Az igazság kedvéért #10 - A szörnyeteg, odabenn

A szörnyeteg, odabenn

Nem akarok hazudni neked, az igazság kedvéért tudnod kell, hogy nem segíthetek. 

Sőt, senki más sem segíthet.

Minden emberi lény a saját döntései által, a saját felelősségére építi a saját életét.

Minden, látszólag véletlen esemény a te döntéseid és választásaid következménye. 

Az élet, mint egy kirakós játék.

A megfelelő, épp odavágó darabkák feltárják saját lehetőségeiket, és csak te választhatsz. Ugyanazon sajátos részlet egyszerre hordozza a Mennyországodat és a Poklodat. 

Útelágazás a Földi boldogság vagy a fájdalom felé.

Mint egy logikai "VAGY" kapu.

Minden választásod megnyit egy újabb lehetséges valóságot, miközben maga után vonzza a saját következményeit. 

Így válhat egy egyszerű, hétköznapi pillanat vízválasztóvá az életedben ... csupán egy döntés, melynek a  következménye új mederbe terelheti az egész folyót ... és elmoshatja az egész, megelőző létezésedet.

Ijesztő ez a tény, vagy épp felszabadító?

A válasz a válaszolótól függ ... igen, kedves, itt újra megérkeztünk az egó-lélek kettősséghez.

A kérdés egyszerű - a "VAGY" kapun átlépve helyes irányba fordulsz-e, megengeded-e hogy a lelked a napfényes utat válassza?

Független, szabad szellem vagy-e, akit nem érdekel a külvilág véleménye, aki ismeri és tudja is képviselni a saját maga értékeit és érdekeit?

Vagy, talán csak tűröd tehetetlenül, ahogy az egód a rossz irányba, tévútra vezet?

Szeretsz másokat hibáztatni, panaszkodni, áthárítani a felelősséget, reklámozni a szenvedéseidet, hogy szimpátiát nyerj általuk?

Igen, ennyi az egész.

Tisztában vagy azzal, hogy mindig VAN választásod? ... hogy minden választásod a te saját akaratodból született? ... hogy ezek következményei mindig visszatérnek, visszahatnak a te saját életedre?

Mindig van választásod, hogy tudatosan dönts, és tudatosan felvállald a döntéseid következményét.

Olyan könnyű ezt kimondani és leírni ... oh, kedves, nem csodálkoznék, ha most éppen elátkoznád az elméleti bölcsességemet.

Így hát nézzük az én saját, megdöbbentő őrültségeimet. Csak néhány tiszta emléket azokról a meghatározó pillanatokról, amik megváltoztathatták volna az életemet - és velem együtt mások életét is ... ha ...

*

Nem akarok hazudni!

Tudnod kell, hogy nem vagyok egy angyal.

Évekkel ezelőtt, a szomorú, második házasságom idején egyáltalán nem tudtam megfékezni a veszélyes indulatokat, amik bennem dúltak. Az egóm parancsolt és a mindennapos veszekedések bizonyították az erejét. 

És volt egy megfelelő társam, akivel együtt játszhattam.

Mint két neveletlen gyerek, a férjem és én, rendszeresen játszottuk az egó játszmáit, az egó szabályai szerint. 

Alkoholizmus - ez volt az ő legerősebb ütőkártyája, ez a Jolly Joker kiszámíthatóan, mindig felzaklatott engem!

Míg az én kedvenc szerepem a szőrszál hasogató "mártír áldozat" volt, aki képes mindig és mindenért megsértődni!

És megvolt a közönségünk is.

Napról napra négy ártatlan, sebezhető gyerek nézte a mi drámai jeleneteinket.

Édes Istenem!

Ha létezik a Pokol, kérlek, foglalj nekem egy helyet ott!!

Egyszer, egy ittas, gátlástalanul pusztító, hangos vita közepén a férjem ingerülten rám kiáltott:

"Nem érted? Hányszor kell, hogy elmondjam neked?"

Talán egy inspirált üzenet, talán egy mennyei szikra ihlette a válaszomat:

"Csak egyszer, de érthetően!"

Felejthetetlen pillanat következett.

Ahogyan mondani szokták - a kés megállt a levegőben.

Az én dühös - és sajnos nem túl józan - férjem meghökkenve rám nézett, és hirtelen nevetni kezdett.

Mintha angyalok szálltak volna a fejünk felett.

A törött harag lehullott róla és egy furcsa, eddig ismeretlen elismerés villant a szemében. 

Ez a sérült, szenvedő emberi lény tökéletesen érzékelte a pillanat jelentőségét és az arcán szétterült a megkönnyebbülés mosolya.

Még ma is emlékszem a pillanatra - és emlékszem, ahogy bennem támadásba lendült az ellenállás ereje ... a harcias szándék, ami megsemmisítette ezt az újszülött békét!

Igen, még ma is emlékszem, hogy én is, majdnem nevetésben törtem ki, de mégsem ... a nevetést nem engedtem meg magamnak.

Nem!

Úgy döntöttem, hogy folytatom a korábbi, fájdalmas háborút.

Igen, kedves, senki sem kényszerített, az én döntésem volt, hogy komoly maradtam, szigorú arccal, dühösen és vérig sértve.

Isten kishíján elrontotta az egóm kedvenc játékát, a férjem, a gyerekeim, és nem utolsó sorban én magam is, majdnem megkönnyebbültünk ... a bennünk élősködő gonosz megakadályozta ezt az elviselhetetlen béketeremtést!

Úgy döntöttem, hogy erős leszek a haszontalan, féleszű büszkeségem kedvéért, ami bosszúra uszított! 

Erős?!

Oh, Istenem!

Semmit sem tudtam az igazi erőről - amikor csak félreállok, és reakció nélkül engedem, hogy a másik emberi lény indulatai elszáguldjanak mellettem.

Semmit sem tudtam a saját lelkemről, aki elfojtva zokogott odabenn a sötétségben.

Rémült, gyáva, öntudatlan robot voltam, mint egy marionett bábú - és a szálakat az egóm mozgatta.

Az előadásnak folytatódni kellett!!

Igen ... annak az áldott pillanatnak csak a felejthetetlen érzelmi felvillanása maradt velem, örökre.

Egy élethosszig tartó emlékeztető, hogy minden, még a legrosszabb események is az én saját döntésem alapján történnek.

Csak én vagyok felelős értük.

Egyedül csak én.

Érted már, kedves?

Pálházi Éva