Kezdőlap>Pálházi Éva - Önéletrajz - Időutazás

Pálházi Éva - Önéletrajz - Időutazás

2014.01.22 21:29

1971 augusztus 27.-én, hetek óta kitartó jobb oldali hasi fájdalmaim nagyon kellemetlen kivizsgálása után, vakbél műtét az Uzsoki utcai kórház sebészetén.

Operáció előtti óriási félelem gyötör.
Nagyon is tudom és érzem az altatás jelentőségét. Testem elhagyása és az újbóli visszatérés gondolata félelemmel tölt el. Szobatársak közül egy buzgó asszony imádkozni tanít - Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...

Szép, szép, de nekem – akkor még - semmit sem jelent.

Koplalás, beöntés, műtő. Műtő asztalon leszíjazott lábbal, kikötött karokkal, fél kábulatban kocsishoz méltó szavakkal értékelem bal karom vénájának szétbarmolását.
Hiába, nem vagyok az a rózsaszín álom!
Ez már kicsi gyerekkoromtól megmutatkozott és engem büszkeséggel tölt el. Gyorsan arcomra helyezett maszkból áradó altató gáz - egy... kettő........ három............... - végül elcsendesít.

Legközelebbi emlékemben kívülröl, felülről látom magamat és a kórtermet. Ágyam mellé tolt hordágyról segítség nélkül kepesztetek át fekvő helyemre. Körben több ember - nővér? beteghordó? - akar buzgón segíteni.

Most látom, apukám is itt van.
Kedvelt drapp zakójában, barna nadrágban közelemben téblábol.

Meglepetésükre fürgén feltérdelek fej végével ablak elé állított ágyamban és párnámat átpakolom a túlsó oldalra. Fekvő helyzetemben látnom kell az ablakot!

Segítséget kapok.

Valaki éjjeli szekrényemet áttolja fejem mellé.

Apukám ágyam mellett ül. - "Ne mozogj, fájni fog!" - mondja részvéttel.

Zavaros álmomból másnap reggel hatalmas hányingerrel ébredek.

-"Teljesen átrendezte a kórtermet" - mondja viziten a vicces doki.

Tévedésből a főorvos felé nyújtom a használt hánytálat - nővér jól lebaltáz!

Ágyamat és környékét helyreállítják. "Rend a lelke mindennek"

Zökkenőmentesen, néhány nap alatt gyógyulok. Sebemet összetartó 12 fém kapcsot kis barna papír zacskóban hazavihetem. Következő hét szerdán - szeptember 1-én - anyámmal kellemes nyárvégi délelőttön, gyalog sétálunk haza.
Útba eső kis közértben anyám parizeres zsömlét csináltat nekem.
Utcán tízóraizom jó étvággyal.

Még nem tudom, hogy apukám életéből már két hét sincs hátra.

Még nem tudom, hogy az, amit saját életemnek érzek és nevezek, szeptember tizedikéig tart csak.

Még nem tudom, hogy anyám hamarosan keserű gyűlölettel vádaskodik - az én vakbél gyulladásom miatti izgalom gyorsította fel apukám haldoklását.

1971 szeptember 10.-e kora délutánján, anyámmal kettesben indulunk látogatóba az Uzsoki utcai kórházba. Egy héttel korábban mentő hozta ide nagybeteg, szenvedő testü-lelkü apukámat.
Anyámmal ketten ők már évekkel korábban tudták, kezelhetetlen cukorbetegsége napról-napra jobban pusztítja veséjét.
A diagnózist ők már ismerték - vese érszűkület.

Most még nem tudom, de utoljára láttam, amikor előző alkalommal a belgyógyászati osztályon meglátogattam.

Rideg anyám mellett soha nem érezhettem az érintés jelentőségét, így apukámat sem öleltem, vagy símogattam meg utoljára. Ahogyan nőttem kifele a gyerekkorból, az Ő megérintése egyre nagyobb véteknek minősült anyám szemében.
Kicsi, nyolc-kilenc éves koromban foghattam meg utoljára a kezét büntetlenül.

Kellemes, szinte nyári időben, a Columbus utcában sorakozó régi villák egyikének nyitott ablakából Beethoven Örömódája árad, Miguel Rios "Himno de la Alegria" szövegü, áthangszerelt változatában.
Anyámmal egymás mellett, de lélekben fényévnyi távolságra lépkedünk.

Mint mindíg, most is magával ragad a zene. A rám egyébként is jellemző álmodozó lebegésben hallgatom.
Most még nem tudom – sokkal később jövök csak rá! - apukám üzenete ez a dicsőséges, boldogan szárnyaló örömzene.

Óvatlanul felteszem anyámnak a kérdést - "Ismerős, de mi is ez?"

- "Nem tudom!" - szól az ingerült, goromba válasz.

Lehet, hogy ő nem is hallja?

Magamba mélyedve battyogok tovább.
Jobbra kanyarodunk a következő saroknál. Innen már csak egy perc és megérkezünk a kórházhoz.
Felmegyünk az előcsarnokból induló díszes, kő korlátos, széles, fehér lépcsősoron.
Lenézve, a lépcső kanyarulatában balra ott a gyermekmegörző apró, fa lécekből készült barna székeivel.

Bal kéz felé, folyosó végén zárt ajtó. "Intenzív osztály"

--- Kívülről, fölülről látom magamat, saját fejem búbján kétfelé választott hajamat. Halványan feltűnik anyám alakja is tőlem jobbra, mellettem. ---

Ajtó mellett jobb oldalt csengő. Anyám becsenget. Kinyílik a kis kukucskáló ablak és kinéz egy nővér. Anyám megmondja, kihez jöttünk.

- "Várjanak" - jön a válasz.

Hamarosan kinyílik az ajtó és egy fehér köpenyes orvos behív minket. A kicsi, ablaktalan, félhomályos előtérből szemközt újabb ajtó nyílik. Mellette nagyjából 120 literes, külső kilincses, legömbölyített ajtajú orosz hűtő szekrény - Szaratov. Jobb kéz felé újabb ajtó.

Az orvos szelid, csupa részvét.

- "Sajnos délelőtt fél tízkor meghalt. Nem szenvedett, nem volt eszméleténél, elaludt."

Hátra fordul és a hűtőből bal kézzel kivesz egy ócska, átlátszó műanyag zacskót. Benne apukám fekete irattárcája, borotvája, borotva ecsete, szemüvege, karórája, szappana, jegygyűrűje.
Mintha a testtel együtt a hozzátartozó tárgyakat is hűteni kellene a bomlás vagy fertőzésveszély ellen.

Anyám néma döbbenettel áll.

Most még nem tudom, de neki már volt ideje korábban felkészülni az eseményekre.
Egyedül csak engem hagytak meg a hazug hitben, hogy minden rendbe jöhet még.
Most teljes súlyával, előzmény nélkül, váratlanul ér a csapás.

Hatalmas düh támad bennem.

- "Menjünk innen!" - mondom anyámnak és sarkon fordulok.

El innen, minél messzebre!

Úgy menekülök, mintha valódi fizikai támadás érte volna testemet.
A veszélyes helyet messzire el kell kerülnöm.

Mélységes mély tagadásba merülök.

Innen kezdve nem emlékszem tovább.

Valahogyan mégis megteszem a két villamos megállónyi távolságot.
Már nagypapám kis piszkos konyhájában állunk.
A papa térdre roskadva, szemüvegét az előtte álló hokedlire csapva zokog "Meghált a fiám!"
Háta mögötti szobaajtóból második felesége részvéttel, csendben figyel.
Később tudom meg, hogy már napokkal ezelőtt kivasalta a papa fekete nadrágját, saját fekete szoknyáját.

Innen anyám iszkol fejvesztetten.
Vele tartok.

Kérésére hamarosan a házunk előtti nyilvános telefonon keresztül én értesítem a rokonságot.

- "Meghalt apu!" - szól az üzenet.
Ennél többet nem tudok mondani.
Hátam mögött álló anyám máris élvezheti, ahogyan az események letaglózó terheit apránként magamra vállalom.
A szenvedő özvegy hálás szerepének eljátszásához nyújtok hatékony támogatást.
Ebben a darabban a "szenvedő árva" szerepe helyett nekem a "cseléd" jutott.

Szinte alvás nélküli, zaklatott éjszaka után másnap reggel fél hétkor nagypapám felcsenget minket. Máris intézkedni akar, de anyám lecsillapítja, a hivatalos ügyeket nyolc előtt lehetetlen lebonyolítani.

A kórház alagsori kórbonctanán a boncolási jegyzőkönyvre várakozunk. Az elviselhetetlen, gyomorforgató bűzben kellemetlen, rossz kinézetű, mézédesen együttérző alkalmazott biztosít, hogy nagyon szépre fogja kifesteni apukám arcát. "Mintha aludna".

Anyám jéghideg elutasítással veszi elő szatyrából barna pénztárcáját, adja át a szokásjog szerint megjáró borravalót. Eszébe sem jut utoljára megnézni halott férjét.

Menekülőre fogjuk.

A lépcsős, lejtős bejárattól messzebb, de még mindíg a kórház területén, anyám először mutat életjeleket. A boncolási jegyzőkönyvben leírt, számomra is hozzáférhető igazság kínos keserves beismerésre kényszeríti.
Elmondja, hogy ő nyolc évvel idősebb apukámnál, de - folytatódik a hazugság! - ennek eltitkolása előlem egyedül apukám ötlete volt.
Sőt, ezt mind az én érdekemben tették! nehogy engem kigúnyoljanak az iskolában!

Most látom, hogy férje halálából csak saját hiú hazugságának lelepleződése érinti meg.
Biztosan tudom, drága szerető apukám soha nem kérte volna valódi életkora fiatalabbra hamisítására. Ő tudta, hogy ezzel éppen öregségére figyelmeztetné a szeretett nőt.
Éppen anyám elmondásából tudom, hogy apukám tökéletes megérzéssel, már megismerkedésükkor saját igazolványában hamisította meg a születési dátumot, így idősebbnek tüntetve fel önmagát.

Másnap délelőtt apukám munkahelyi főnökségének nagylelkü ajánlatát kell megtárgyalnunk.

Kicsit ősziesebbre fordult időben derekamon széles övvel szorosan összefogott bő, sötét barna, suhogós orkán kabátomat viselem. Gyászom jeleként gallérjának jobb oldali elkeskenyedő csücskére keresztben feltűzött fekete szalag.

El is villamosozunk a Nagy Lajos király úti kereszteződésig, de itt anyám kijelenti, ő nem jön be a gyárba, intézzek mindent én egyedül.

Ezzel dölyfösen beül a közeli cukrászdába és itt várja amíg visszaérek.

A gyárban igazi részvét fogad.

Apukámat saját halottjuknak tekintik, mindent kifizetnek, csak ne akarjunk egyházi temetést.

Nem akarunk.

Anyám távolmaradását nem firtatják. Ők már nálam sokkal jobban ismerik. Nem lepődnek meg.

Beszélgetésünk kellős közepén megszólal a telefon.

Anyám ingerülten reklamálja az eltelt időt.

Apukám életét jól ismerő kollégái jelentőségteljesen néznek egymásra.

A Keleti pályaudvartól nem messze sötét, lepusztult Vas utcai emeletes ház földszintjén lévő temetkezési irodában gyorsan végzünk. Szerencsére az egykori munkahely nagylelkű főnöksége fizeti a számlát.
Az eléggé bonyolult pénzügyi intézkedés miatt később ide mégegyszer vissza kell jönni.

Azon a napon az ódon, lerobbant lakóházak súlyos, gipsz stukkó díszei közül egy darab, anyám vállát súrolva, több emeletnyi magasságból feje mellett zuhan a járdára...!

Két hét múlva, apukám temetésének napján hideg őszi eső szakad vigasztalanul.
Bemegyek az első két órára a gimibe – ma sem tudom, minek?!
Tíz óra előtt leendő első férjem vár a Teleki Blanka gimnázium széles lépcsősorának alján.

A ravatalozóban anyám - megérkezése pillanatában - máris nagy ribilliót csap. Kiderül, hogy férje nyitott koporsóban fekszik.

Anyám iszonyodva, háborogva tiltakozik.

A koporsót márpedig azonnal le kell zárni!
Azonnal!

Unokatestvérem párja sietve intézkedik.

Senki, SENKI nem nézi – ha akarná sem nézhetné! - meg drága, meghalt, örökre elvesztett, egyetlen apukámat.

Mire összetört nagypapám és második felesége – Erzsi néni - megérkeznek, már minden késő.
Hiába is szeretnék, nem vehetnek utolsó búcsút fiúktól.

Anyám közelében, mégis irdatlan távolságból figyelem az eseményeket. Sarokba állított széken böhöm szalagos magnetofon orsói pörögnek.

Verdi Rekviem - drága apukám kedves zenéje szól.
Nem sokáig.
A technika még nagyon új.
Egyik műszaki hiba a másik után.
Végül a feltekeredett, összegubancolódott szalag megáll.
Nincs tovább.
Marad a százezer éve bevált, a templomokban is remekül működő megoldás. Egy férfi tiszta hangon gyász dalokat kezd énekelni.

Lassan elindulunk. Reménybeli vőlegényem esernyőt tart fejem fölé. Anyám unokahúgával összekapaszkodva vonul. Már most látszik, ki is az igazán fontos neki.

--- Bár felismerhetném itt és most a helyzet jelenetőségét. Sok-sok évtizednyi jövőbeli fájdalmam előzhetném meg.---

Ömlő esőben a kiásott sír körüli sárban toporgunk.

Érzem, meghaltam én is.

Mint aki nincs jelen.

Felülről látom magamat.

Leeresztett koporsón hangosan puffannak a göröngyök.
Erzsi néni sírva billeg a gödör szélén.
Nagy igyekezettel, tiszta szívből alakítja az "utána ugrom" című jelenetet.
Zokogó nagypapám megfogja, arrébb támogatja.
Sírásók lapátjai alatt puffan a keményre paskolt, formára döngölt sírhant.
Koszorúkból, virágcsokrokból hegy épül néhai apukám halott teste fölött.

Valahogyan túlélem ezt...?!
Lehetséges egyáltalán...?!

Lassan elcsoszogunk a temető főbejáratáig.
Unokatestvéremék anyámat őrzik. Máris autójukba ültetik. Lehel úti otthonukba mennek együtt vigasztalódni.

Nélkülem.

Leendő férjemmel tartok szülei Petneházy utcai lakásába.

Anyám nem bánja.
Egyetlen szóval sem tartóztat.
Nincs rám szüksége.
Unokahúga pótol mindent.

Angyalföldön, egymástól csak néhány utcányira töltjük a temetés utáni órákat.
Anyám családi körben gyászol, míg én hivatlan menekültként próbálok idegen emberekből együttérző szeretetet kicsikarni.

Nem sikerül.

Sem most, sem később.

Azt csak sok évvel később tudom meg, hogy majdani első férjem éppen a szakítást tervezte azokban a napokban. Sajnálatból, kizárólag a haláleset miatt marad mellettem.

Elkövetkező házasságunk méltó alapozást kap.

Édes Istenem, segíts!

A temetés utáni hónapokban-években lassan kiderül az igazság.
Megtudom, hogy anyám még idejekorán, apukám kórházba kerülésekor üzent az éppen Balaton mellett üdülő unokahúgának.

"Ha még látni akarod Jancsit élve, akkor gyertek haza!" - szólt a telefonos riasztás.

Unokatestvérem férje, a nem vérrokon – vadidegen – fiatalember is értesülhetett a közelgő tragédiáról. Teljes létszámban, még időben fel is sorakoztak apukám kórházi ágya mellett.

Mindenki – MINDENKI! - tudta, mi várható!

Egyedül engem rekesztettek ki ebből a felvilágosított, lélekben felkészített társaságból.

Egyedül én nem érdemeltem igaz őszinte szót.

Egyedül nekem kellett kitaszított páriaként tévelyegnem anyám és kedves rokonsága körein kívül.

Végül pedig apukám is egyedül tőlem tagadta meg az igazság kimondását.

Az elkövetkező évtizedek során unokatestvérem sokszor elmesélte apukámmal folytatott utolsó beszélgetését.

"Az Évát nem féltem, de Irmára vigyázz!" - állítólag így szólt az utolsó üzenet.

Mennyi, de mennyi fájdalmat okozott nekem a tudat, hogy szeretett apukám így eltaszított magától halálos ágyán.

"Én meghalok, de a lányommal nem kell foglalkozni. Csak a feleségemmel törődjetek!" - szólt a lecsupaszított üzenet.

Hogy hazugságban tartott, hogy saját közelgő halálát próbálta eltitkolni előlem – mintha így észre sem venném, hogy már nem él! - az még csak elkönyvelhető, mint félreértelmezett kímélet, megóvás. Vagy talán egyszerűen csak egy félelmekkel teli haldokló ember gyöngesége.

De arra, hogy a későbbi jövőben sem kíván számomra gondoskodást biztosítani – arra nem volt mentség.

Hát igen.

Amennyiben képes vagyok eléggé erősen, kitartóan szembenézni a valóság tényeivel, akkor bizony el kell ismernem – apukám már halála előtt jóval felesége későbbi boldogulásán ügyködött.

Csak és egyedül csak felesége későbbi biztonságán dolgozott.

Életének utolsó két évében apukám megmozgatta összes régi, Műegyetemi ismeretségét. Volt évfolyamtársai addigra már vállalati vezérigazgatói, műszaki igazgatói székekben ültek az ország több nagy cégénél. Az ő segítségükkel lett négy polgárit végzett, akkor ötvenöt éves – nyugdíjaskorú - anyámnak nagyszerű, jól fizető állása egy vidéki nagyvállalat Zuglói kirendeltségénel.

Nem tudom, apukám halála előtt gondolt-e rám, hogy próbált-e tenni valamit értem.
Kitalált, megvalósított-e bármilyen tervet, ami engem egy sikeres jövő felé vezethetett volna.

Attól tartok, velem kapcsolatban bármit gondolt és akart, ezek az igyekezetei – ha voltak ilyenek egyáltalán! - anyám és unokahúga sötét lelkének mélységes-mély kútjába dobált szavak maradtak csupán.

Egyszer, valamikor, nagyon sok évvel később próbáltam anyámmal beszélni életemnek erről a különösen fájdalmas időszakáról.
Válaszképpen szörnyűlködve elmagyarázta nekem, akkoriban ő – és unokatestvérem is - tisztában voltak elmebeli gyengeségemmel!/??/ - éppen ezért kellett megkímélniük a valóság tényeitől!

Sőt, később a továbbtanulást is pont ezért vonták meg tőlem.
Ők nagyon jól tudták, egy hozzám hasonló beteg!/??/ - legyen bár kitűnő tanuló! - ÚGYSEM boldogulna főiskolán-egyetemen.

A jó öreg Gonosz Előítélet pedig hangosan röhögve táncolt porig rombolt, reménybeli dicsőséges életem romhalmazán.

Vissza