Pálházi Éva - Földelj!

Földelj!

Földelj! - mondják a spirituális tanítók, földelj, hogy teljesen itt legyél ebben az anyagi világban, ebben a jelenlegi anyagi testedben, ebben a mostani sorsfeladatodban. 

Földelj!

A dolog szinte pofon egyszerű. Lelkednek szimplán csak el kell foglalnia a számára előkészített testet és a sikeres megszületés után kezdődhet is a móka!

A problémák sora persze már itt az elején elkezdődhet.
Köldökzsinórra felakasztva, halva születve, újraélesztve a földelés már nehezebben sikerül.
Az anyai szeretet a mentőöv. Az energia, amely végül mégis lehúz, az anyagi létezéshez köt. 

Döccenőkkel, de csak-csak beindul a sorsjáték.

Később, ahogy telnek az évek, számtalan csapást fogadsz, védesz ki, vagy éppenséggel Te magad indukálod őket – lelked szempontjából egyre megy. 

Ő bizony megszenvedi az ilyen-olyan ütközéseket és a súlyosabb katasztrófák – veszteségek, csalódások, sérelmek, bántalmazások – során igyekszik minél távolabb kerülni ettől a rémes anyagi világtól, és egyben a testedtől is. 

Miközben földelned kellene, lelked egyre jobban eltávolodik. Az ellenséges világ egyre zavarosabbá válik és sikertelen, stresszelt életed során a fizikai betegségek is gyakran látogatóba jönnek hozzád. 

Földelj, mondják ilyenkor a spirituális tanítók, akiket a világ egyszerűen kiröhög, vagy rosszabb esetben sarlatán csalónak bélyegez és elhallgattat. 

Mert a világnak egyáltalán nem érdeke, hogy Te magadra találj! 

A környező világ és a társadalom egyáltalán nem szeretné, hogy Te felsőbb önvalóddal egységben kiegyensúlyozottan, félelmek nélkül, fizikailag egészségesen, szabadságban kiteljesedve éljél. Hiszen már régóta terád osztotta a "beteg", az "ügyfél", a "vásárló", az "al- és felperes", az "elítélt", az "alattvaló", az "éhbérért robotoló rabszolga" és a többi, többi dicstelen szerepet. 

Így aztán lelked elvesztéséhez lényegesen több segítséget kapsz a társadalmi – és egyházi! - intézményektől, mint amikor önvalód visszaszerzésén dolgozol. A halogatás, az elfojtások felhalmozása, a tetszetős önámítás pedig tragikus végeredményhez vezetnek. 

Jártál már szociális otthonban? Elfekvő osztályon? 

Láttál már a valóságból kiszakadt, kábán bolyongó idős embert, a lélek jelenléte nélkül botladozó üres, "lakatlan" testet? 

Találkoztál már a demencia pusztításával? 

Földelj, és az anyagi valóság biztos talaja nem csúszik ki a lábad alól. 

Földelj és nyiss ajtót felsőbb énednek. 

Indulj el, és az út végén, önmagadban, legbelül megtalálod Istent.

Ezt az önmegmentő munkát csakis szél ellen, a szokások, a régi, jól bevált automatikus reakciók ellenében végezheted. Igyekezeted láttán a környező világ azonnal bolondnak nevez majd, és veled kapcsolatban sűrűn emlegeti a pszichiátriát, mint egyetlen lehetséges védelmet a Te veszélyes öntudatra ébredésed ellen. A világ visszatart, ha kell erőszakkal – gyógyszernek csúfolt tudatmódosítókkal - bármi áron, csak a kezéből ki ne csússzon az öntudatlan rabszolga, a félelmeivel manipulálható áldozat.

Ne törődj vele! 

Senkivel és semmivel se törődj! 

A Te saját lelked kiteljesítése, a Te saját élettörténeted megvalósítása egyedül csak a Te saját felelősséged. Nem élhet helyetted senki és valójában senki nem is akadályozhat, ha Te magad nem engeded. 

Vedd kézbe az irányítást, vállald a felelősséget önmagadért! Indulj el, tarts ki és érj célba!

Az út meredeken felfelé vezet ugyan, de a kaptatók lankás pihenőiben titokzatos lelked eddig ismeretlen csodái várnak és a hegytetőn a végcél fantasztikus kilátásai minden elképzelésedet felülmúlják. 

***

2006-ban kezdtem el jógázni, meditálni. Itt, most, leírva olyan szépnek tűnne, ha tudatos elhatározásról beszélnék, esetleg az égig magasztalnám célirányos, helyes döntésemet, DE ebből egy szó sem lenne igaz!

Életemnek abban az időszakában sok gonddal és fizikai betegséggel küszködtem, ráadásul régről hurcolt, elfojtott sérelmeket cipeltem.
/Talán, lehet, hogy volt már egy kevés rálátásom önmagamra..?/ 

Ekkor figyeltem fel a jóga gyakorlatok szépségére. 

/A jógáról tudnunk kell, hogy nem követ hitrendszert és nem követel hitet. A jóga nem több és nem kevesebb, mint nagy tapasztalattal összeállított nyújtó, lazító testgyakorlatok gyűjteménye. A jóga célzottan serkenti testünk különböző energiaközpontjainak és a hozzájuk tartozó szerveinknek a működését és öngyógyulását.
Negyven éve hűséges epegörcseim nagyjából fél év gyakorlás után múltak el – végleg!
Az orvos által krónikusnak és életre szólónak elnevezett és különféle mérgekkel "kezelt" egyéb emésztési zavarok kicsit időigényesebb munkát jelentettek. Végül a jóga ászanák és a lelki nagytakarítás néhány év alatt ezeket is megszüntette.
A jóga legnagyobb előnye, hogy nem kérdezi meg Tőled – milyen hitű, vallású, színű, nemzetiségű vagy – egyszerűen csak gyógyítja a testedet. Azt a testet, ami nemzetközi, ami a világ minden pontján ugyanolyan tökéletesen működő Isteni találmány./

Csak egy kis kósza érzés vezetett, és a nála sokkal erősebb kíváncsiságom, amikor az első jóga dvd a kezembe került. Abban már akkor biztos voltam, hogy az ászanák elvégzéséhez nem kell méregdrága tanfolyam, speciális szőnyeg vagy éppen szuper öltözet. 

Egyedül csak akarat kell! 

Az pedig volt bőven.

Néhány, az internetről ingyen letölthető vezetett meditáció és theta hullámos zene pedig végleg elindított befelé. 

Azóta sokszor elgondolkodtam ezen a fantasztikus utazáson. 

Most, utólag, úgy mondanám, Isten szólított meg azokban a napokban és én engedelmesen – gondolkodás nélkül - megindultam a hang irányába. 

Szerencsére fogalmam sem volt, mit teszek, csak így lehetett elegendő bátorságom...

Az első hetekben rám támadó sűrű sírhatnék és az egyszeriben kristálytisztává váló, élénk, hangos-színes-szagos álmaim hamar figyelmeztettek – már ismeretlen területen járok. 

Később lassan megszoktam az érzést és mint egy vérbeli Afrika kutató a felfedezések hőskorából, úgy törtettem előre, egyik idegen Én-től a másik, ismeretlen Én-ig. Szinte a testemből törtek elő az elfojtott, szőnyeg alá söpört fájdalmas emlékek. A jóga ászanák által kilazított izmaimból mindig előkerült az éppen esedékes takarítani való. Menet közben rájöttem, hogy a pszichológia tranzakció analízise, poszttraumás stressz kezelése, vagy az elfojtás feloldásos belső gyermek keresése is nagyon hasonlóan működik. Nálam a jóga oldotta fel a gátakat, DE a törvényszerűen felmerülő, rémesen erős emlékeimmel nekem kellett megbirkóznom. Ehhez muszáj volt egy megfelelő módszert találnom. 

Ekkor, nagyjából másfél - két év után, kezdtem el írni. Óriási örömöt szereztem magamnak első írásaimmal. 

/Azt pedig, hogy akkoriban mennyire hatalmában tartott a gyermek Én-em, azt éppen ezek a kezdő írások mondták el nekem jóval később./

Lassan ebbe is belerázódtam.
Bensőmben időről időre újabb Én-em kért szót, én pedig türelmesen leírtam a mondanivalóját, átgondoltam, levontam a tanulságot, végre, több évtizedes halogatás után megemésztettem a történteket és léptem egyet előre a következő katasztrófa emlékig. 

Volt belőlük bőven!

Körülbelül két év kellett, hogy bennem az intenzív emlékezés kipucolja a rejtett zugokat. Ez az idő a mélységes letargia, a sírás és a bánat jegyében telt. Utólag, tömörítve gyászoltam meg életem összes, eddig elfojtott tragédiáját. Többek közt akkor már negyven éve elvesztett Apukám halálát is. 

Ez idő alatt nagy sikerként könyveltem el, hogy végre képes lettem megválni a szobámban hemzsegő plüss állatoktól és újabbat azóta – már több éve – nem vásároltatott velem a bensőmben  megnyugodott, megvigasztalódott kislány Én-em. 

Több mint ötven évbe telt, de végül sikerült felnőnöm.

Nagy meglepetésemre, ebben az időszakban elkezdtek érkezni a versek. 

Tudtam, hogy a próza írása a torokcsakra felségterülete és az én kimondásos munkámhoz éppen a torokcsakra megnyitása a legfontosabb. Sok szuper jógagyakorlat segített a vállaim, a nyakam és a hátam kilazításába.
De a vers... a vers az kép és zene – az már harmadikszemes és koronacsakrás energia.
Elmondhatatlanul boldoggá tett ez a jel, a felfelé tartó lelki fejlődésem határozott, egyértelmű jele. 

Szinte ugyanebben a pillanatban nyílt rá a szemem a természet csodáira. Egyszeriben csak létszükségletem lett a fotózás. Jövet-menet, mindig, mindenhol fényképeztem – és fényképezek  azóta is.

Időközben pedig megszokássá vált, hogy egy-egy nagy erejű verssel egy időben a kép is megérkezik hozzám. Rajzok és festmények formájában lesz még nyomatékosabb a jelentésük. 

Ezen már nem is csodálkoztam. Ekkorra már megtanultam, hogy egyszerűen csak bizalommal fogadjam és kövessem a lelkem üzenetét. Hiszen őnála jobban senki sem tudhatja, mire is van szükségem. Az érzéseim a legbiztosabb útjelző táblák. 

Addig egyszerűen elképzelhetetlen változásokat éltem át. Végre fordulóponthoz jutottam önmagam elfogadásában és hosszú évtizedek hiánya után gitárt és hegedűt vettem magamnak. Azóta is hihetetlen örömmel és több-kevesebb sikerrel gyötröm a húrokat. Egyszerűen csak érzem, hogy a hangszer hozzám tartozik. Több nem is kell a boldogsághoz. Az csak később lett világos számomra, hogy a hangszerek és a test energia központjai milyen gyógyító összhangban rezegnek. 

Kitartóan haladtam tovább, és ahogyan két évvel, több mint kétszáz oldal prózával és jó néhány verssel később kikeveredtem múltam sűrejéből, úgy lett egyre világosabb a kép. Eljött az a boldog időszak, amikor már képes lettem követni a belül zajló eseményeket. Egyre inkább rendszerezve, szabályos időrendben emelkedtek felszínre a még megoldatlan gubancok. 

És itt, ebben a cél előtti legutolsó pillanatban hirtelen beütött a ménkü! 

Egyszerre csak rádöbbentem, hogy az elmúlt életemet és a rendelkezésemre álló életenergiámat teljesen kitöltötte és igénybe vette a régi sérelmek fölötti sopánkodás és az újra és újra átélt szenvedéseim fájdalmas dédelgetése. 

Az ám! 

Csakhogy elszánt lelki munkámmal belülről éppen ezeket a fájdalmakat takarítottam ki, éppen ezeket a szenvedéses szerepeket hántottam le magamról. 

Mint egy hatalmas pofon, úgy érkezett a kétség – vajon találok-e valakit a kidobált, levetett jelmezek alatt?! 

A kozmosz sötét üressége tátongott bennem! 

Megrendítő időszak következett. 

Most először tisztán éreztem vállalkozásom veszélyeit. 

Mi van, ha senki sem maradt odabent? 

Mi van, ha a tisztogatás során önmagamat is kidobtam? 

Mi van, ha a belső ürességet soha többé, semmi sem tölti már ki? 

És még csak segítséget sem kérhetek, hiszen egymagam búvárkodtam lelki szennyesem között, mindig egyedül kutakodtam, senkit be nem avattam zűrzavaros, kusza Én-jeim gondjaiba. 

Mi van, ha biztonsági másolat híján, végtelenül magányos küldetésem végére teljesen elveszítettem énemet?

Ebben a kétségbeesett hangulatomban ért utol legnagyobb kamaszkori megrázkódtatásom felidézése.
Megadtam magamat.
Most már minden mindegy, gondoltam, egy szenvedő Én-nel több vagy kevesebb már nem számít, és ezzel a fájdalmas történettel is leszámoltam. 

Nem emlékszem, hogy a dolgok mikor változtak meg. Csöndben, szelíden jött a változás és egy vers formájában magával hozta meghalós megszületésem történetét is. 

Gyakorlatilag a nullára értem. 

Vissza a kezdethez, egy sikeres újraérkezés kezdetéhez.

Friss még ez az újjászületés és én csak tanulmányozom új önmagamat, figyelmesen. Az elmúlt évek során belül már megvalósított béke és nyugalom mellé most saját magam jóindulatú elfogadásán keresztül megérkezett a szeretet érzése is. Az a bizonyos szívben repeső, a mellkast széjjelfeszítő, ujjongó szeretet, amit talán a szerelemhez hasonlíthatnék, ha lenne összehasonlítási alapom...

A csukott szemhéjam alatt, meditációban felragyogó fények és a színes, szépséges asztrális utazások csak kiegészítik a testemben rezgő, hullámzó energia hatását. Visszatértem eredendő fizikai egészségemhez. Az állapothoz, ami mindannyiunkat megillet és ami mindenki számára elérhető. 

Földelj – mondom magamnak évek óta. 

Igen, földelek, válaszolom magamnak néhány hete magabiztosan és élvezettel veszem birtokba újra megtalált, saját életemet. 

Pálházi Éva