Pálházi Éva - Önéletrajz - Végjáték I.
2014.02.21 13:32
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
1999 decemberében unokatestvérem vállalati autóval, készségesen fuvarozta zavartságában még önhittebbé vált nagynénjét falusi házunkba. Már megérkezésük órájában megkaptam az első leckét anyámtól.
Lesújtó tekintettel nézett végig családomon és lakókörnyezetünkön, majd kijelentette, hogy ő már tizenkét évesen Puccini opera címeket írt az iskolai füzetébe.
Lesújtó tekintettel nézett végig családomon és lakókörnyezetünkön, majd kijelentette, hogy ő már tizenkét évesen Puccini opera címeket írt az iskolai füzetébe.
Ennek a kapitális ökörségnek átütő erőt a szavakból sütő megvetés adott.
Anyám feltett szándéka volt heteket tölteni nálunk. Karácsonyt, Szilvesztert együtt ünnepelni velünk. Ennek ellenére ott bántott, ahol tudott.
Biztos volt a dolgában.
Négy évtized célirányos idomítása megtörte minden ellenkezésemet.
Anyám kihasznált, lefokozott cseléddé, kedvére ugráltatott és ráadásul határtalanul pimasz szöveget engedett meg magának.
Semmitől sem kellett félnie.
Tudta, a számára ismeretlen jóság, kedvesség vagy szeretet helyett elég időről időre földbe döngölnie.
Semmitől sem kellett félnie.
Tudta, a számára ismeretlen jóság, kedvesség vagy szeretet helyett elég időről időre földbe döngölnie.
Kényszer hatása alatt, félelemtől szenvedve, sarokba szorított állatként acsarkodva teljesítettem kötelességemet.
Éreztem a helyzet igazságtalanságát, de nem mertem védekezni ellene.
Biztosan tudtam, kettőnk kapcsolatában nem csak nekem vannak kötelességeim. Anyám mindent követelt tőlem, de cserébe csak gorombaságot adott.
Egy vértanú mártír világfájdalmával hordozta anyasága terheit és igyekezett bosszút állni rajtam.
Egy vértanú mártír világfájdalmával hordozta anyasága terheit és igyekezett bosszút állni rajtam.
Élete végén, utolsó velünk töltött napjaiban elborult elmével, dühödten követelte az anyai gondoskodást - tőlem.
"A gyereked vagyok!" - szólt az elégedetlen számonkérés. -"Kötelességed gondoskodni rólam!"
A jelenet tragikuma nem engedett szóhoz jutni.
Nyolcvanöt éves, valóságtól teljesen elszakadt anyám szellemekkel viaskodott.
Felém irányított gyűlölete azonban rémisztően valóságos volt.
Sajnálom szerencsétlent.
Hosszú élete is túl kevés volt a gyógyító, tisztázó igazság felismeréséhez.
Anyám, aki még hatvan-hetven-nyolcvan évesen is az eltaszított, anyja által elutasított néhány éves kislány lelki fájdalmát hordozta - anyám "drága kicsi mamuskámnak" nevezte az őt gyűlölő, elhanyagoló, megszülni sem akaró anyját!
Az anyát, aki gyerekeit egyszerűen csak "rohadt kölyköknek" nevezte, aki mellett a nyolc éves kis Irmának mocskos lakásban fejtetüvel, bolhákkal, csótányokkal, TBC fertőzéssel, bélhuruttal, angolkórral kellett együtt élnie - ezt az anyát a nyolcvan éves Irma "kis lustikának" becézte!
Nekem lett volna megfelelőbb jelzőm - de anyám engem nem kérdezett!
Gyerek gyűlölő, lusta, rosszindulatú anyjának gonoszságával soha nem mert szembesülni.
Lelkében mindvégig, hűségesen őrizgette a "drága mamuska" elnevezésü álomképet.
A soha meg nem kapott, szerető anyuka délibábját.
Ez az önbecsapás tette életreszólóan boldogtalanná.
Megérkezése után néhány nappal rokonom készséges buzgóságának oka is kiderült.
A mosakodást, fürdést egyébként sem kedvelő anyám mostani, megszokottnál is zavartabb állapotában már egyáltalán nem volt képes tisztálkodni.
A vártnál könnyebben sikerült rávenni, hogy lecsutakolhassam.
Ekkor vettem észre jobb oldalán a véraláfutást.
Nem is emlékezett, mikor és hogyan szerezte. Korábbi emlékeit későbbiekkel összezagyválva, megfejthetetlen történetet adott elő.
Az igazságot kihámozni nem sikerült, de unokatestvérem nagy igyekezete azonnal érthető lett.
Ugyanis négy évvel korábban - 1995 telén - ügyesen manipulálva elrendezte, hogy ő vásárolhassa meg a tanácsi bérlakást, ahol anyám negyven éve bérlőként lakott.
A csak családtagnak járó kedvezményes - alig nyolcvanezer forintos vételárat saját zsebből kifizető unokatestvérem azonnal aláíratott anyámmal egy újabb adásvételi szerződést. Ennek értelmében a lakás ugyanezen az áron rögtön tovább is vándorolt, az ő tulajdonába.
Ezután már az egyedüli fenyegetést az öreg rokon esetleges ápolása jelentette.
Így az első intő jelre anyámat hozzám fuvarozta.
Az előzmények nálunk, falun játszódtak.
1995 nyarán anyám érkezését vártam a vasútállomáson. A magas vasúti kocsik olyan félelmet keltettek szerencsétlenben, ami előre láthatóan programozta, vonzotta a balesetet. Amint befutott a vonat, nekem mindig kellett néhány másodperc, hogy felfedezzem alakját valamelyik kocsi ajtajában.
Ezen a napon anyám szokott félelmének és bizalmatlanságának engedve, nem várt egy másodpercet sem.
Ezen a napon anyám szokott félelmének és bizalmatlanságának engedve, nem várt egy másodpercet sem.
Idegen segítséggel - nagyon szerencsétlenül - leszállt a vonatról, és eltörte sarok csontját!
A következő hónapok egybefüggő rémálmában gyerekeim őt fuvarozták ócska kis Trabantunkon a közeli város kórháza és falusi otthonunk között.
Balesete percétől kezdve ontotta ránk szemrehányását.
Ettől engem bénító bűntudat gyötört.
Egyébként is elviselhetetlen rossz természete fékezhetetlenné vált.
Három hónapig tartó tökéletes kiszolgálásért cserébe naponta szemrehányást, goromba letolást kaptunk.
Biztosított minket, hogy még a kórházban sem bánnának vele ilyen embertelenül - abban a kórházban, ahol korábban kétségbeesve bömbölt az ottmaradás ellen.
Három hét után, lábán járó gipsszel is ugyanolyan hisztériás, követelőző maradt. Egy önálló lépést sem tett. Már mozgásképesen is tökéletes kiszolgálást igényelt, amit aztán becsmérlő, gonosz megjegyzésekkel hálált meg.
Gyerekeimmel azóta is nevetve emlegetjük a napot, amikor az elfogyott wc papír karton hengerei anyám szitkozódása közepette röpültek kifelé a klotyóajtón. Vérig sértődött, amiért neki kellett az épp elfogyott papír helyett újat elővenni.
Napról napra, minden percben, fennhangon vagy gondolatban csak szerencsétlen, tragikus balesetével foglalkozott.
Megszünt a külvilág.
Anyám totális önsajnálatba merült.
Sírt, kiabált, vádaskodott majd ismét sírt.
Mindenki zavarta.
Gyerekeimet saját otthonukban a pokolba kívánta.
Minden pillanatban szenvedett beszédünktől, jövés-menésünktől - attól, hogy élünk!
A "minél rosszabb, annál jobb" taktikát alkalmazva egyetlen pillanat örömöt sem engedélyezett saját magának. Erőnek erejével állandóan szenvedésére koncentrált. A lehető legteljesebb mértékben pokolivá tette saját és környezete életét.
Ezen igyekezete hatására csontja a normálisnál kétszer hosszabb idő alatt gyógyult.
A lassan vánszorgó napok során mindannyiunkon kipróbálta gonosz intrikáit.
Büszkén mondhatom, soha nem sikerült egymás ellen fordítania minket!
Nyár végére aztán eljött a gipsz levételének boldog perce.
Előző este átkozódós kényszer fürdetést kellett végrehajtanunk, majd másnap reggel még utoljára sírással, kiabálással fűszerezett nagyjelenetet rendezett a kórházban. Ezután kevélyen belepöffeszkedett ócska kis Trabantunkba és gyerekeimmel haza fuvaroztatta magát.
Szerencsére két nagyfiam addigra már gyakorlott sofőrnek számított.
Pestre hazaérkezve döbbenten látták, hogy anyám kis lakásában, a horgolt terítővel díszített asztalon, a családi fényképet megillető helyen és keretben gyereke, unokái fotója helyett a Miért éppen Alaszka? című végtelen szappanopera főszereplő színészeinek képe állt.
Valódi családi kötelék? a gyermekéért vállalt felelősség? - anyám lelkében ezeket a dolgokat könnyedén túlharsogta a csillogó látszat, a műanyag szereplők csicsás története.
A kimerítő munkát régi kis autónk hazafelé már megunta.
Gyerekeim nagy szerencsével találtak autószerelőt Székesfehérváron, aki kész volt segíteni.
Az apró hiba olcsó javítása után már sikeresen hazáig autóztak.
Hetek teltek el, amíg anyám újra hírt adott magáról.
Szent meggyőződésévé vált, hogy mi tehetünk balesetéről, hogy vidéki házunk a szenvedéssel míg én magam a gonosszal vagyok egyenlő.
Ebben a lekiállapotában, az elkövetkező télen unokahúga könnyen rávette, hogy neki ajándékozza tanácsi lakása megvásárlásának lehetőségét.
Anyám számára az ő hízelkedő, hazug szavai, gazdagságának külsőségei mindennél értékesebbek voltak.
Rokona nagyon jól tudta, hogy anyám az igazat, a valóságot nem tűri, de boldogan kap minden kellemes hazugságon.
Két manipuláló intrikus most remekül egymásra talált.
.jpg)
.JPG)
.jpg)
.JPG)
.jpg)
.JPG)
.jpg)