Pálházi Éva - Színezd boldogságra ...

Életedben nincsenek jó és rossz történések.
Furcsán hangzik? 
Na, figyelj csak!

A körülötted és benned zajló eseményeket a gondolataid és érzéseid által teremted magadnak. Ezek a képlékeny illúziók marék gyurmaként hordozzák magukban a lehetőségeket, míg végül saját előítéleteid, gondolati mintáid átalakítják, jóra vagy rosszra színezik őket. 

Ez a félig tele, félig üres pohár esete.

Akinek állandó elégedetlenség, kínzó önsajnálat tombol a lelkében, és az élete eseményei csak saját szenvedésének újraélését valamint a gonosz külvilágról szóló hiedelme igazolását szolgálják, annak mindig félig üres lesz az a bizonyos pohár. 

Míg az örülni tudó, elégedett, békés ember képes észrevenni és értékelni a jót. Őnála a pohár félig tele van. 

Eddig csupán elméletinek tűnik a kérdés, de valójában ez a gondolkodásbeli különbség dönt az életünkről. Fizikai betegségeket okozhat, vagy mulaszthat el, örök szenvedést vagy életre szóló boldogságot hozhat létre a lelkünkben rögzült, megtanult, begyakorolt, öntudatlanul alkalmazott gondolkodási séma.

Nem könnyű a helyzet és az anyagi világ sem sokat segít. Üzenetei szinte kizárólag, csak a negatív irányzatot reklámozzák. 

Lehúznak a sötétbe...

Ha szerencséd van, akkor útközben, sok kudarc és fájdalom után elérkezel életedben a megváltó legmélyebb pontra, és innen már felfelé indulhatsz. 

Önmagad megmentése egy nagy elhatározással kezdődik - fejedben megváltoztatod - jobb esetben kidobod - az eddig alkalmazott sémákat. 

Itt aztán újabb lehetőségek adódnak. 

Haladási sebességedet a magaddal hozott szellemi fejlettségeden kívül sok-sok anyagi körülmény is meghatározza. Környezeted visszahúzó ereje lassíthatja munkádat. 

Nem baj az, ha utadat kicsi lépésekben teszed meg!

Kezdetnek - mint nagytakarításkor - kinyitod nyomasztó, sötét belső lakhelyed ablakait és beengeded a szeretet fényét. 

Először is egy ügyes csellel átvered minősítéshez, ítélkezéshez szokott egódat és félredobod sötétre mázolt játékszereit. Mostantól kezdve csak a neked tetsző, pozitívan megerősítő eszközöket adod kezébe. Ezután is ítélkezhet, minősíthet, ha akar, de a játékos szekrény kulcsa már nálad van és a kis egócska csak a te engedélyeddel pakolhat. 

A gyakorlatban ez úgy működik, hogy veszel egy nagy lélegzetet és elkezded felsorolni a sikereidet. Leltárt készítesz minden egyes vidám percről, önbecsülésedet erősítő pillanatról. Mindjárt másképp néz ki a világ, ha örömteli dolgokra összpontosítasz. 

Odabent, az egócska talán azt súgná, hogy ez önbecsapás, de semmi baj! 

Tudd, hogy gondolataid fókuszába a jót és a rosszat is te állítod, saját magadnak, önként. Ha pedig van választásod, miért is ne választanád a jót!  

Igen, ezt az önmegmentést önbecsapásnak is lehet nevezni. Egód ekkor még vadul ragaszkodik a minősítéshez, az ítéletekhez, a közömbös történések érzelmi átszínezéséhez. Valóban becsapod magadat a jó-nak, és éppúgy a rossz-nak minősített események egyoldalú kihangsúlyozásával is. 

A kérdés csak az, hogy a becsapás által boldogtalan, szenvedésteli, beteg életet készítesz-e, vagy békés, szeretettel teli, egészséges létezésre csapod be magadat. 

Szabadon választhatsz.

Esetleg előfordulhat, hogy gyors, hatékony felébredésed során hirtelen vész el a minősítések fontossága. Lelepleződik a valóság-illúzió és annyira megerősödik saját belső lényed, hogy többé már nincs szükséged a történéseket jó-nak vagy rossz-nak minősíteni. Ezek a kategóriák valójában csak az egó játszóterén fontosak. A belső biztonságban stabilan létező szellemi Én tovább már nem igényli a külvilág jóváhagyását vagy rosszallását. Saját értékei tudatában már nincs szüksége a külső elismerésre vagy  lesújtó elmarasztalásra. Ilyenkor a világ történései átlényegülnek és pontosan annak látszanak amik - előjel nélküli, képlékeny gyurma kupacoknak.

***

Jó tizenöt évvel ezelőtt gyakran vendégeskedtem az orvosi rendelőben. 

Sűrű panaszkodások közepette, mégis, végtelenül élveztem emésztésem működési zavarait és arra is rájöttem, hogy betegeskedésem által elnyerhetem a falu elfogadó elismerését, sőt, időnként már majdnem gondoskodásnak tűnő érzelempótlékot szerezhetek magamnak. 

Egy hozzám nagyon hasonlóan működő, szintén krónikus szeretethiányos, tőlem tíz évvel fiatalabb asszony lett a legkitartóbb "betegtársam". Számtalan - eredménytelen - kórházi kivizsgálással és fájdalmas orvosi tortúrával a háta mögött ő már tudta, hogy mi ketten egy cipőben járunk. 

Évekig tartott ez a rendelőben várakozós, vizsgálatokra utazós, együtt sopánkodós "barátság", míg végül az értelmetlen egyhelyben toporgást megelégelve - Isteni sugallatra! - jógázós-meditálós öngyógyításba kezdtem. 

Elsőként fejemben egészségtudatra cseréltem az évek óta, kívülről erősített betegségtudatot, szemétbe dobtam az otthon található összes gyógyszert és ettől kezdve nagy ívben elkerültem az orvosi rendelőt.

Éppen a magamra találás felszabadult lelkiállapotát éltem meg, amikor összefutottam a régi ismerőssel. 

- Hogy vagy? - kérdezte arcán sötét aggodalommal. 

- Jól vagyok! - válaszoltam elszántan. 

Akkorra már tudtam, saját szervezetem rendbetételében csak magamra számíthatok, én rontottam el és enyém a javítás felelőssége is. Panaszkodást soha többé, harapófogóval sem húzhattak volna ki belőlem. Szentül elhatároztam, hogy a testemmel kapcsolatban csak pozitív gondolatot és kijelentést engedek meg magamnak.

Meglepett falubelim arcára még az eddigieknél is sötétebb árnyak ültek. Keserű kiábrándulással legyintett. 

- Ez csak önámítás! Lehet, hogy nem érzed, de biztosan beteg vagy! Valami baj mindig van. Meglátod, újra rosszul leszel! Legjobb, ha készülsz rá. - sóhajtotta elkeseredve.

Akkor, ott, még nem tudtam, de éreztem a beszélgetés jelentőségét. 

Azóta már tisztán látom a mindent meghatározó gondolkodás erejét. 

Temérdek gyógyszeren élő, reményvesztett falubelimmel időnként azóta is találkozom, de valósággal félek a hogylétéről kérdezni. Számtalan betegségének ezernyi tünetét sorolja fel ilyenkor sűrű jajgatások közepette. Megaláztatásról, nővéri túlkapásokról szóló kórházi kalandjait remekül kiegészítik a hálátlan családjáról, brutális élettársáról, vagy éppen gonosz, bosszúálló szomszédjáról zengett rémtörténetei. Világának minden történése rendre az egója elvárásainak megfelelő, szörnyű tragédiába torkollik. 

Általában csöndben hallgatom, drámáihoz érdemi kommentárt régóta nem fűzök. Tudom jól, az ő saját létezésével kialakított saját kapcsolatát kívülről, erővel senki sem változtathatja meg. Egy-két korábbi próbálkozásom már zátonyra futott elméjének kőkemény előítéletein. 

Visszaszerzett egészségem és nyugalmas életem számára nem vonzó, csak érdektelen mellékkörülmény.

Bár helytelen döntései miatt sajnálom szegényt, mégis hálás vagyok neki. 

Ahányszor találkozunk, minden alkalommal megmutatja nekem azt a lehetséges valóságomat, amit nagyjából tíz éve, tudatos elhatározásaimmal sikerült végérvényesen megváltoztatnom.


Pálházi Éva