Kezdőlap>Pálházi Éva - Önéletrajz - Befejezés

Pálházi Éva - Önéletrajz - Befejezés

2014.02.21 13:40

Úgy tanultam, hogy földi testét levetve, lelkünk az asztrális síkon folytatja létezését. Egész földi, anyagi testben töltött életünk során készülünk erre a nagy visszatérésre. Testben töltött éveink idején ide - mint valamiféle éléskamrába, vagy internetes tárhelyre! - raktározzuk el bensőnkben létrehozott és magunk köré kisugárzott érzéseinket.

Ezen a helyen az anyag hatalmától megszabadulva csak a spirituális értékek számítanak.

Testünk halála után lelkünk itt szembesül földi tevékenységének eredményeivel. Csak szeretettel teli anyagi létezés után várhatunk halál utáni lelki boldogságot. Ilyen módon minden testben élő lélek saját maga teremti meg önmaga poklát vagy mennyországát.

A Lélek Aki Nemrég Még Anyám Volt, testének halála után kétségbeejtő körülmények közt találta magát.
Asztrális kamrájába írtózatos mennyiségü haragot, fájdalmat, gőgös nagyzolást, hiúságot, irígységet, keserűséget töltögetett élete nyolcvanöt éve alatt. Most, eredendően jó, Isteni természetét visszakapva rémülten nézett végig földi munkájának eredményén.

Szomorúan kellett megállapítania, hiába ismerte jól az anyagi létezés csábításait, mostani próbálkozása is csődöt mondott.
A test, a megszerezhető tárgyak, a felszín külsőségeinek világa magába szippantotta. Isteni természetének tökéletes jóságát olyan ritkán engedte felragyogni, hogy ideje szinte állandó sötétségben telt.

A Lélek Aki Nemrég Még Anyám Volt, nem ismert magára!

Tisztán látta, hogy nemcsak önmagát ítélte kárhozatra, de közös feladatuk megoldásában vele együttműködő, gyerekének testében létező lélektársát is sötétségbe burkolta.
Sürgősen hozzákezdett a kárrendezéshez.

Tudta, egyetlen esélye, ha ki tudja javítani elfuserált munkáját.
Nem könnyű feladat várt rá.

Fel kellett vennie a kapcsolatot munkatársával, aki még keserű, fájdalommal telt szívvel a sűrű, nehéz földi létezés sötétjében bukdácsolt. Megváltást csak ennek a lélektársnak megbocsájtó együttérzése hozhatott.

Közös munkánk folytatásához sok noszogatást - nagy jelentőségű álmokat, megérzéseket - kaptam az elmúlt tíz évben. Eleinte még a félelem, a keserűség annyira uralta lelkemet, hogy minden jelzést elutasítottam.
Anyámra csak haraggal tudtam emlékezni.

Ma már úgy gondolom, hogy közös életünk átértékeléséhez vezető ötletem - későbbi megvalósításához hasonlóan - szintén az ő sugallatára támadt.
Rájöttem, hogy leírva, majd többször újra elolvasva minden emlékem érthetővé, emészthetővé válik. Leírásuk során eltűnnek a bajkeverő indulatok. Minden tiszta, egyszerű lesz.

A megelőző három évnyi, napi rendszeres meditálás is segített tisztán látni.

Sok-sok fájdalom szakadt le lelkemről, amikor rájöttem minden szenvedésemet saját magamnak okoztam, amikor úgy hittem, anyám halálával közösen végzett feladatunk megoldatlanul félbeszakadt.

Amint elkezdtem odafigyelni az érkező képekre, álmokra, sürgető jelekre - azok egyre intezívebbek lettek.

Mint aki most ébredt fel - már látom, hogy A Lélek Aki Nemrég Még Anyám Volt hozzám hasonlóan nagyon megszenvedte az őt hordozni hívatott test elszabadulását.
Ez a test egész hosszú élete során úgy működött, mint a sofőr nélkül elinduló elszabadult jármű. Eszünkbe sem jutna elvárni egy véletlen folytán, vezető nélkül meginduló autótól, hogy a közlekedési szabályokat betartsa.
Mégis, életem sok évtizedét megkeserítette, hogy egy lelki vezetés nélkül száguldó, elszabadult testtől vártam el az anyaság szabályainak betartását. Miközben ez a test kártékony ámokfutását végezte, a hozzá rendelt, de munkájában akadályozott lélek kényszerű tétlenségben szenvedett.

Mielőtt nagyvonalúan levenném az összes felelősséget anyám válláról, le kell szögezni, hogy valahol a távoli múltban ő maga tette meg az első lépést, amely későbbi félresiklott életéhez vezetett.

Sokszor elmesélte ezt a meghatározó, gyerekkori emlékét.

Kilenc-tíz éves kisiskolás korában egy alkalommal nem tudott ellenállni a kísértésnek és beleolvasott az őrizetlenül elől hagyott osztály naplóba. Saját neve mellett tanítónője kézírásos megjegyzését találta: "Irmát nem lehet szeretni!"

Ez volt az utolsó csepp a régóta elszenvedett bántások poharában. A pillanat, amikor anyám megkeményített, fájó lélekkel a szemet szemért bosszúját választotta és úgy döntött, ezután ő sem fog szeretni senkit.

Későbbi életében már automatikusan ezt a bosszúállást gyakorolta minden helyzetben, amely a választás lehetőségét hordozta. Saját sérelmeitől elvakítva bárkin elégtételt vett, aki épp útjába került.

Természetesen igazságtalanság lenne attól a szerencsétlen, megbántott kislánytól többet elvárni, mint amit lelki képességei megengedtek neki.

Egy közelálló felnőtt segítségére, egy összetartó, megértő családra és legfőképpen egy jóságos, szerető szívű anyukára lett volna szüksége... ő neki is...

A keleti filozófiák bölcs szabálya szerint akkor, a kezdetnek abban a legelső, szinte még jelentéktelen pillanatában lehetett és kellett volna megállítani mindent.

Sajnos nem így történt.

/2010 február/

Másfél évvel később, egy csodálatos álomba csomagolva megérkezett a mindent lezáró, valódi megbocsájtás is.

Erdős-ligetes park szélén járok. A fák közül előlépve meglátom anyámat. Egy kidőlt fatörzsön ül és engem néz szeretettel.

Valódi, igazi örömöt látok az arcán. Ő az én anyukám, aki most boldogan fogadja új találkozásunkat.

Hihetetlen érzés!

Mindig, egész életemben mindig ezt vártam.

Ez hiányzott.

Megszólalni sem tudok.

Annyira erős szeretet árad belőle, hogy itt már szavaknak helye nincs.

Úgy vonz, mint a mágnes. Szó nélkül mellé ülök. Ő sem szól. Érzem, ez most így van jól.

Ezzel a pillanattal most minden a helyére kerül.

Tekintetében szülői büszkeség ragyog. Fénylő, csillogó szemmel néz rám. Átöleli a vállamat és én közelebb húzodom hozzá.

Érzem a biztonságot adó, oltalmazó szülői szeretetet. Teljesen megnyugszom. Jó helyen vagyok, anyukám vigyáz rám.

Ébredés után még sokáig él az álombéli érzés. Az a békés, elfogadó szeretet. Az a csendes harmónia. Tudom, hatalmas ajándékot kaptam.

Köszönöm.

Bármi is történt korábban, bárhogyan is viselkedett velem - ez a pillanat mindent feledtetett. Nagyon örülök amiért az álmom megmutatta, képes vagyok szeretni anyámat. Sok elszenvedett fájdalom, mellőzöttség, bizalmatlanság, harag ellenére most - halála után tizenegy évvel - mégis békét kötöttünk.

Köszönöm!

2011.08.

Álom

Távol járok, a Styx túlsó partján, ahol vár rám anyám!

Az otthoni erdő szélén ülünk egy kidőlt fa törzsén,

köröttünk ragyog a napfény és édesen nevet a nyár,

lombok közt tovaszáll libben illatos szellő fürgén,

lelkünk a perc jelenében összeér - s az idő megáll.

Nyugtató szeretet árad, csitul bennem a gyermeki én,

jó helyen vagyok itt nálad, maradni akarok örökre már!

De álmaim valóságai közt bezárul az átjáró,

szomorú káprázatom párhuzamos létébe visszaránt,