Pálházi Éva - Önéletrajz - Végjáték II.
2014.02.21 13:35
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
1999 decemberében csak nagy erőfeszítéssel és sok önuralommal tudtam sikeresen görgetni családi életünket.
Karácsonyi készülődésünk közepette megérkezett anyám elhatalmasodó szellemi leépülésének újabb bizonyítéka - budapesti tizenkilencezer forintos telefon számlája.
Szünet és válogatás nélkül telefonált - bárkivel, aki meghallgatta.
Szerencsétlenségére egyedül nem tudta elfoglalni magát. Valakinek mindíg szórakoztatnia kellett saját, belül dolgozó félelmei elhallgattatására.
Időnként komoly feszültségekkel, de átdöcögtünk az ünnepeken.
Az ezredfordulós, babonákkal terhelt Szilvesztert ismerősöknél, közös tévénézéssel töltöttük.
Anyám január elején egyszerre csak úgy határozott, hogy vérnyomás csökkentő gyógyszere már nem megfelelő. Állandó készenlétben, napi többszöri vérnyomás mérés következett.
Beteges mániákussággal féltette életét, kétségbeesetten kűzdött a halál gondolata ellen, kereste a tragikus vég előjeleit.
Ebben az esetben vérnyomás csökkentő gyógyszerét vélte lehetséges hibaforrásnak.
Végül az egyébként normális, 140/90 es mérési eredmények ellenére is muszáj volt orvoshoz vinnem.
Reméltem, körzeti orvosunk meggyőzi a változtatás szükségtelenségéről, de nem így tett.
Az eddig jól bejáratott, megbízható gyógyszerének megváltoztatása nagyon bizonytalan helyzetet eredményezett.
Vérnyomása ettől kezdve kiszámíthatatlanul ingadozott.
Biztos vagyok abban, hogy végső szellemi összezuhanását ez is elősegítette.
Elméjének elborulásához szintén hozzájárulhatott több évtizedes gyógyszer függősége.
Lelkének zökkenőit, hangulatánal változásait meg sem próbálta önerőből kezelni, karban tartani. Legkönnyebb megoldásként azonnal nyugtatót vett be, amivel sikerült létező problémáját megoldatlanul szőnyeg alá söpörnie, hogy az ott - most már felügyelet nélkül - tovább végezhesse megkezdett pusztító munkáját.
Sok-sok letagadott, elhazudott lelki szemetének elfojtásához napról-napra nyugtatók kellettek.
Csillapíthatatlan orvos mániáját rettenetes halál félelme táplálta.
Úgy érzte, ha orvos foglalkozik vele, az biztosíték saját egészsége megóvására.
Soha, de SOHA nem hitte, hogy saját egészségéért neki saját magának kell tenni! Soha szóba sem jöhetett saját életében létfontosságú saját, önmagáért vállalt felelőssége.
Meggyőződése szerint mindig minden kívülről, a kiszámíthatatlan külvilág irányából hatott és szentül hitte, hogy ezeket a külső erőket lehetetlen befolyásolni.
Így ebben a kérdésben is a könnyebb utat választotta.
Felelősségét elutasítva mindig külső körülményektől - orvosoktól, gyógyszernek nevezett mérgektől! - várta egészségének fenntartását.
Kedvét keresve később szemvizsgálatra is elvittem.
Új, olcsó, arany színű szemüveg keretének egy ideig valóban örült.
Február első napjaira teljes lett a káosz.
Anyám egó uralta szelleme teljesen elvesztette amúgy sem túl erős kapcsolatát a valósággal.
Ő, aki mindíg többre becsülte a cifra látszatot, a képmutató szavakat a tiszta, egyértelmű, megbízható tényeknél, most végleg hazugságainak világában rekedt. Éjszakánként hangosan beszélve, dübörögve, esve-kelve mászkált lakásunkban. Az útjába álló bezárt ajtók vagy nehéz bútorok sem akadályozták ámokfutását.
Alvásról szó sem lehetett.
Iskolába menő gyerekeim álomkórba estek.
Délutános műszakban dolgozó felnőtt gyerekem munkából hazaérve, hajnalig figyelte anyám akcióit, majd rövid délelőtti alvás után hulla fáradtan ismét munkába indult.
Napközben anyám megnyugodva, édesen aludt!
Minden nap ezerszer jutott eszembe a helyzet hihetetlen, mértéktelen igazságtalansága!
Anyám még most is ragyogó arccal áradozott kedvenc unokahúgáról, akivel "olyan hasonlóak vagyunk mintha ő lenne a gyerekem, nem is te".
Aki hasonlóságáért több milliós jutalmazást kapott, majd markába röhögve Pestről figyelte emberfeletti küszködésemet, miközben nekem a "szégyelld magad", "kutya kötelességed" járt.
Ezeknek a napoknak változatlan erejű fájdalmát még ma is érzem!
Úgy éreztem, kötelességem gondoskodni zavarodott, gonosz anyámról. Közben éreztem, hogy lázadásom napról-napra erősödik lelkemben. Vívódtam a kikényszerített kötelesség és saját önbecsülésem között.
Minden újabb napon fogcsikorgatva teljesítettem azt a feladatot, ami rokonomat illette volna anyám birtokba vett lakásával együtt.
Arcátlan unokatestvérem telefonon keresztül hülyének nevezett, amiért ennyit tűrök anyámtól!
Anyám égő gyufával akarta ágyneműje között műfogsorát megkeresni!
Családom tagjai Kis Unokahúg eddig elmaradt felelősség vállalását sürgették!
Betelt a pohár!
Február második hetében anyámat hazafuvaroztuk és unokahúga gondjaira bíztam.
Vasutas sztrájk idején utaztunk, így nem válogathattunk az induló vonatok közt. Anyám éjszakai bolyongásainak rövid szüneteiben, talán két-három órákat aludtam napok óta. Halálosan kimerülten, lelkiismeret furdalástól emésztve keltem öt órakor.
Régóta haza vágyakozó anyám felderült arccal készült indulásra a sötét téli hajnalban.
Fél hétkor induló vonattal Pestre utaztunk.
Pest felé vonatozva szerencsétlennek egyetlen problémát az alakja jelentette, a felszedett néhány kiló többlet súly!
Nem gondolt az elválásra, a búcsúzásra, nem gondolt gyerekére, aki megszakadó szívvel látta végleg elveszni a jó, szerető anyuka lehetőségének reményét.
Ha teljesülhetne egy kívánságom, akkor szeretnék újra ott lenni vele azon a reggeli vonaton és jó alaposan megrázni, hogy ébredjen végre!
......hogy itt most éppen az élet megy el mellette és ő észre sem veszi!
.....ébredjen, mert itt az utolsó lehetőség!
...........ébresztő anyú....még itt vagyok!
......és nem akarom elhinni, hogy elvesztelek mielőtt szeretni tudtál volna!
.......hogy elvesztettelek mielőtt szerettél volna!!
Segítségképpen velem utazó harmadik fiammal a vasúti kocsiban egymás mellett gubbasztva, rémülten figyeltük ezt az eszement pusztítót. Ezt a szerencsétlen bolondot, aki udorkodva szórta szemétbe élete valódi értékeit, hogy helyettük színes, díszes, semmirevaló álságokat gyűjtsön boldogan.
A Kelenföldi pályaudvarnál nyilvános wc-t kellett keresnünk.
Anyám egy laza, gyors gondolati váltással ruhájának összemocskolt alját takaríttatta velem!
Remek!
Úgy tűnt, elméjének valami homályos zúgából felmerült a gondolat, van neki egy ilyen alkalmakra rendszeresített, épp megfelelő cselédje.
Hurrá!
Mégsem éltem hiába!
Délelőtti gyér forgalomban gyorsan hazáig buszoztunk.
Anyám látható örömmel vette birtokba megszokott lakóhelyét.
Régi, kerek tárcsázós telefon készülékét használva értesítettem rokonomat hazaérkezésünkről. Mostantól övé a felelősség!
Szó nélkül lenyeltem sértő számonkérését - miért nem tudtam még tovább falusi otthonomban tartani nagynénjét?!
Gyerekemmel sietve bevásároltunk a közeli élelmiszer boltban. Anyám becsmérlően méregette a számára vett friss paradicsomot, sajtot, szalámit, tejet, zsömlét.
Indulás előtt még becsöngettem gyerekkori játszótársam első emeleten lakó, kedves anyukájához. Tőle tudtam meg, hogy anyám már hónapokkal korábban zavartan viselkedett és unokahúga már szembesült ezzel a problémával. Ez a hír csak még tovább erősítette becsapottság érzésemet.
Rokonom minden jót magához vett, míg a munka nehezét nekem szánta!
Hamarosan, szinte futva menekültünk anyám lakásából.
Akkor, ott biztosan tudtam, innen nincs visszafelé vezető út.
Magamat szenvedő vesztesnek, a körülmények áldozatának láttam.
Most, tíz évvel később már úgy érzem, saját döntésem szerint vágtam el minden szálat.
Abban a pillanatban, az utcán végigsietve elhatároztam, hogy saját megalázásomra újabb lehetőséget már nem adok sem anyámnak, sem unokatestvéremnek.
Lelkemen már több sebnek nem volt hely!
Később lett világos, hogy ezzel az elhatározással életem legsötétebb időszakából kezdtem kilábalni.
Keleti pályaudvarnál kínai kaját ettünk majd a Rákóczi úton a Duna felé sétálva lassan magamhoz tértem.
Kényszer helyzetben kellett a legkevésbé rosszúl döntenem.
Életemben előszőr volt bátorságom elutasítani a cseléd szerepét és saját magamat választani!
Ezennel befejeztem Hamupipőkét játszani anyám végtelenített, silány drámájában!
Visszafelé aznap délután hat órakor indult a sztrájk idején közlekedő egyetlen vonat a Déliből.
Hulla fáradtan nyúltunk el az üres fülke ülésein.
Legalább Földvárig aludtunk, ha nem tovább!
.jpg)
.JPG)
.jpg)
.jpg)
.JPG)
.jpg)
.jpg)
.JPG)