Kezdőlap>Pálházi Éva - Önéletrajz - Analízis

Pálházi Éva - Önéletrajz - Analízis

2014.01.23 15:20

Még a kezdet kezdetén, kisgyerek koromban anyámnak gondot okozott, hogy velem szembeni megvető, rideg, szeretet nélküli viselkedését kellőképpen titokban tudja tartani. Környezetének elítélő véleményétől csak az menthette meg, ha soha nem derül ki anyai alkalmatlansága.

Ezen a ponton aztán rájött, én magam vagyok a legnagyobb veszélyforrás.

Biztosítania kell, hogy eszembe se jusson valaha is panaszkodni, segítséget kérni.

Ennek megvalósításához az állandó, hol erősebb hol gyengébb, folytonos büntetést használta eszközül.

Alap állásban méltatlan, elutasított, lenézett pária voltam mellette.

Abban a pillanatban, ahogy mertem panaszkodni vagy egyszerűen csak őszintén beszélni otthoni életemről, anyám óriási cirkuszolásba kezdett.

A fenyegetés - "szégyelld magad, ezt érdemlem?" és az aljas zsarolás - "szegény apuka mit fog szólni", "ezután éjjel biztos rosszul lesz", a járulékos verés és ráadásnak az ő bármikor bevethető sértődött bömbölése még az eddig megszokottnál is fájdalmasabbá tette életemet.

Hamar rájöttem, hogy a mellőzésnek, rideg elutasításnak eddig már megszokott szintjét csak hallgatásommal tudom megőrizni.

Nem panaszkodom, nem bízom senkiben és nem számítok már semmi jóra.

Ez a magatartás nagyjából bztosította, hogy átlagon felüli nagy retorziók ne érjenek anyám részéről.

Teltek az évek és mindketten belerázódtunk szerepkörünkbe.

Anyám gyűlölt, megvetett, eltaszított magától - míg én hallgattam és igyekeztem jó hírét kelteni a külvilág előtt.

Ebben az eltorzult szülő-gyerek kapcsolatban minden csupa hazugságból és fájdalomból állt.

Bár anyám számtalanszor tudtomra adta, mennyire fölösleges teher vagyok számára, nem tudtam beletörődni, hogy nem szeret engem és még mindíg próbáltam megfelelni, elfogadtatni magam.

Egyetlen lehetőségként azonosulnom kellett törekvésével és meg kellett tanulnom vele együtt gyűlölni saját magamat.

Ez az őrület akkor, abban a helyzetben kézenfekvő megoldásnak látszott.

Anyám megnyugodhatott.

Egyre rosszabbnak és bűnösebbnek éreztem magam.

Már nem is mertem volna panaszkodni!

Már nem is mertem volna elhinni ártatlanságomat!

Anyám persze nemhogy nem szeretett, de csak még jobban megvetett.

Minél alázatosabban nyaltam a kezet, amelyik a bunkós botot fogta, annál könnyebb prédának látszottam.

Anyám nem ismerte a kegyelmet.

Ő azt az elvet vallotta, hogy még abba is rúgni kell egyet, aki már a földön fekszik.

Rideg elutasításának lelki megnyilvánulásaival egyidőben meg kellett tapasztalnom a fizikai távolság tartás fájdalmát is.

Anyám a lehető legritkább esetben ért hozzám.

A minden kisgyereknek létszükségletet jelentő símogatás, dédelgetés, babusgatás életemben ritkán fordult elő.

Emlékszem, még a hajamat is gumikesztyűs kézzel mosta. Így még a véletlen érintést is elkerülve húzta, tépte vizes hajamat. Fájdalmas tiltakozásomon háborogva panaszolta mennyire önző vagyok, amiért hagynám őt kiszáradt kezeivel, kirepedt ujjaival vízbe nyúlni.

Nálunk a viccbéli, messziről csúzlival etetett gyerek pontosan megfelelt a valóságnak.

Anyám rideg viselkedése meggyőzött saját testi rondaságomró, gusztustalanságomról.
Biztosan tudtam, saját hibámnak, saját testem visszataszító külső megjelenésének köszönhetem eltaszító magatartását. Megtanultam rondának, gusztustalannak látni testi valóságomat.

Már elmúltam negyven éves, amikor véletlen elszólásából megtudtam az igazságot.

Akaratlanul kibeszélte, hogy érettségim alkalmával iskolába induláskor, ünneplő ruhában, tizennyolc évesen mennyire megnéztek az utcabeliek, de nem csoda "nagyon szép voltál, Évikém".

Ekkor teljesen elájultam!

Kérdésemre "ezt akkor miért nem mondtad, én miért nem tudhattam?" már azt is megbánta, hogy huszonöt évvel később elszólta magát.

"Hogyne!" válaszolta indulattal "az kellett volna, hogy aztán meg elbízd magad!"

Ez a homályos "elbízd magad" talán a lelkében tomboló irígység, féltékenység, butaság, rosszindulat együttes végterméke lehetett.
Minden pillanatban résen kellett lennie, nehogy valamiképpen megtudjam az igazat - szép megjelenésü, szeretetere méltó gyerek vagyok.

Anyám soha nem adott magyarázatot arra, milyen veszéllyel jár, ha az ember gyereke saját külső-belső értékeit ismeri és tudja használni azokat.

Az ellenkezőjére viszont itt vagyok én magam elrettentő példának!

Akit a szülője értéktelennek tart, az - legyenek bármilyen belső értékei - megvalósítja a szülői elvárást és még a szülője által becsmérelt, lenézettt jó tulajdonságait is kész szemétre dobni.

Szerencsére ebben az esetben is képes voltam az elméletet visszafelé alkalmazni.

Saját gyerekeimet a legtöbb lelki értékkel felruházni, önnön kiválóságuk sikeres magvalósítására ösztönözni.

Az életreszólóan meghatározó, rendíthetetlen szilárdságú szülő-gyerek kapcsolatban a gyerek mindíg pontosan azt teljesíti, amit szülője elvár tőle!

A tökéletesen beteljesített elvárásoknak köszönhetően életem legalább negyvenöt éve telt önbüntető önsanyargatással.

Jól megtanultam, hogy minden megnyilvánulásom szégyenletes. Legfőképp pedig a szeretet utáni vágyakozásom.

Már rég elkönyveltem, beletörődtem, hogy rosszaságom miatt senki sem szeret.

Biztosan tudtam, sőt elvártam a jogosnak vélt elutasítást.

Ez az erőszakkal kificamított gondolkodás odáig fajult, hogy aki riasztó, önsanyargató viselkedésem ellenére is bátorkodott szeretettel fordulni felém, azt megvetettem helytelen, rossz választásáért!

Az évtizedeken keresztül folytatódó agymosás következtében egy belső hang mindíg, minden helyzetben ontotta rám vonatkozó becsmérlő, elítélő véleményét.

Már csak azt éreztem helyesnek ami engem gyötör, elitél, kínoz.

Keresve sem találhattam volna saját magamnál nagyobb ellenséget.

Csak harminckilenc éves, négy gyerekes özvegy állapotomban kezdett anyám erőszak hatalma lelkemben meginogni.

Emlékszem, mennyire megijedtem, amikor először hallottam a pszichiáter véleményét - anyám önzésből nem akart gyereket.

Hirtelen kétségbeesetten arra gondoltam - Jézusom, mi lesz, ha ezt anyám megtudja!

Mekkora lesz a büntetés ezért a tiszteletlenségért!

Ilyen lelki idomítás után teljesen természetes módon vonzottam magamhoz a legkínzóbb, pusztító partnerkapcsolatokat. Ezekben nem a szeretetet, hanem a büntetést vártam el és kaptam is meg elvárás szerint.

Három, együttesen nagyjából harminc évig tartó párkapcsolatomban tökéletességig fejlesztettem az önsanyargatást, bűnhődést és az ezekkel járó szenvedést.

Mondhatnám, hogy ez igazságtalanul történt, hogy nem ezt érdemeltem, hogy miért kellett ilyen boldogtalanságban szenvednem?!
De sajnos a való igazság színtiszta bizonyítéka szerint ez, bár nem tudatosan, de mind az én akaratomból, saját igényem és elvárásom szerint történt.

Mondhatnám, hogy ezek rossz kapcsolatok voltak, pedig igazság szerint ezek a kapcsolatok tökéletesen megvalósították azt amit én magam, tudtomon kívül elterveztem.

Célom a bűnhődés, a megaláztatás, a testi-lelki szenvedés volt.

Anyámmal folytatott több évtizedes együttműködésünk következtében saját testi megjelenésemet valamint egész belső világomat megvetettem, érzelmeimet szégyenletes cirkusznak minősítettem.

Titokban, lelkem mélyén minden nap reméltem, hogy anyám egyszer végre elismeri lojalitásomat, vártam, hogy áldozatomért cserébe egyszer csak szeretni fog.

Partner kapcsolataimat is pontosan ezzel a céllal üzemeltettem.

A bennem működő program szerint állandóan rossznak, bűnösnek éreztem magam, de tőlem fizikailag messze élő anyám nem volt jelen, hogy ezt az érzést folyamatosan fenntartsa.
Mivel évtizedekkel korábban rájöttem, hogy az együttműködésnek egyetlen lehetősége, ha vele egy követ fújva gyűlölöm saját magamat, hát most gondoskodtam róla, hogy legyen más, aki folyamatosan fenntartja bűnhődésemet.

Mintha anyámmal ketten egy furcsa, csak kettőnket összekötő idegen nyelvet beszéltünk volna, amit az ő távollétében is gyakorolnom kellett, nehogy rajtakaphasson nyelvtudásom gyengülésén.

Ezzel a kívülről láthatatlan - de megérezhető! - szörnyen eltorzult érzemi "hozománnyal" felszerelkezve sikerült is magamhoz vonzani a gyerekkori családi erőszak által tönkretett, hozzám hasonló áldozatokat, akik a lélek másik sötét mellékútján bukdácsolva, brutális alkoholista apjuk hatására "kínzó"-vá váltak.

Férjeimet - hozzám hasonlóan - szintén a szülőjük kínozta, de ők saját maguk sanyargatása helyett másokat büntettek. Alig várták, hogy a gyerekkorból kiérve végre ők foghassák kezükbe a poharat és most már tőlük rettegjen a család. Az otthon látott szülői minta szerint bántották, ütötték, megalázták feleségüket, terrorizálták családjukat.

Egy ilyen férfi feleségének lenni tökéletesen megfelelő lehetőséget kínált a szenvedésre, a megaláztatásra.

Valahol a lelkemben, mélyen legbelül, évtizedeken keresztül sírva-zokogva ajánlotta anyukájának áldozati ajándékként újabb és újabb sebeit az a kislány, aki soha nem akart beletörődni, hogy őt nem szeretik.

Rosszabbnál rosszabb lapcsolataimat anyám fagyos lenézéssel figyelte.

Első katasztrófális házasságom megkötése előtti pillanatban, menyasszonyi ruhába öltözötten, lakásunk előszobájában indulásra készen állva zúdult rám átkozódása.

"Ez a házasság nem lesz hosszú életü. Remélem az idő engem igazol."

Nem csak segítségét tagadta meg a számára előre tisztán látható baklövésem megelőzésében, de szenvedésemet páholyból végignézve a jóslatának megfelelő végkifejletért szurkolt.

Ebben a helyzetben az ő igazának bebizonyítása érdekében hozott áldozatom nagysága lényegtelen apróságnak tünt.

Részvétlen kívülállóként figyelt.

Vissza