Az igazság kedvéért #6 - Az elméletem sűrű erdejében

Az elméletem sűrű erdejében

Az igazság kedvéért tudnod kell, hogy egy kemény bírálatot kaptam, ami így szólt -

"Te csak ülsz elrejtőzve, és onnan böködsz kifelé. Osztod az észt!"

Nem akarok hazudni - ez a vélemény elgondolkodtatott ... mit is csinálok én itt?

Igen kedves, az életünk egó-lélek kettősségéről beszélek, de a szavaim ködös erdeje labirintussá válik, ha elfelejtem kitenni a kiránduló ösvények útjelző tábláit.

Egyetlen elméleti esszé sem lehet értékes a való életből vett példa nélkül.

Tehát, először is jelöljünk ki egy stabil táborhelyet mielőtt túrázni indulunk ebbe a sűrű erdőbe. 

Mit szólnál, ha Albert Einstein elgondolkodtató mondása lenne a kiindulópontunk?

"Egyetlen probléma sem oldható meg a tudatosságnak azon a szintjén, ahol az létrejött!"

Sejted már mennyire összetett a mi többrétegű létezésünk? ... és azt hiszem az egó-lélek dualitás a szint váltás legszembetűnőbb lehetősége.

Mintha ez egy alapkiképzés lenne. Az egó problémái és a berögzült,  automatikus probléma megoldási módszerei annyira egyértelműek, könnyű leleplezni őket - miközben a lélek csendes megoldásai megbízhatóan érkeznek, a tudatosságnak egy magasabb szintjéről.

*

Évekkel ezelőtt, a szellemi "feltámadásom" kezdetén egy kicsi szállodában dolgoztam. Bár akkor még nem értettem, de a főnököm - egy nehéz természetű, középkorú asszony - életem legfontosabb tanítóinak egyike volt. Az első évek során meg kellett tanulnom, hogy a munkám soha nem lehet elég jó. Kemény kritika, hangos, megalázó letolások és veszekedések vártak majdnem minden nap. Éreztem a helyzet igazságtalanságát, de tehetetlen voltam ... reggel gyomorfájással bicikliztem munkába és hazafelé velem tartott  egy végtelen, terméketlen párbeszéd, amely visszajátszotta a napi drámát, újra és újra ... és a megoldás olyan nyilvánvaló volt - UTÓLAG!

Igen, kedves, nem tudtam betelni ezzel az előregyártott, saját méretre igazított szenvedéssel.

A műsor ismételte önmagát - a főnöknőm dühösen kiabált, én csak álltam megalázottan, gyáván, mély csöndbe merülve ... és Istennek hála, egy napon a kiképzés elérte célját. 

A mi közös drámai játékunk egy újabb, pusztító körének kezdetén szokatlan erőt éreztem magamban. Ez nem az a gyáva nyúl volt, aki mindig elmenekült. Nem ... ez egy új, nyugodt csend volt bennem ... ez az erő figyelte a főnököm dühös arcát ... és hirtelen képes lettem átlátni, felülemelkedni a helyzeten ... látni tudtam a szenvedő emberi lényt, aki a saját dühének és állandó elégedetlenségének az áldozata ... valakit, akinek az állandó negatív érzelmei már depressziót és magas vérnyomást okoztak.

Valóban nem tudom, honnan érkezett a merészségem, de addig ismeretlen önbizalommal néztem a szenvedő asszony kipirult arcába ... nyugalommal, együttérzéssel ... 

"Tudom" - mondtam neki - "hogy most nagyon dühös vagy, szegény, de biztos lehetsz benne, hogy ez a harag a te legnagyobb ellenséged, és végül te leszel az egyetlen áldozata. Csak te, egyedül."

Ah!

Hallottam a saját szavaimat, de nem tudtam biztosan - vajon ki beszél?

Igen, tovább nem fokozom, és nem dícsérem önmagamat ... de a hatás frenetikus volt!

Az én meglepett főnököm elhallgatott, mint aki elvesztette a fonalat ... zavartan nézett rám ... és az egó rémisztő, felfuvalkodott léggömbje kipukkant!

Én csak mosolyogtam - azt hiszem pont így mosolyoghat egy egér, amikor a macskával találkozik?!! - és angolosan távoztam.

Semmi sem történt, kedves ... sem azon a napon, sem a többin ... szó szerint semmi!

Ez az összeütközés volt a legutolsó konfliktus kettőnk közt.

Továbbra is ott dolgoztam, még legalább egy évig, és ez az újszülött, kölcsönös tisztelet végig életben maradt. 

*

...és valami más ...

*

Anyósom egy öregek otthonában lakik. A hangulatai, amiket irányomban táplál - megjósolhatatlanok. Egészen a legemelkedettebb örömtől a legmélyebb elutasításig. 

Egy nap, amikor látogatóba érkeztem hozzá, szigorú arckifejezéssel fogadott, és azonnal elkezdte a szídást, időt sem hagyva, hogy legalább a kabátomat levehessem.

"Minek jöttél, és meddig akarsz maradni? Már megmondtam neked, hogy nem kell idejönnöd!"

Igen, valóban szerencsés vagyok. Az egóm, aki megsértődhetne, már nem él velem.

Csak néztem ezt a kis ráncos arcot. Egy 92 éves törékeny, sebezhető, rosszindulatú nénike ... mint egy kis dühös, gonosz kobold ... megöleltem a madárcsontú alakot és hangos nevetésben törtem ki.

"Tetszik tudni" - mondtam neki - "én egyedül élek. Nincs egyetlen lélek, senki sincs otthon, aki gorombáskodna velem. Muszáj idejönnöm, magához, egy kis gorombaságért!"

Igen, kedves, nem akarok hazudni, az előre megtervezett, felszabadító végkifejlet megérkezett, menetrend szerint. Az elmúlt évek során már megtanultam, hogyan provokáljam ki a megtervezett - elvárt - végeredményt. 

Anyósom megtorpant egy pillanatra ... azután világosság gyúlt benne ...  elkezdett nevetni, együtt velem ... és ez a felszabadító nevetés mindmáig velünk maradt.

*

Mit mondhatnék, még többet az egó-lélek kettősség lényegéről?

Amikor az egód feldobja a meccslabdát - te csak állj félre, és engedd meg a lelkednek, hogy hadd érvénytelenítse az egész játszmát.

Pálházi Éva