Pálházi Éva - Önéletrajz - 1961 tavaszán

2014.01.20 18:37
 
Hat éves koromra egészségi állapotom egészen katasztrófálissá vált.
Már jó néhány hónapja egymást követték a gennyes mandula gyulladások, amik egyre súlyosabbá és gyötrőbbé váltak.
Tizennégy és fél kilós testem küszködve próbált felülkerekedni.
Végül az utolsó, kishíján megsemmisítő csapást éppen az ACSI - Anya és Csecsemővédő Intézet? - gyerekorvosától kaptam. 
Egy újabb, torkomban éppen kiterebélyesedő, gennyes mandula gyulladás kellős közepén megfelelőnek találta az időpontot a BCG oltás beadásához.
Nem tudom, saját érdekeit mindíg olyan hangosan és eredményesen megvédő, egészségügyben dolgozó anyám ekkor éppen hol volt?! Valószínüleg a tévedhetetlennek hitt orvosok iránt érzett ájult tisztelete akadályozta józan gondolkodásában.

 
Szervezetemben a viruló streptococcus baktériumok azonnal baráti együttműködésbe kezdtek a frissen érkezett legyengített, de időközben erőre kapó TBC baktériumokkal. Addigra már kellőképpen megkínzott testem és végképp összezavart immunrendszerem úgy határozott, hogy a betolakodó fertőzést önmagával együtt fogja elpusztítani. 
Végső leszámolásának első lépéseként égig érő, csillapíthatatlan lázzal jelentkező szív belhártya – burok? - gyulladást kezdeményezett.
A bennem dúló háború vétlen áldozataként egy időre teljesen magatehetetlenné váltam. 
Otthon egy lépést sem bírtam tenni - szívem fennmaradása érdekében nem is tehettem! - még a wc-ig is ölben fuvaroztak szüleim.
Az orvosi rendelőhöz vezető utat a második ajtószomszédtól kölcsön kapott ülő babakocsiban - két kerekü, billegős kuli kocsi - kellett megtennem.
Első napokban a rajtam talán "gondolomformán" kísérletező gyerekorvos sikertelenül böködött az éppen nem megfelelő, ezért hatástalan antibiotikum injekciókkal.
A rezisztens baktériumok pedig vidáman, háborítatlanul tombolhattak.
  
 
Hosszú időbe telt, mire végre úgy tünt, mégsem fogok meghalni.
Szüleim naponta kétszer toltak el a Május 1 úti - most Hermina út - orvosi rendelőbe, hogy az esedékes penicillin injekciót belém bökjék.
Emlékszem a rettenetes kiszolgáltatottság érzésére.
A rendelő magas asztalára fektetve kínomban ordítva könyörögtem, hogy vékony tűvel szúrják a sűrű, feszítő, csípős gyógyszert már amúgy is fekete véraláfutásos combomba, hátsó felembe. Végül velem együtt szenvedő apukám és a neki segítő nővér - asszisztensnő? - tudott néhány pillanatra megállítani rémes menekülő rúgkapálásomban, hogy az újabb életmentő, de szörnyen fájdalmas szúrást megkaphassam.
 
Még ma is látom és valóságként érzékelem anyám rosszalló, megdöbbent elutasítását.

Betegségem valóságos szenvedéseit, védtelen kiszolgáltatottságom kínjait mindíg félrehúzódva, két-három lépés távolságból helytelenítette. Mozdulataival híven követte érzéseit - ahogyan lélekben távol állt ugyanúgy helyileg is messze akart lenni tőlem.
Valósággal porig sújtotta a gondolat, hogy odakint a váróban most mit is mondhatnak rólunk. Kétségbeesett, szívszakasztó ordításomat szégyenletes cirkusznak tartotta, ami miatt a kint várakozó emberek őt bizonyára nagyon elítélik.
Attól tartok, ha büntetlenül végleg belém fojthatta volna ordításomat, azt meg is teszi.
Együttérzésre csak addig volt képes, amíg saját magával kellett együttéreznie. A másik ember szenvedését - legyen az a saját gyereke! - saját személye elleni merényletnek tekintette. Nyilván azért üvöltöttem, hogy őt rossz fényben tüntessem fel a külvilág előtt!

 
Anyám a környezetében élő embereket - a saját gyerekét is - csak addig tartotta elfogadhatónak amíg azok megfelelően teljesítették elvárásait. Aki ellentmondott sötét, önző szeszélyének, az rögtön ellenséggé vált.
A világ minden történése, minden élőlénye csakis az ő bosszantására, feldühítésére törekedett. Saját gyereke csak azért lett beteg, hogy neki szenvedést okozzon.
Régi, jó szokásához híven most is a középpontba állította magát és bőszen, felháborodottan reklamált, amiért az élet és az egész világ nem hajlandó alkalmazkodni őhozzá.
Érthető módon, ezen elvek alkalmazásával mindenkit elvadított maga mellől.
A saját törvényei szerint működő külvilág és a saját akarattal rendelkező emberek állandó manipulálására tett óriási és természetesen hiábavaló igyekezete egész életére szóló csalódott sértettség állapotában rögzítette.
Hosszabb ideig egyedül szerelemtől elvakított drága, békés, jólelkü apukám tartott ki mellette.

Ennek az egész kálváriának befejezéseként egyedül csak engem szerető, védelmező apukámnak köszönhetően kerültem el a végső kegyelemdöfést.
Amikor már egészségem szinte maradéktalanul helyreállt, a kedves, buzgó - és saját sikere láttán valószínüleg hitetlenkedő - doktornő kijátszotta utolsó aduját.
Biztosította szüleimet, hogy a betegség az éppen országosan tomboló utolsó nagy paralízis - gyrmekbénulás - járvány következménye.
Nem gyógyultam meg, csak tüneteim pillanatnyilag változóban vannak.
Bölcsen felszólított, hogy NE feszítsem meg lábamat - azonnal megfeszítettem! - és megcsiklandozta talpamat. A vizsgálat végeredménye ékesen bizonyította, hogy talpam érzéketlen, tehát bénult.
Szerencsétlen hülye boldogan figyelmen kívül hagyta egy hat éves gyerek teljesen kiszámítható, buta ellenkezését, egy újabb, még súlyosabb betegség felderítése és rábizonyítása érdekében. Azonnali kórházi beutalást rendelt el a fertőző osztályra, ahol ezután a diagnózis helyességét igazolva biztosan megbetegszik az oda beutalt egészséges is.

 
Apukám egyáltalán nem ájult el az orvosi szakvéleményektől. Mindíg a józan eszére és a szívére hallgatott, mindíg volt bátorsága kiállni a megérzéseiért. Azonnal megtorpedózta az eszement tervet és hazamenekített a járvány idején épp elég veszélyes orvosi rendelőből.
Hihetetlenül apró dolgokon múlik az ember élete!
Szerencsémre orvos mániás anyám egész betegségem ideje alatt egyszer sem vállalta, hogy egyedül vigyen el a rendelőbe.
Ennek köszönhettem apukám életmentő jelenlétét.
 
 
Végül csak meggyógyultam.
További halogatásnak nem sok értelme volt.
Az Uzsoki utcai kórház gégészete lett a célállomás, ahol rövid úton megszabadítottak összes mandulámtól.
Korán reggel, félelemtől halálra váltan érkeztem anyámmal a kórházba. A műtőben ülő helyzetemben szorosan kikötöztek, egész testemet eltakaró gumi kötényt kötöttek nyakamba majd a számat is kipeckelték.
"Lélegezz mélyeket!" felszólítás kíséretében éterrel átitatott szivacsot nyomtak az arcomba.
Ennek hatására rémes, zaklatott kábulatba zuhantam. Testem érzékelése teljesen eltompult, fájdalmat nem éreztem, de annál nagyobb félelem uralkodott el rajtam.
Homályosan láttam a fölém magasodó, összefolyt, elmosódott alakokat, fejem fölött a vakítóan világító kerek lámpákat. Vergődve próbáltam kiszabadítani kezemet, lábamat és hallottam saját kiáltásomat: "Anyú!"
Nem tudom, ebből a rémületes révületből valójában mennyi volt valóság és mennyi elmeszülemény, de az érzés szörnyűsége örökre emlékezetes marad.
Az alig fél órás operáció után a kórházi folyosó mennyezetének magasságából végignéztem, amint a fehér ruhás, fején fura sapkát viselő beteghordó kilép a műtő ajtaján majd  balra fordul miközben jobb karjára ültetve, fejemet vállára fektetve a kórterem felé viszi testemet.
A keskeny váró fehérre festett, fa lécekből készült padjáról anyám meggyötört arccal tekintett fölfelé az elhaladó, karján testemet hordozó férfi felé.
Innen kezdve már minden a megszokott módon zajlott.

Eleinte elviselhetetlen torok fájásom napról napra gyengült. Délelőttönként anyám egyedül, majd délutánonként már apukámmal kettesben érkeztek látogatóba.
Amikor fél nap küszködés után végre le tudott csúszni egy korty tea, apukám füzet lapra nagy, nyomtatott betükkel felírta "Éva nyelt!".
Ez a transzparens díszítette éjjeli szekrényemet a hátralévő napokban.
Miközben torkom egyre javult, lelkem egészen kétségbeejtő mélységekbe süllyedt.
Ezt az egy hetet teljesen, alaposan és kimerítően végigsírtam. Nem tudom, miért, de állandóan sírnom kellett. Szüleim látogatása idején ugyanúgy, mint amikor ismét egyedül maradtam. Elhagyatottan, rémülten sírtam végig a délelőttöket, délutánokat, egész napokat.
Talán még álmomban is sírtam.
Anyám hihetetlenül őrült viselkedése nem javított a helyzeten.
Amikor a kedves, segítőkész nővérke a többi gyerekkel közös film nézésre csábított, anyám ijedten figyelmeztetett, nehogy odamenjek, mert biztosan valami véres kórházi-műtétes filmről van szó!

 
Mai napig nem tudom mire vélni felelőtlen, veszélyes magatartását.
Azóta szülőként megtapasztalhattam, mennyire fontos segíteni a gyereket félelmeinek legyőzésében.
Az a szülő, aki szándékosan újabb félelmeket táplál amúgy is rettegő gyerekébe - az a szülő idióta.
Utolsó nap meg mondták - a nővérkék dia mesefilmeket vetítettek a lábadozó gyerekeknek és nem értették, miért nem akartam velük tartani a vidám foglalkozásokon.
Akkor, ott, abban a pillanatban biztos voltam benne, mind hazudnak, hiszen az én anyukám nem ezt mondta!
 

A kórházban töltött napok idején szüleimtől kapott, fájdalomcsillapító ajándéknak szánt nagy, törékeny kaucsukból készült, színes Csizmás Kandúr figurát otthon már látni sem akartam többé.
Az egyébként tökéletesen leutánzott szovjet rajzfilm figura minden kedvességét, bájosságát elhomályosította a hozzá fűződő rossz emlék. Végül Apukámnak munkahelyén sikerült eladni az amúgy nem olcsó játékot.
Szerencsére Csizmás Kandúr beszélni nem tudott, így zűrös előéletével új tulajdonosát már nem zavarhatta.

 
Hálás vagyok - nem is tudom kinek - hogy képes lehettem ebből az esetből is tanulni.
Saját gyerekeim keserves mandula műtétje után négy nappal, otthon fogadta őket a búfelejtő ajándék. Az elemes, csengető mozdony és a hasonló képességekkel bíró – ha jól emlékszem - hosszú létrás, tűzoltó autó kellemes emléket hordozó játék volt sokáig.
Hiába, nem elegendő csak a megfelelő dologról gondoskodni, ha nincs meg hozzá a megfelelő idő vagy éppen a megfelelő hely.

 

© 2014 Minden jog fenntartva.

Készíts ingyenes honlapotWebnode