Kezdőlap>Pálházi Éva - Tíz év

Pálházi Éva - Tíz év

2014.02.21 14:19

Tíz év.

Éppen ennyi időnek kellett eltelni, hogy - családi segédlettel, talán nem teljesen önszántamból, de mégis - visszamerészkedjek a Zuglói házhoz, ahol felnőttem.

2000 februárjában, utolsó falusi pusztítása után harmadik fiammal fuvaroztuk ide - haza - anyámat.
Ott, azon a helyen, abban az apró lakásban sűrűsödött össze egész addigi életem minden fájdalma.

A lakást, ahol járni tanultam, ahol valamikor drága Apukám is élt, ahova minden gyerekkori emlékem kötött, anyám ekkorra már unokahúgának adta.
Ezzel látványosan, félreérthetetlenül kinyilvánította velem szembeni, megszületésem óta érzett ellenszenvét valamint unokatestvérem iránti szeretetét is.

Ez a hely sokkal több volt, mint egy budapesti lakóház harminc négyzetméteres garzonlakása.

Ez a hely testesítette meg anyám és kedvenc rokona tökéletesen működő szövetségét, amelyből engem már évtizedekkel korábban véglegesen, örökre kirekesztettek.

Azon a februári napon szinte futva menekültem megalázásom színhelyéről.

Úgy éreztem, teljesen legyőztek.

Nem lesz erőm ide még egyszer visszatérni.

És mégis...csoda történt!

Ronda, esősnek induló őszi hétvégén sok szürke rohanó felhő közül egyszerre csak kisütött a nap - nemcsak meteorológiai értelemben!

A lelkemben még dolgozó aggodalmakat, a keserves-kínos rossz érzést igyekeztem elhallgattatni amint az egyirányúsított kis mellékutcákon keresztül forgolódva végül elértük a három emeletes, ismerős épületet. Gyerekeimmel végigsétáltunk a kerítés mellett és belestünk az emlékeket idéző udvarra. Megbámultuk az ablak sorokat és a bejárati kaput. Egyetlen változást a zárt kerítés ajtó és a rajta található kaputelefon jelentette.

Mellette hosszú listán a négy szint lakóinak neve.

"Nézzük, ki lakik most a foldszint hétben?!" - mondták gyerekeim kíváncsian és keresni kezdték a lakó nevét.

Megtalálták!

A következő, döbbenetes hatású pillanatban én magam is elolvashattam SAJÁT nevemet a nyomtatott listán.

Földszint hét - Pálházi.

Fantasztikus, reményteli érzésem támadt.

Gyerekkorom régi lakóhelyén, emlékeim által örökre hozzám kötött kis lakásunkon mind a mai napig az én nevem áll!

Ez a név egyben szándék, bélyeg, akarat nyilvánítás.

Ez a kinyomtatott név engem képvisel, nekem dolgozik, állandó jelenlétemet biztosítja.

Sokkal könnyebb szívvel ültem vissza az autóba.

Tíz év óta nyomasztó sötét, visszahúzó emlékem egyszerre elhalványult.

Helyét várakozásteli kellemes izgalom foglalta el.

Minden anyagi, adás-vételi csűrcsavaron felülkerekedő szellemi akarat megnyilvánulásaként abban a lakásban én lakom!

Azt pedig már a görög tragédiák megírása óta tudjuk, hogy az erkölcsi győzelem a dicsőség, az anyagi túlélés egyetlen biztosítéka.

Ja, és aki erkölcsileg elbukik, az anyagilag is megsemmisül.

Budapesti kirándulásunk még annyi más izgalmat tartogatott, hogy hazalátogatásom emlékét egy időre félretettem.

Kellett vagy két hét amíg összeállt, kitisztult a régi, bőven tíz éves kép.

2000-ben unokatestvéremet sorscsapásként érte, amikor a zuglói lakáshoz ráadásnak megkapta gondozásra szoruló nagynénjét is. Nagyjából három hónapig tartó vesződség után anyám nagyvonalúan távozott az élők sorából.

Mivel vezetékes telefonunk akkorra már nem üzemelt, így rokonom táviratban értesített.

Álszent, bűntudat keltő üzenetével együtt érkezett a parancsolat - a temetés intézése miatt hívjam fel sürgősen.

Biztosan tudtam, a személyes beszélgetéssel csak lehetőséget adnék neki saját magam újabb megalázására.

Tudtam, egy dunántúli faluból budapesti temetést intézni nem lehet.

Tudtam, ugyanúgy nincs semmi keresnivalóm anyám halálában, mint ahogy életében sem volt.

Eldöntöttem - nem hívom fel őt.

Nem kerestem meg őt - sem akkor, sem később.

Bármi is történt addigi közös életünkben, azt unokatestvérem mindíg uralni tudta. Most azomban valami váratlan dologgal szembesült. Kicsúsztam a kezéből, nem a követelményei szerint viselkedtem!

Már nem irányíthatta, ráadásul nem is értette a történteket.

Szerencsétlen pontosan úgy reagált, ahogy minden más, őhozzá hasonlóan silány, szeretetre, együttérzésre képtelen lelki fogyatékos teszi.

Elkezdett FÉLNI.

Igaz, félelmének okáról halvány fogalma sem lehetett, de biztos ami biztos - óvintézkedésképpen - rituális cselekvésbe kezdett.

Ez már bevált az elmúlt néhány százezer évben, miért ne használna most is.
A huszonegyedik század küszöbén már nem kell embert vagy állatot feláldozni, hatalmas tűzrakások körül táncolni vagy sámánnal jósoltatni az ismeretlen okozta félelem ellen. Rokonom egyszerüen a magasságos hivatalokba vetette bizodalmát.

Két héttel a távirat után tértivevényes, ajánlott levélben értesített a temetés idejéről, helyéről.

Úgy érezte, hivatalosan is nyoma kell maradjon üzenetének.

Biztos ami biztos.

Hiszen ki tudhatja milyen ádáz bosszút tervezek ellene a messzi dunántúlról?!

Meglopott, becsapott és az általa mélyen, legbelül elvárt, jogosnak és kiérdemeltnek ítélt retorzió ellen próbálta magát bebiztosítani.

Ennyire félt tőlem - vagy talán a saját erkölcstelen gátlástalanságának következményétől?

Nem mentem el a temetésre!

Az én anyám nem akkor halt meg.

Őt már sokkal korábban elvesztettem.

Folyamatos, rendszeresen megtapasztalt veszteségemet gyászoltam addigi életem negyvenöt évében.

Számomra fizikai testének halála a gyász végét - és nem a kezdetét - jelentette.

Unokatestvérem bűntudatából eredő homályos félelme ezután valószínüleg még jobban erőre kaphatott.

Néhány hónap múlva ennek bizonyítékaként hatósági, népességnyilvántartási megkeresést indíttatott ellenem. Nélkülem nem vehette birtokba a kis zuglói garzont, tudniillik a lakásban található ingóságokat én örököltem.
Tehát kijátszotta legfőbb aduját és rámszabadította a Magasságos Hivatalt.

Talán szeretett volna annyira felbőszíteni, hogy acsarkodva tépjem ki kezéből anyám koszos, ócska rongyait?

Szerette volna hallani, amint alpári módon, közönséges marakodásba kezdek vele?

Azt hiszem, egész egyszerűen csak a bűnhődés utáni vágyakozását akarta kielégíttetni velem!

Manipulálni akart most is - mint ahogy egész pici gyerekkorom óta annyiszor tette.

De melléfogott!

Tőlem nem kapta meg a hőn vágyott, jogosnak vélt letolást!

Azt a lebaltázást, ami kimondva, a külvilág tükrében nézve már elháríthatónak, igazságtalannak tünhetett volna, de odabenn, lelke legmélyén megtámadhatatlanul figyelmeztette saját aljasságára.

Általam nem juthatott a dicső mártíromság látszatához.

Bűntudatára gyógyszert, bűnére felmentést tőlem nem kapott!

Szabályos, két tanuval hitelesített lemondó nyilatkozatban mindent neki ajándékoztam.

Sokáig még elképzelni sem tudtam, hogyan reagálhatott számára teljesen váratlan, fenyegetően furcsa viselkedésemre.

Most, tíz év után kaptam választ.

Rokonom bármennyire pofátlan, haszonleső, gátlástalan, kapzsi, irígy - mégsem tudta saját nevét kiírni erkölcstelen manipulációval megszerzett gyerekkori otthonom névtáblájára.

Hiába, legbelül, eredendően minden ember JÓ!

...és a folytatás: nagyon valóságos álmom a pesti kirándulás utáni éjszakából.

Budapesti kék színü - BKV-s - autóbuszon utazom anyámmal.

A busz közepénél nyíló ajtó mellett állva, jobb kézzel kapaszkodom. Tőlem jobbra a dupla ülés belső, ablak felöli részén anyám gubbaszt. Haja ősz, arca nyugodt, békés. Úgy tűnik, hideg idő lehet odakinn, mert barna ballon kabátot visel, amelynek magas gallérja eltakarja nyakát.

Szűk, szoros ülőhelyére beszorulva őrzi, támogatja a földre, lába mellé helyezett bevásárló szatyrát.

Unokatestvéremre hasonlító, szőkített hajú, idegen nő foglalja el a külső ülést.

Hirtelen zene szólal meg a busz hangszóróiból.

Csodálatos, régi emlékeket idéző hegedűszó zeng két megálló közt.

Ez Beethoven hegedűversenye - állapítom meg magamban.

A busz vezetője alkalmanként megszakítja a zeneszót és bemondja az éppen következő megállót jelölő utca nevét.

Megragadóan, lélekemelően áradó hegedűszó hatására nem is akarok leszállni - csak hallgatni ezt a zenét még tovább.

Hiába, megérkezünk.

Árad a zene és én tehetetlenül állok a busz kinyíló ajtajában.

Kiegyensúlyozott, szelíden viselkedő anyám nehezen evickél kifelé az őt szinte csapdába ejtő szűk ülőhelyről. Már látom, muszáj cselekednem. Megkérem a sofőrt, hogy még ne induljon.

Kezemet anyám felé nyújtom, mire az idegen, szőkített nő is felpattan és megszűnik minden akadály.

Anyám kidőlt szatyrába visszateszem az előre csomagolt, zacskós savanyú káposztát és Beethoven hegedűversenyétől kísérve lassan lekászálódunk.

***

Anyám és unokahúga ellenem irányuló együttműködése, számomra évekig tartó lelki fájdalmat okozott.
Súlyos, fizikailag is megbetegítő szenvedésemet mára már sikerült enyhíteni.

Rájöttem, hogy ez a részemről érzelmekkel telezsúfolt, sokáig véresen komolynak tűnő testvér háború nem több, mint megoldandó feladat.

Hármunk életének összevont, közös vizsgafeladata.

Ebbe az egyetlen élethelyzetbe sűrűsödött egész addigi létezésünk minden tanulása.

Lehetőséget kaptunk szellemi fejlettségünk, erkölcsi érzékünk bizonyítására.

Utólag már tisztán látható, hogy a gyengébb tanulók számára készített - leegyszerűsített, szinte szájbarágósan kiélezett - tesztfeladatot kellett megoldanunk. Szinte fekete-fehérré sarkított körülményeink szembetűnően ordítottak az erlölcsileg helyes megoldásért.
Mindhárman megkaptuk a JÓ választás lehetőségét, de kaptunk egy másik, anyagi létezésünkben gyors hasznot igérő, csábítóbb változatot is.

Ebben a feladatban szemmel láthatóan egyedül anyámnak nem fűződött anyagi érdeke a lelketlen, rossz döntéshez.

Anyám se szegényebb, se gazdagabb nem lett, bárhogyan is választott.

Ezek után azt hihetnénk, tét nélküli játékában hallgatott igazságos belső hangjára és szülői gondoskodásával, együttérzésével végre kárpótolta negyven éven keresztül mellőzött gyerekét.

Hát nem így történt!

Anyám egész egyszerűen - lar pur lar - pusztán az erkölcstelenség kedvéért döntött erkölcstelenül.

Unokatestvéremet minden bizonnyal a beteges szerzési vágy vezette. Ekkorra nem első, de már nem is második milliójánál tartott. Anyagi szükséget nem szenvedett, mégis belül folytonos szerzési kényszer hajtotta.

Lehetőséget kapott a jó döntésre.

Lelkében mélyen ott éltek közösen töltött gyerekkorunk emlékei.

Érezhette, hogy szinte testvérek vagyunk, tudta, hogy mennyire sokat jelentettünk egymásnak.

Hallgatnia kellett volna lelkiismeretére, de az anyagi világ valósága elvakította.

Saját szerepemet megérteni a legnehezebb.

Amikor az igazság véletlenül kiderült, már javában folyt a földhivatali átiratás.

Esetleg megpróbálkozhattam volna jogi úton, bírósági perpatvarral megtorpedózni kettejük remek összeesküvését.
Bár számomra esélyt sem hagyott anyám, aki tiszta tudattal, magabiztosan, szánt-szándékkal tette, amit tett. Nem lett csalás áldozata, nem történt hamisítás. Anyám tudta mit ír alá. Saját szándéka szerint, ítélőképessége birtokában cselekedett.

Elszánt anyám határozott akarata szerint kedvenc unokahúga érdemelte ki a családtagnak járó, extra kedvezményes lakásvásárlási jogot.

EZ a szándék, ez a kőkemény akarat, ez az egyértelmű állásfoglalás tartott vissza minden ellenlépéstől!

Nem a lakást - anyámat vesztettem el végleg!

Döntését a bíróságon megtámadhattam volna, de attól még anyámé marad az a döntés!

Megtett cselekedetei, kimondott szavai visszafordíthatatlanul pusztítottak lelkemben. Azokat visszaszívni, meg nem történtté tenni egyetlen bíróság sem tudta volna. Kettejük közös, ellenem egyesített szándéka olyan mély sebet ejtett lelkemen, hogy azt a leggyönyörűbb palota sem tudta volna meggyógyítani.

Tudtam, anyám válsztását tiszteletben kell tartanom.

Ma már teljesen biztos vagyok akkori elhatározásom helyességében. Anyám csak embertelen döntésének meghozatala után szembesülhetett annak következményével.

Egyetlen dolgot tehettem, csöndben félreálltam és hagytam kibontakozni.

Lépésről-lépésre, elszántan készítette elő saját magának önmaga poklát.

Ezt át kellett élnie.