Pálházi Éva - Önéletrajz - Felismerések

2014.01.23 15:28
 
A tv távirányítóját kapcsolgatva, egyszerre csak egy szomorú, romantikus film közepébe csöppentem. Az édesanyját épp csak imént elvesztett hölgy visszaemlékezik utolsó egymáshoz intézett szavaikra.
Utolsó beszélgetésük alkalmával ő és anyukája kölcsönös szeretetükről biztosították egymást. 
Ez volt a pillanat, amikor gyomrom tájékán megéreztem azt az ismerős, fájdalmas nyilallást.
 
Azt a szívszorító vágyakozást - Istenem, milyen jó lehet annak, akit szeretnek!
 
Mit is mondott nekem anyám utolsó hozzám intézett mondatában?
"Szégyelld magad Évikém, nagyot csalódtam benned, azt hittem te más vagy!" -szólt a kinyilatkoztatott megvetés. 
Saját házam saját konyhájában állva, ledöbbenve hallgattam. 
A goromba kitörésre okot nem adtam, előtte egy árva szót sem voltam képes kinyögni – tudniillik anyám éppen gyufákat gyújtogatva akart az ágyneműje között kutakodni.
A ház felgyújtásának veszélyét háborodottságában már nem érzékelte, de annál inkább figyelt a környezetéből begyüjtött kósza információkra. Ezeket saját kedvére összeállítva újabb bizonyítékot kreált ellenem és máris jött a megtorlás.
Ezekhez a goromba, lealázó szavakhoz már évtizedek óta hozzá kellett szoknom.
Egész életemben rendszeresen, minden különösebb ok nélkül járt nekem a megalázás, a ledorongolás.
Mint valami állatidomár az ostor csapásokat - anyám úgy osztotta a csattanó, goromba szídást minden olyan helyzetben, amikor merészeltem számára szokatlanul, az ő normáitól eltérően viselkedni.
 
 
Szörnyű, veszélyes leckéjének lényege szerint mindegy mit csinálunk az életben, csak a szokásokat, a megfelelő látszatot tartsuk tiszteletben. 
Akár embert is ölhetsz, ha öltönyben, nyakkendősen, fehér ingben, fényesre pucolt cipőben teszed. 
Anyám eszement logikája szerint a mindent összevérező, bepiszkító, lemészárolt áldozat a legnagyobb bűnös, amiért rendetlenséget csinált. 
Egyedül ő felelős a megszokott rend megzavarásáért.
 
- Nem számít mi történik, csak a felszín rendezett látszata megmaradjon, csak szó se essen bármilyen megzavaró, kellemetlen dologról.
- Az egó sötét, buta, lusta bábjait semmi sem kényszerítheti a valóság szemébe nézni!
- Amíg nem beszélünk róla, addig nincs!
- Hallgatólagos megegyezéssel saját és egymás szemetét a szőnyeg alá söpörve, tökéletes külvilágot hazudunk! - szólt a kőbe vésett, több nemzedéknyi sötét butaság.
Anyám minden nap biztosította, hogy véletlenül se felejthessem el rám vonatkozó lesújtó véleményét. Soha egy pillanatra se merjem értékesnek hinni magamat és főleg, soha ne merjek szeretetet várni tőle. 
Életének utolsó velem közösen töltött napjaiban is úgy viselkedett, mint valami méltóságos asszony a cseléddel. 
Azok az utolsó napok jelentették az utolsó lehetőséget a szeretetre és jóságra.
Anyám nagy ívben tojt ezekre az érzésekre.
Még egyszer, utoljára értésemre adta, mennyire nulla, érdemtelen, rossz senki vagyok az ő nagy méltóságú személyéhez képest.
Hogy ez mennyire fájt?! - arra nincsenek szavak!
Egész addigi életem negyvenöt éve egy begyógyulni képtelen, anyám viselkedése által újra és újra felszaggatott, rettenetesen fájdalmas lelki seb volt. Anyám minden látogatása alkalmával beletaposott a földbe.
 
Viselkedését az önhitt rátartiság és a valós tényektől elrugaszkodott szómenés veszélyes elegye uralta. 
Környezetében hálátlanul megbántott minden segítőkész, jóindulatú embert, mivel őket nem cselekedeteik, hanem külső megjelenésük vagy kimondott szavaik alapján ítélte meg.
 
 
Valamikor a kilencvenes évek közepén anyám új szomszédokat kapott.
A zuglói bérház, ahol lakott, 1955-ben nőtlen tiszti szállónak készült. A széles, központi lépcsőházból három szinten, jobbra és balra elegáns lengőajtós folyosók nyíltak, szintenként tizenhat, alig harminc négyzetméteres garzon lakással. Ide, a jobbról nyíló földszinti folyosó anyáméval szomszédos lakásába lump, alkoholista család költözött. Az egy sorosan - futóra - rakott kisméretű tégla válaszfalon keresztül ezután minden éjszaka zenés mulatozás hangjai árasztották el a folyosó összes többi lakását is.
A sokáig tűrő szomszédok közül végül egy negyvenes férfi megelégelte a dajdajozást és az éppen zajló, sokadik éjszakai buli közepén becsöngetett a részeg társasághoz. 
Jóindulatában nemcsak saját érdekét védte. 
Többek közt a "szomszédban lakó öregasszony" - anyám - számára is csendet követelt.
Lovagiasságáért a felbőszült mulatozók késsel kergették végig a zárt folyosón, hogy végül az udvarra nyíló - szerencsére földszinti - ablakon kiugorva kelljen menekülnie.
Ezután a kiérkező rendőrök berekesztették a mulatságot.
 
Ez az élőben játszódó krimi anyám számára semmit sem jelentett. 
A szomszéd férfi kimondott szavai megállították az időben, az érzékelésben, a gondolkodásban.
Felháborodása határtalanul áradt, tombolt. 
A szó "öregasszony" kivágta a biztosítékot.
Nyolcvan éves anyám egy kékvérű hercegi ivadékot is megszégyenítő rátartisággal követelte az "idős hölgy" megszólítást! 
 
Hogy az a segítőkész férfi élete kockáztatásával teremtett nyugalmat? 
Merte vállalni a cselekvést?
Együttérzett egy segítségre szoruló öregasszonnyal?
Bla-bla-bla-bla.....
Ezek a körülmények anyámat nem tudták eltéríteni önző, felületes ítéletétől.
Gyerekeimmel ezután csak "idős hölgy"-ként emlegett anyám eszement marhaságán még évekig szégyentelenül röhögtünk! 
 
Igen, tudom, hogy anyám szellemi képességei csak ennyit engedtek meg neki. 
Cselekedeteit állandó félelmét fenntartó egója irányította.
Az elmélyülés, a csendes befeléfordulás a tudatossághoz vezető biztos út, de szerencsétlen anyám szinte egy pillanatra sem tudott csendben maradni. Emlékszem több átszellemült közös percünkre, amelyeket igyekezett széjjel beszélni.
 
 
1993-ban, férjem halála utáni szeptemberben, Mária napi búcsú vasárnapján két kisebb gyerekemmel és anyámmal együtt vonatoztunk Sümegre. 
Kora őszi délelőttön, csodálatosan ragyogó napsütés kisért kirándulásunkon. 
Vasárnapi csendbe öltözött kisvárosi utcák beporosodott kirakatú, végleg bezárt szűk üzlethelyiségei, falusias, kertes családi házai mellett sétáltunk.
A templom előtti téren sátorozó búcsúsoktól emlékbe kicsi, fém, nyakláncra fűzhető keresztet vettünk magunknak. 
Déli időben, nyárias melegben, körben vörös-barnára festett lombok közt másztunk fel a várhoz vezető szerpentin símára koptatott, szürke bazalt kövein. 
Az egyre emelkedő útról elbűvölő kilátás nyílt a kisvárosra és a környező dombvidékre.
Állandóan lengedező kellemes, langyos szélben, a körülölelő vidék madártávlatú körképének közepén állva máris szállni kezdett lelkünk. 
Tökéletes, emelkedett hangulatban értünk a vár bejáratához. 
Kifizettük a meglepetésszerüen megemelt összegü belépőket, majd átsétáltunk a leeresztett felvonó hídon.
És akkor a vár napsütötte belső udvarába lépve Vangelis varázslatos zenéje fogadott minket... símogató szélben hullámzóan áradt a megváltó, gyógyító zene.... magával ragadott, fölrepítette szívünket.... gyerekeimmel megbabonázva, elbűvölve álltunk ebben a létező csodában.... az örökké tartó pillanat fénylett, ragyogott emelkedett lelkünkben.... lebegő tudatunkban...
Ebben a percben anyám a zenét hangosan, erőszakosan túlkiabálva kezdett áradozni arról a szépségről, amit épp most tört meg. 
Aminek az élvezetétől pont most fosztotta meg magát. 
Számára az élmény átélésénél fontosabb volt szavakba öntve biztosítani a külvilágot saját műértéséről, zene rajongásáról. 
Na nehogy már egy jött-ment zeneszerzőről szóljon a pillanat, amikor itt van ő is!
Épp csak éledező tudatosságának fényét azonnal kioltotta. 
 
Szerencsére minket nem tudott megfosztani a perc nagyszerű hangulatától. Ez az érzés egész délután velünk maradt. 
Férjem lelkének jelenlétét mindvégig éreztem.
Két kisgyerekem banán sárga rövidnadrágban, fürgén körbeugrálta az összes várfalat, majd az aprópénz bedobós távcsövön keresztül a város temetőjének sírköveiről próbáltuk a neveket kibetűzni. Otthonról hozott elemózsiánkat utolsó morzsáig felfaltuk.
Korai alkonyat hűvösében sétáltunk lefelé a várból a vasútállomásig.
Hamar sötétségbe boruló tájban, Tapolca felé vonatozva már fel kellett venni a hosszú nadrágokat - hiába, ősz volt!
 
 
 
Más alkalommal - időben közel, de helyileg sokkal távolabb - Budapesten unokatestvérem meglátogatására készülődtünk anyámmal. Az egész várost keresztülszelő, több órás út várt ránk. 
Nem siettünk. 
Villamossal és busszal tett utazásunkat megszakító átszállások alkalmával minden utunkba kerülő nagyobb üzletet végigbámészkodtunk. 
Így sikerült anyám kedvére - akciós áron - megvásárolni egy komolyzenei cd-t. 
Talán Schubert 8. befejezetlen szimfoniáját...?
Megérkezésünkkor azonnal cd lejátszót kerestünk. Rokonom szelíd, kedves huszonéves lánya segített. Anyám máris hallgathatta régóta vágyott, kedvenc zenéjét, de mégis... néhány pillanat után őrületes, hangos karattyolásba fogott. Egy egész, komplett, digitálisan feljavított, felhangosított nagyzenekart kellett túlkiabálnia.
Sikerült neki!
Félelmében, hogy a nagyszerű pillanat valamilyen érzést csiholhat ki belőle, egója azonnal támadásba lendült.
Schubert halálakor befejezetlenül maradt remekműve már rég nem számított. A fantasztikus, emberi létezést felülmúló dallamok csak lényegtelen aláfestést nyújthattak anyám saját műveltségéről, zene értéséről szóló dicshimnuszához. Kuzinom jószívű, együttérző lányával értetlenül néztük végig, amint anyám megsemmisíti élete várva várt nagy élményét.
Unokatestvérem a mindent értő beavatottak unottságával legyintett nagynénje alakítása láttán.
Olyannyira hasonlóan gondolkodtak, hogy már nem tudtak meglepetést okozni egymás számára. 
 
Igen, most már tisztán látom, hogy anyám mekkora árat fizetett egója szabadjára engedéséért.
A kényelmes, felelőtlen, gondolkodást nem igénylő élet lehetősége elcsábította. 
Ezért a tunyaságért keményen megfizetett. 
Öröm és szeretet nélkül, állandó félelemben, kiszolgáltatottan küszködött. 
A nekem okozott - még kijavítható - kár nagysága elenyésző az ő saját pusztulása mellett. 
Igazságtalan lenne elitélnem ezt a szerencsétlen szenvedőt.
Cselekedetei - az ellenem elkövetettek is - magukban hordozták büntetésüket. Ez a büntetés pedig szemmel láthatóan hatalmas volt.
Anyám minden örömöt megtagadott magától. Bármilyen szívesen végzett, jókedvet, elégedettséget hozó tevékenységét a felismerés pillanatában azonnal leállította.
Béke, nyugalom, boldogság - ezeket mind tiltott bűnnek érezte.
 
 
Állandó félelmei fenntartása érdekében csavaros hazugságokat is bevetett önmaga ellen.
Amint elérhető áron megvásárolhatóak lettek a színes tévé készülékek, anyám lelkes rajongóvá vált. Falusi otthonunkban szívesen, sőt csodálattal nézte a valósághű színeket, a fekete-fehérnél sokkal tökéletesebb élvezetet nyújtó képeket. 
Mégis, rövid idő elteltével hihetetlen nyakatekert önkorlátozó tiltást talált ki saját örömteli szórakozása ellen. 
Legújabb kőbe vésett szabálya szerint a színes tévé végzetesen megrontja látását. 
Alaptalan félelmének valótlansága nem zavarta.
Mint mindíg, most sem az igazság érdekelte.
Örömteli, kellemes elfoglaltságát tűrhetetlen, büntetendő lazaságnak minősítette. Ennek a nyugodt állapotnak rögtön véget kellett vetni!
Saját magának megvakulást jósoló szigorú, kegyetlen fenyegetést alkalmazott - önmaga ellen! 
Fenyegetése bevált!
Otthoni ócska fekete-fehér tévé készülékét soha nem cserélte színesre. 
Sikeres önkorlátozása elleni tiltakozásul pedig hangosan gyűlölködött a felelőtlen, gonosz gyártók és kereskedők ellen, akik veszélyeztetik vásárlóik szeme világát. 
 
Hasonló ügyes akcióval sikerült megfosztania magát másik örömteli tevékenységétől - kedvenc népművészeti hímzéseinek varrásától is.
Ezek a valóban tökéletesen sikerült kézimunkák akkora - tűrhetetlen! - sikerélményt nyújtottak anyám számára, hogy itt is az előbbi, megvakulásos fenyegetés lépett életbe.
Saját lelkében örömnek, lelki békének, nyugalomnak írmagját sem hagyta. 
Kegyetlen önsanyargatása közepette a világot okolta önmagának okozott szenvedéséért.
A hőn áhított és magának hangosan követelt boldogság minden lehetőségét, már csírájában elpusztította a lelkében uralkodó - félelmeihez ragaszkodó, rettegésből, aggodalomból táplálkozó - negatív én. 
Mint valami kozmikus fekete lyuk - minden jót magába szippantott, hogy az végleg, örökre, nyomtalanul elvesszen a benti sötétségben. 
 
 
Anyámnak segítségére lehettem volna, de nem kért belőlem.
Emlékszem óvatos tapogatózásomra "Mi a baj? Miért van rossz kedved?" durván odavetett válaszára "Minek örüljek?!".
Háát...
Akarata ellenére senkit, még őt sem lehetett megmenteni! 
Igen, tudom, hogy anyámnak nem velem, hanem saját magával volt baja.
Szerencsétlen a külvilág váratlan szeszélyeinek kiszolgáltatva hányódott félelemmel teli élete zavaros vizein. Minden pillanata mások véleményétől, hangulatától vagy szavaitól függött.
A hozzá hasonló felelőtlen kritizálók beszólásait készpénznek vette és hatásukra rajtam verte el a port. 

A kiszámíthatatlan külvilágból érkező váratlan, előre megjósolhatatlan események hatásától csak az erős, stabil belső tudatosság védhette volna meg.
Sajnos önálló véleménnyel, biztonságot nyújtó belső békességgel nem rendelkezett. 
Szélkakasként forgott, mindíg a leghangosabb, legerőszakosabb hangnak engedelmeskedve.
 
 
 

© 2014 Minden jog fenntartva.

Készíts ingyenes honlapotWebnode