.jpg)
Gyerekeimnek
Elhagytam Atyám házát s Földi létemre megszülettem.
Gonosz sötétség fogadott s vele dermesztő félelem!
Anyám rám dobálta gyűlölete szitokszavát,
néma elfojtásból épített jéghideg magányt.
Bűntudata mért végső csapást apámra,
életem beteg, alkoholgőzös társa
esküdött a bosszú hamis vigaszára.
Megalázott mártír énem
lelkét sutba dobta végleg,
"Szenvedni akarok! - hallod?!"
kiáltott egóm drámai hangon
s itt, bent, mindent pokollá változtatott.
Már nem éltem,
már nem voltam,
már nem hittem,
már nem szóltam,
keserves vesztembe
pusztítva rohantam.
Teltek az évek, fogyott az élet,
mennybéli Atyám szomorúan nézett.
Tudta jól, semmit sem tehet
értem, ameddig engedem,
hogy erőszak és félelem
uralja nyomorult életem.
Esztelen drámám legsötétebb napján
egóm röhögve ordította - Halál!.......
.........!
...s ekkor a lelkemben, valahol legmélyen,
kinyílt egy megmentő, gyönyörű érzelem.
Félénken bontott ki szirmot és levelet,
amint sorban megérkeztek a gyerekek,
munkához látott az anyai szeretet.
Amit értük tettem - rajtam is segített,
amit nekik adtam - visszakaptam mindent,
áldozatom útja önmagamhoz vitt el,
hisz adni tudtam - amikor kapni vágytam! -
szeretetet a legsötétebb magányban.
Teltek az évek, repült az élet,
mennybéli Atyám bizakodva nézett.
Tudta jól - ami nekem még csak derengett -
szívembe Ő már beköltözhetett,
mikor bent erőre kapott a szeretet.
Ahogy súlyos leckémnek végére érek,
lelkemben lassacskán beérik a béke
és elvezet vissza, Otthonomba végre,
érzem, Hazaértem!
Földi káprázattól elvakított élet,
öntudatra ébredt halhatatlan lélek.

Pálházi Éva