Pálházi Éva - Önéletrajz - Végjáték III.
2014.02.21 13:38
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
A következő hetekben még néhány nagyon kellemetlen telefon beszélgetést folytattam pesti rokonommal.
Első alkalommal hangosan, durván tudtomra adta, hogy kötelességem lett volna Pesten maradni anyámmal egy ideig!
Azt, hogy mennyire kilógott a lóláb, már nem is kell mondanom.
Kuzinom dührohamot kapott, amiért nem szolgáltam hűségesen az ő érdekeit.
Rövidesen újabb, hasonló hangnemű beszélgetés következett.
Nagynénje ápolásának problémájától porig sújtott rokonom magából kikelve átkozódott "Ezt mind neked kellett volna végigcsinálni!"
Ez még mindíg az előző lóláb - ugyanúgy kilóg.
Érdekes módon, tatikáját ezután megváltoztatta.
Következő alkalommal higgadtan, szinte emberi hangon beszélt. Miután bevezetésképpen elmesélte nagynénjével kapcsolatos gondjait, üzletet ajánlott! E szerint még a lakást is hajlandó nekem adni, ha leveszem válláról nagynénje gondozásának terhét.
Isten látja lelkemet, nem éreztem az elégtétel örömét.
Tudtam, semmiképpen sem akarok kettőjük együttműködésének részese lenni.
Nem lehetett volna olyan gyönyörű lakást felajánlani nekem, ami feledtetni tudta volna ellenem létrehozott szövetségüket. Kettejük közös, ellenem egyesített szándéka olyan mély sebet ejtett lelkemen, hogy azt a legcsodálatosabb palota sem tudta volna meggyógyítani.
Amit együtt főztek, most kellett megenniük!
Korábbi elhatározásunk alapján márciusban leszereltettem a pénzzabáló, előfizetéses vezetékes telefont és két nagyobb gyerekem példáját követve én is mobilt vettem magamnak. Ezzel végleg megszabadultam unokatestvérem hangos, goromba, számonkérő hívásaitól.
Utoljára április közepén beszéltem anyámmal.
Régi jól bevált szerepében gyűlölködve szídta kedvenc unokahúgát - "az a rohadt, irígy, gonosz...."
Dühös, reklamáló panaszáradata lett utolsó emlékem tőle.
Máig sem tudtam megérteni, beszélgetéseink alkalmával anyám miért szídta rendszeresen unokatestvéremet?
Lehet, hogy önmaga rosszindulatú gondolkodásából kiindulva úgy hitte, nekem örömet szerez vetélytársam szidalmazása?
Ez egy irányomban tett nagylelkü gesztus volt?
Ez egy irányomban tett nagylelkü gesztus volt?
Anyám úgy érezte, okkal haragudhatnék kuzinomra, tehát biztosan szívesen hallgatom bemocskolását?
Vagy előfordulhatott, hogy időnként valóban működött és megszólalt igazságérzete?
Attól tartok, ez csak átlátszó elterelés volt, az egó jól bevált taktikája, ami szerint csak a kimondott szavak számítanak, nem a valóság tényei.
Valahogy így - "Nem is igaz, hogy őt szeretem, most is szídom, hallod?"
Gyanítom, unokahúga irányában ugyanezt, ugyanígy megtette.
Csak akkor éppen engem ócsárolt...
Csak akkor éppen engem ócsárolt...
Ahogy teltek a hetek, anyám egyre jobban elszigetelődött és rokona fennhatósága alá került. Minden út unokatestvérem személyén keresztül vezetett. Eleinte még fontolgattam a hazalátogatás lehetőségét, de végül rájöttem, az utazás csak újabb, nagyon drágán beszerzett letolást eredményezne.
Új, szabad életem első nyarán szezonális munkát vállaltam.
Június ötödikén érkezett meg a távirat.
Szavaival - "édesanyád meghalt" - unokatestvérem a szokott álszent, manipulatív módján ismét lelkiismeret furdalást akart kelteni bennem. Hiszen ő tudhatta legjobban, hogy nagynénjét nemhogy édes, de leginkább semmilyen anyának sem lehetett nevezni. Belőle kicsikarható minimális, halovány szülői aktívitását egyedül ő, a kedvenc unokahúg élvezhette.
Szavaival - "édesanyád meghalt" - unokatestvérem a szokott álszent, manipulatív módján ismét lelkiismeret furdalást akart kelteni bennem. Hiszen ő tudhatta legjobban, hogy nagynénjét nemhogy édes, de leginkább semmilyen anyának sem lehetett nevezni. Belőle kicsikarható minimális, halovány szülői aktívitását egyedül ő, a kedvenc unokahúg élvezhette.
A kérdésre, anyám milyen temetést szeretett volna önmaga számára - nem tudtam válaszolni.
Anyám rémisztő halálfélelmében teljes tagadásba menekült. Halálról, temetésről, de még temetőbe látogatásról sem lehetett beszélgetni vele.
Hosszú, legalább száz évig tartó életébe vetett meggyőződését - mint valami mágikus varázsigét - sűrűn, hangosan ismételgette.
Ebben az esetben egója teljesen tévútra vezette.
A halál nem ismeri a szavak és tények különválasztásának technikáját.
Anyám életében halála volt az egyetlen valós tény, mely elől hazug szavak által nem térhetett ki.
Amellyel muszáj volt szembenéznie.
***
Ahogyan ezeket a gondolatokat leírtam, egyszerre csak hatalmas erejű felismerést kaptam!
Hirtelen rájöttem, hogy rossz a nézőpont, amelyből saját életemet tekintem!
Ráébredtem, hogy minden másképp van!
Életemnek imént felidézett napja soha nem múló, sőt, az évek során egyre fájdalmasabbá váló bűntudattal, lelkiismeret furdalással, szégyennel nehezedett rám.
Ennek súlya alatt szenvedve állandó lelki és testi fájdalmakkal küszködtem.
Ennek súlya alatt szenvedve állandó lelki és testi fájdalmakkal küszködtem.
Tíz éve egyre romló arcüreg és kötöhártya gyulladásom biztosította a végtelen, állandó sírást. Arckifejezésem a világ összes fájdalmát mutatta. Feldolgozhatatlan, megemészthetetlen helyzetemben a gyomor és bél bántalmak minden fajtáját produkáltam.
Pedig a megoldás hihetetlenül egyszerű!
Józan gondolkodással, kívülről tekintve a dolgokat, tisztán látható, hogy életemnek ezen a napján sorsdöntő, forradalmi lázadást hajtottam végre.
Ez volt a perc, amikor levetettem lelki rabszolgaságomat és kikiáltottam független létezésemet. Tudatos gondolkodásom végre észre térített. Életemben előszőr nemet mondtam a négy évtizede gyötrő kínzásra!
Gyerekeim támogatásával a megszületett gondolatot tett is követte.
Jelképes felszabadulásomat fizikai eltávolodással nyilvánítottam ki.
Idáig minden rendben is ment, de...a véghezvitt dicsőséges forradalom - mint feldolgozásra kerülő, kiértékelendő cselekedet, belül vakvágányra futott.
Még arra sem volt időm, hogy fellélegezzek frissen szerzett szabadságom birtokában.
Lelkemben azonnal, erőszakosan munkához látott az anyám által telepített, az ő érdekeit szolgáló, jelenléte nélkül is aktív, közel negyvenöt éve működtetett program. Szégyenletes, szörnyű bűnnek nyilvánította rabigám levetését és hosszú, súlyos fájdalommal büntetett.
Tíz év telt el már ezzel a bűnhődéssel.
Mostanra elég lett!
Rádöbbentem, hogy ezt az anyám által beindított fájdalmas őrületet egyedül én magam tartom működésben.
Az a szeretetre vágyó, mindenáron megfelelni akaró kislány lelkem legmélyén most, egyszer és mindenkorra befejezi önostorozó, önsanyargató életveszélyes tevékenységét, büszkén kihúzza magát és felnő!
Ezennel tudatom magammal, hogy saját áldozatvállalásomnak, megfelelési kényszeremnek, engedelmességemnek is van határa!
Pontosan ott, ahol ezek a tevékenységeim már normális életvitelemet, fizikai létezésemet veszélybe sodornák.
Jogom van, sőt kötelességem, önmagam megvédése érdekében ezeket a határokat a megfelelő időben és helyen kijelölni.
Egyedül csak én magam állapíthatom meg az "elég" pillanatát.
Azon a februári napon épp egy ilyen pillanat érkezett el.
Önmagam iránti jogom és kötelességem szerint eljárva kijelöltem és szigorúan megőriztem a határt, ahogyan egy független, felelősségteljes ember teszi.
A kérdést - egy anya hogyan lehet képes ilyen pusztítást végezni saját gyereke lelkében? - már nem teszem fel többé.
A válasz egyszerű - a nő, aki testemet kihordta és megszülte, közös életünk első éveinek vívódása, hezitálása, reménykeltő próbálkozásai után mégis inkább a könnyebb utat választotta és soha nem vált anyává!
Döntését követően teljes öntudatlanságban vegetált.
Azt, hogy milyen anya - és milyen ember - lett volna, ha meri vállalni a feladatot - azt már ebben a földi létezésemben meg nem tudhatom.
