítást utólag bütykölöm össze hozzá.
Általában kínkeservesen! 

Fizikailag érezhető a két nyelv használatakor aktiválódó agyműködésem közti különbség. Az anyanyelv jobb agyféltekés helyét átveszi az angol és gördülékenyen, érzelmekkel teli lendülettel siklik az elmémbe. Fantasztikusan lázas állapottal - mi is a ma divatos kifejezés, hiperaktívan? - hozza magával az összes kimondandó érzést, gondolatot.
Fejemben sokszor csak a szavak zenéjét érzem és én lepődöm meg legjobban, amikor utólag, leírva pontosan azt az értelmet nyerik, amit a mondanivaló megkíván, vagy pont egy odaillő, megfelelő rím lesz a dallamból.  
 

Valahol az a vers már megírva, készen áll és ott, azon az ismeretlen helyen, abban a zenélő, varázslatos szférában csak arra várakozik, hogy valaki megérezze őt, és éppen elég bátor - őrült? - legyen a vakrepüléshez, ami lélekben elviszi a versek létentúli termőföldjére. 

Olyan ez, mint egy meglepetés utazás - ajándék jegyeket kapsz a túrára, de az útirány titok marad, az csak menet közben derül ki.
Elindulok csendes alázattal és végigmegyek a számomra rendelt, nekem megküldött gondolatok útján. A végcélt pedig csak a befejezéskor ismerem meg.
Azt pedig, hogy mikor is van készen egy vers, na, azt sem én döntöm el.
Volt már rá példa, hogy az elvégzett munka örömével ültem a babérjaimon, amikor a következő reggelen több verssornyi, szinte teljesen kész folytatás érkezett. 

Életemet az "én akarom" mentalitása helyett már régóta a "készen állok, hogy fogadjam, amit küldesz" lelkiállapota irányítja.
Ennek a békés elfogadásnak köszönhetem a néhány éve folyamatosan áramló sok csodát.
Hálát érzek minden pillanatban, óriási, hatalmas hálát. 

Köszönöm!
Fantasztikusan élvezem ezt az üzenetközvetítő iparosmunkát! 

A magyar fordítással egészen más a helyzet. 

Valahol menet közben a szavakról leszakadnak az érzések. Annyira idegenné válik a saját versem, mintha üvegfalon keresztül, laboratóriumi manipulátor karokkal akarnám kicsomagolni a Karácsonyi ajándékomat.
Ezt a falat, ezt az érzelmi-gondolati árokugrást érzem a fejemben.
A magyar változat már nem én vagyok. 

Érdekes játék ez a szavakkal, az érzésekkel, az anyanyelvvel, az identitással, a felsőbb Én-em tudatos megnyilvánulásával.

Azt hiszem, valahol, sok-sok emelettel feljebb, Isten közelében már nincs jelentősége az anyagi világban elfoglalt helyünknek. Már nem számít a nemzetiség, a gyerekként elsőnek megtanult, beszélt nyelv.

Hiszen a szentlélek kitöltése után már Jézus tanítványai is szabadon kommunikálhattak, akárhová, bármelyik nemzethez vezette őket a küldetésük.

*****

Tehát - verset írtam.

Kedvenc internetes oldalakon azonnal meg is osztom szellemi termékemet, hiszen a puding próbája az evés. Valójában én magam is csak akkor tudom meg, hogy mit is csináltam, amikor valaki másnak, egy idegen embernek a lelkén átmennek a szavaim. Akkor derül ki, hogy érthetően közvetítettem-e az üzenetet.
A válaszreakciók árulják el a lényeget.
Nem a hozzászólások száma, vagy a bennük használt kifejezések, sokkal inkább a lavina, az örvény, amit sikerül - vagy nem sikerül! - elindítanom.
Egy legutóbbi elmeszüleményem hatására kibontakozó eszmefuttatás során felfigyeltem valamire - felfigyeltem egy meghatározó, megdöbbentő előítéletünkre, egy romboló hiedelmünkre, ami - ha engedjük - gátlástalanul pusztíthatja a lelkünket. 

Versem témájából adódóan kézenfekvő volt a hit kérdésének szétcincálása és ahogyan ilyenkor lenni szokott, a negatív hang, a nagy egó azonnal elő is került. 

"A hit csak önámítás!" - így szólt a legfőbb érve.

Ezen elgondolkodtam. 

Mit is jelent az, hogy önámítás?

A hitünkkel boldogságot, békét, nyugalmat képzelünk be magunknak és ezek az érzések apránként - önámításunk erejétől függő tempóban - meg is érkeznek hozzánk?! /Tudom, így működik, ezt élem!/

Elhitetjük magunkkal a fizikai testünk egészségét, amit a testünk el is hisz - tudom, ezen már túljutottam! - és önámításunk okán valóban egészségesek leszünk?! 

Bebeszéljük magunknak egy szeretettel teli, gondoskodó lény létezését, majd pedig önámításunk hatására a gyakorlati életünkben is megnyilvánul ennek a lénynek védelmező törődése?! /Tudom, egy ideje megélem ezt is./

Elhitetjük magunkkal a szívrepeső szeretet szárnyaló érzését és önámításunk hatására szelíd boldogság érkezik  - a gyakorlatból tudom, megérkezik! - hétköznapjainkba?!

Ez az önámítás?!

Hát akkor emberek - önámításra fel!

Ámítsuk boldoggá, egészségessé, békésen nyugodttá önmagunkat.
Ámítsunk szeretetet az életünkbe - és tegyük ezt mások életével is. 

Ha önámítás - hát legyen az. 

Kit érdekel az Isteni szeretet földi csúfneve. 

Kit érdekelnek a kimondott manipuláló szavak.

A lényeg a szavak mögött található érzés!

A lényeg a szavak mögött található Isten!


Pálházi Éva