Pálházi Éva - "A valóság csupán illúzió, bár nagyon kitartó."

Nincs rajtad kívülálló valóság, a "realitás" csupán az egó/negatív-én/gonosz megfélemlítő találmánya. 

Mi, mindannyian, teremtő hatalommal rendelkező szellemi lények vagyunk, akik emberi testbe öltözve érkezünk az anyagi világ sűrű közegébe. Mint a mélytengeri búvár ruhája, a te tested is védőfelszerelés és munkaeszköz egyben.

A hasonlat pedig továbbra is él, hiszen a mélytengeri búvár ugyanúgy kapcsolatban áll a feje fölött magasan tevékenykedő munkatársakkal, ahogyan a lelkedben te is, és mi mind fenntartjuk Otthonunkkal a létfontosságú összeköttetést. A búvár biztosan tudja, hogy munkavégzése idején mindig számíthat a légvezetékben áramló fönti segítségre. Ugyanígy kapjuk a szellemi támogatást mi, emberek, földi életünk során.

Most pedig képzeld el az elképzelhetetlent!

Képzeld el, hogy búvárunk ott lent, a mélyben hirtelen pánikba esik és a körülötte kavargó sötét víz egyszerre csak elhiteti vele a megfulladás belső valóságát. Hiába tudja, érzi a levegő jelenlétét, a sötét mélység, mint nagyon meggyőző külső körülmény eldönti a sorsát. 

Megfullad. 

Valahogy így vagy te is megszületésed után.

Alámerülsz és szellemi lényedet itt, a gonosz felségterületén egyre több félelmetes külső körülmény igyekszik meggyőzni saját tehetetlenségéről, értéktelenségéről.

Rosszindulatú  "házigazdád" bizony nem bolond.

Nagyon is jól tudja, hogy nincsen hatalma fölötted. Pusztításához csak akkor tud felhasználni téged, ha te, magad, önként a szolgálatába állítod teremtő erődet. Ehhez a tervéhez pedig nagyon meggyőző eszközöket készített.

Elmédben tanyát vernek segédei, a gondolatok, és sötét kilátástalanságról, veszteségről, fájdalmas elhagyatottságról óbégatnak. Eltérítenek a Most biztonságos valóságából és mire észbe kapsz, már javában fuldokolsz az emlékekben tobzódó múlt és a lehetséges, "mi lenne, ha" jövő mély vízében. Innen kezdve a gonosznak már nyert ügye van.

Önkéntesen lemondtál az éltető Itt és Most légvezetékéről, bedőltél a múlt-jövő kétségbeejtő képeinek. Magadévá tetted, sajátodként működteted a rosszindulatú gondolatokat és saját teremtő energiád által rombolod önmagadat.

A gonoszság pedig teli pofára röhöghet.

Csak néhány rémisztő félelmet kell agyadba vetítenie és te máris, készségesen jajongsz, sopánkodsz, szörnyülködsz. Egy katasztrófa híre világraszóló szenzáció lesz, míg a csöndesen tevékenykedő jóság megnyilvánulásait a világ gyanakodva utasítja el.

A folyamatos agymosás elhiteti veled, hogy semmi vagy és bűnös dolog hinni önmagadban, hogy nevetséges botorság a remény és egyedül csak a rossznak van létjogosultsága. Minden más gyanús.

Félelmében sok milliárd spirituális lény dobja szemétre isteni teremtő hatalmát, hogy egyen-gondolatokkal telezsúfolt egyen-elmével kotkodácsoljon az anyagi világ baromfiudvarán. Életeken át, hűségesen játszol a megosztottság, féltékenység, bosszú drámáiban és nem marad időd a szeretetben létező Egység megvalósítására.

Amikor a kotkodácsolás közepette hirtelen csönd támad és a kijózanodás áldott pillanatában oly könnyű lesz a létezés, akkor a gonoszság beveti nehéz tüzérségét. A "realitás" elnevezésű mérget "valóság"-nak csúfolt bombákkal juttatja lelked célkeresztjébe.

Bedőlsz neki.

Nem veszed észre, hogy állandó félelemre trenírozott alattvaló vagy csupán, elfogadod, sajátodnak hiszed és gondolataid teremtő energiájával hatalmasra pumpálod az éppen esedékes, közkedvelt borzalmakat. Végül pedig teljesen eltakarja előled a fényt ez az általad felfújt léggömb.

Nincsen más kilátás, bárhova pillantasz, mindenfelől ez a közös erővel megteremtett, félelmetes "díszlet" néz vissza rád.

Ezt a felfuvalkodott, üres hólyagot nevezed "realitás"-nak, vagy "valóság"-nak.

Óriásira dagadt teremtményed pedig átveszi az irányítást. Ettől kezdve az ő kőtáblás parancsai szerint élsz. Másnak esélye sem lehet. Önként gúzsba kötötted halhatatlan szellemi lényedet.

A mindenható teremtés pedig mostantól vakvágányon vesztegel.

Életed minden percében tetten érhető ez a bénító szándék.

Néha a tét kicsi, máskor pedig emberi életekről dönt az előre elhatározott, kőtáblás "realitás".

Csak figyelj!

Enyhe tél után korai tavasznak örülhettünk idén. Az elmaradt fagyoknak köszönheti életét sok-sok épségben áttelelt bogár, rovar, apró kis férgecske. Március közepén a kertben már boldog szerelemtáncot lejtettek a rikító sárgás-zöld pillangók.

Csodás megjelenésük következményei sem maradtak el.

Április elejére udvaromban az örökzöld sövény huszonéves, ember magasságú bokrait sűrűn beszőtték a lepke petékből kikelt zöld csíkos hernyók. Szinte hallani lehetett csámcsogásukat a csipkésre rágott, sárgára aszalódott levelek közül.

Pacifista, életpárti természetvédő lévén permetezőszert nem használok. A kerti gyümölcsfák bőséges termésén igazságosan megosztozunk - a kukacok és én. Cseresznyét, meggyet pedig csak vakon, zsákbamacska gyanánt habzsolok. Fölöslegesen nem izgatom magamat. A gyümölcsben falatozó kukacok nekem ugyanúgy nem ártanak meg, mint a rájuk vadászó kismadaraknak.

Egyszóval, nincs permetezőszer itthon, de az újdonsült hernyó kolónia látványa rögtön a mezőgazdasági boltba űzött.

Belépve már az ajtóban hallható sopánkodás fogadott.

Az üzlet tulajdonos-vezetője éppen az örökzöldeket pusztító rejtélyes betegség tragikus következményeit ecsetelte egy érintett vásárlónak.

Szörnyű, borzalmas katasztrófát sejtető beszélgetésüket félbeszakítottam. 

- Ki se mondják! Ebben az ügyben járok én is. Valami jó, hatásos mérget szeretnék, permetezéshez. - szóltam optimistán. Hiszen itt vagyok végre a boltban, velem együtt  kis zacskókba csomagolva itt vannak a csodaszerek és a vásárláshoz pénzem is van elegendő.

Halleluja! Hol az a méreg?!

Hirtelen megfagyott a hangulat. A régóta ismerős boltos megrökönyödve nézett rám. 

- Permetezni akar? Azt sem tudjuk, mi lehet a bajuk a bokroknak... - szólt értetlen-ingerülten.

- Szerencsére én tudom! Ellepték a hernyók. Hernyóirtó szert kérek! - magyaráztam lelkesen.

- Áááá - hangzott a keserű válasz - úgysem használ arra semmi. Már a szomszéd Julis néni is kivágta mind az örökzöldeket és mások is, végig, az egész utcában. A környékben is, mindenhol elpusztultak az ilyen tuják, és maga permetezni akar?! Mindenki kivágja. Már mindent kipróbáltak, semmi sem használ, ki kell vágni! - mondta a tulaj feldúlt arccal.

Nem vagyok gondolatolvasó, de ellenséges tekintetéből sütött a "ki-ez-a-marha-és-hogyan-képzeli-hogy-okosabb-lehet-másoknál" kezdetű előítélet.

Elképedtem.

Itt állok az ő üzletében, jó napot kívánok, én a vásárló vagyok.

Nem szívességet vagy hitelt kérek.

Itt akarom hagyni a pénzemet, ha végre akad valaki, aki felhagy a szörnyülködéssel és kiszolgál.

- Nem baj - próbáltam oldani a feszültséget - azért én megpróbálkozom. - öltöttem magamra legbutább arcomat és néztem bizakodva.

Ismerem ezeket az embereket.

Náluk csak akkor vihetem keresztül az akaratomat, ha szemlátomást hülyének látszom. 

Az ismerős boltos arcán megjelent a "na-ez-teljesen-megbolondult" kifejezés, és végre előkapta a megfelelő hernyóirtó anyagot.

Szinte éreztem a pillanatot, amikor átváltott "üzletember" üzemmódba.

Kifizettem a párszáz forintos vételárat és boldogan hazaügettem. 

Ötszöri permetezéssel és három héttel később életmentő akciómra megviselt örökzöldjeim pirinyó, friss levélkékkel válaszoltak. Másfél hónap után pedig már a legviharvertebb, leszáradt bokrok is vadi új hajtásokkal díszelegnek. Segítségemmel erőre kapott csodás díszsövényem. Nekem egyszerűen csak meg kellett védenem az élőlény érdekeit. 

Hiába no, az élet él és élni akar - a külvilág realitása és Juliska néni valósága ellenére is.

Persze az külön jót tesz neki, ha élniakarását nem fejszével támogatjuk!


Pálházi Éva