Narkisszosz görög mitológiai alak. Képhiszosz folyamisten és Leiriopé boiótiai nimfa fia. Születésekor megjósolta neki Teiresziasz, hogy csak akkor érheti meg az öregkort, ha nem ismeri meg önmagát. Ez a látszólag önmagának ellentmondó jóslat valóra is vált. Narkisszosz szép szál ifjúvá serdült, akibe sok nimfa beleszeretett, ő viszont mindet elutasította. Az egyik nimfa azonban nem törődött bele kikosarazásába, s Nemeszisz istennőnek, a bosszúállás istennőjének tett panaszt. Nemeszisz meg is hallgatta és teljesítette a kívánságot. Narkisszosz vadászat közben egy folyó partjára ért, és mivel inni akart, belenézett a folyótükörbe. Ekkor megpillantotta önmagát és azon nyomban magába szeretett. Egész nap ott maradt és hasztalan próbálta magához ölelni tükörképét. Így ugyanazt a kínt élte át, amit a nimfák, amikor nem kaphatták meg.
Reggelre Narkisszosz helyén az odasiető nimfák már csak néhány sárga szirmú virágot, nárciszt találtak.
Nárcisz története – mitológia és lelki működés
Talán mindannyian ismerik a régi történetet Nárciszról, aki maga volt a megtestesült Szépség, és akiért minden férfi és nő rajongott. Ő azonban nem törődött senkivel, elutasította mások szerelmét – a képen éppen Echo nimfával ábrázolják. (Akinek a tragédiája, hogy Héra azzal büntette, semmit ne tudjon magától mondani, csak azt ismételni, amit mások mondanak. Ha belegondolok, ez is egy izgalmas téma lehet egy női blogban. Talán legközelebb.) Nárciszhoz visszatérve, ahogy a mítoszokban lenni szokott, megbüntette őt Aphrodité, és arra ítélte, hogy a saját tükörképe iránt gyúljon olthatatlan szerelemre. A patak tükrében csodálva magát egyre arra vágyott, hogy átölelje a saját tükörképét – és ez a vágyakozás egész életén át tartott. A mítosz szerint az istenek, hogy ne vesszen a feledés homályába a történet és tanulsága, szép virággá változtatták az ifjút, ami a nevét viselte ettől fogva.
Ahogy a mítoszban szereplő ifjú, úgy a modern korok Nárcisza is hasonlóképpen működik. Ne vigyen el bennünket, hogy a mitológia főszereplője férfi, ez a működés nincs nemhez kötve, nőknél éppúgy megjelenik, mint férfiaknál. Az ilyen személy kapcsolataiban a társ egyfajta tükörként működik – benne láthatja, szeretheti saját magát. Figyelmének, vágyának középpontjában ő maga áll, a másik ember inkább csak egyfajta út, lehetőség ahhoz, hogy önmagával foglalkozhasson. Kapcsolataiban így gyakran hiányzik a meghittség, a másik lelki történéseire való fogékonyság. Kapcsolataiban sokszor elakadást, zavart, akár annak végét is jelentheti az a tény, hogy az adok-kapok egyensúlyát nem képes működtetni, márpedig ha ez egyszer felborul, a kapcsolat egésze sérül. Hiszen a kapcsolat (legalább) két ember története, így a modern Nárcisznak a másikkal is kellene foglalkozni ahhoz, hogy működtetni lehessen. A valóságban azonban ez sokszor nem megy, hanem így vagy úgy – a forgatókönyv tulajdonképpen teljesen mindegy – de vagy továbbáll, vagy megtalálja azt a társat, aki komplementere lehet, és akár imádja, szolgálja őt. Az egyik legfélelmetesebb dolog számára az intimitás, amikor önmaga határait feloldva egy másikkal kellene bensőséges viszonyt kialakítania. Kívülről úgy tűnik, a magával való foglalatoskodás, a saját fontosságnak hangsúlyozása önbizalmat, önelégültséget jelez, holott sokszor éppen ennek ellenkezője igaz, önértékelési problémák vannak a háttérben, bár lehet, ő maga nincs tudatában ezeknek.
A pszichológia sokszor címkéz, hiszen könnyebb eligazodni az emberi működések sokféleségében, ha van rá egy értelmezési keret. Az ilyenfajta működésű embert nárcisztikus személyiségnek nevezi, de mint minden címkével, ezzel is nagyon kell vigyázni, mert túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat. Ahhoz, hogy lássuk a működés mögött az egyéni történetet is, érdemes néhány fontos dolgot kiemelnünk. Minden gyerek életében van egy időszak, amit primer narcizmusnak nevezünk. Ez arról szól, hogy kezdetben a gyermek minden vágya, figyelme, önmagára vonatkozik, amikor világának középpontja ő maga. Aztán kitágul a kör, a gyermek tudomást vesz a saját magán kívül létező világról, a szüleiről, és ők lesznek a szeretetének tárgyai. A későbbiek során, esetleg szerelmi csalódások esetén, a személy visszatér ehhez az alapállapothoz, azaz ismét ő lesz a szeretetének középpontja.
A nárcisztikus személyiség működése a környezet számára sokszor okoz nehézséget, de ő maga is gyakran szenved, hiszen a valóság sokszor gátat szab az önmagáról felépített kép megtartásának. Az intimitáshoz való ambivalens viszonya sokszor magányossá teszi, elszigeteli. Olyan, mintha nem tanulta volna meg, hogyan kell szeretni, és csak passzívan várja, hogy őt szeressék, mindenféle viszonzás nélkül. Kapni akar, de adni nehéz. Viszonozni. Ez az ő tragédiája.
Az ilyen működésű ember gyakran nyilatkozik úgy a szüleiről, mintha nem kapott volna eleget, mintha valami több vagy jobb járt volna neki. És a másokkal való viszonyukban is ezt mintázzák. A többiek adnak, én kapok – ez így van rendjén. Pedig a felnőtt kapcsolat kialakítását egy másfajta viszonyulás kell, hogy megalapozza. A szülőnek a dolga, hogy adjon. A gyereknek, hogy elfogadjon. A szülő annyit ad, amennyit tud, és a gyerek nem követelhet, nem várhat többet. Hanem megköszöni amit kapott. És majd ad annyit a saját gyerekének, amennyit ő tud.
Talán mindannyiunkban lakik egy kicsi Nárcisz, talán néha mi is elfelejtkezünk arról, ami önmagunkon túl van, talán néha mi is úgy érezzük, hogyha többet, jobbat kaptunk volna, akkor most a kapcsolatainkban, a magánéletünkben jobban lennénk...Érdemes kikuszálni a lelkünk nárcisz-fonalait, hogy képessé váljunk az intimitásra, a valódi, felnőtt kötődésre. És hogy jó érzést okozzon látni azt, mennyit és mit kaptunk ehhez a szüleinktől.
